A hatalom társadalma vagy a társadalom hatalma?

2012-ben kezdtem el írni ezt a blogot. Az Amerikai Egyesült Államokban töltött egyéves tanulmányutam során szervezett tapasztalatokat igyekeztem itt minél szélesebb körben megosztani. Több tucat poszt született a közösségszervezés értékeiről, gyakorlatáról és azokról a közösségszervező szervezetekről, akiket megismerhettem. Hazatérésem után még futotta néhány posztra, azután teljesen elragadott a blogolástól a munka lendülete. Emlékszem arra az érzésre, "Ide nekem a világot, megjavítok benne mindent!" Ezzel a tenni akarással érkeztem haza. Sajnos a világ azóta nem lett jobb. A 2018-as Magyarországon nagyon más problémákkal nézünk szembe, mint öt évvel ezelőtt. Ezért is írok arról, hogy a 2013-as poszt óta hogyan alakul a közösségszervezés.

Röviddel a hazatérésem után, 2014-ben elkezdtem dolgozni a Civil Kollégium Alapítvánnyal (CKA) a magyarországi közösségszervezés intézményes kereteinek a lefektetésén. Először három helyen, Bőcsön (később Budapesten az Auróra Közösségi Házban), Kunbábonyban és Olaszliszkán támogattuk képzőként és mentorként közösségszervezők és közösségek munkáját. Kollégáimmal kidolgoztunk egy közösségszervező és egy közösségi vezető képzést, és így segítettünk elsajátítani az új csoportépítő és érdekérvényesítő technikákat. Erről ebben a cikkben írunk részletesen.

2015-ben megvalósítottuk első országos kampányunkat. A szegények sakkban tartását szolgáló, fakivágást szigorító jogszabályváltozásokkal párhuzamosan a kormányzat 2011-ben indította el a szociális tüzelő programot. A támogatás elosztását és mértékét tekintve látszatintézkedésről beszélhetünk, amely nem ad valós választ a háztartások energiaszegénységére. Viszont alkalmas arra, hogy enyhítse az elégedetlenséget, és szimpátiát keltsen a rászorulókban a kormányzat felé, amely jelen esetben nem használja jól a kezében lévő erőforrásokat. A támogatást számos önkormányzat megpályázta, ha csak egy-két hétre elegendő mennyiségű tűzifát is tudtak kiosztani. A jogosult települési önkormányzatok jelentős része azonban nem élt a lehetőséggel. Noha ez a program nem alkalmas a magyarországi energiaszegénység megoldására, úgy gondoltuk, mégiscsak vétek bent hagyni az államkasszában a tüzelőre lehívható támogatást. Azt láttuk, hogy a szociális tüzelő program arra is jó lehet, hogy újabb eszközt – megnyerhető ügyet és motivációt – adjon azoknak a kezébe, akik kistelepülési viszonylatban próbálkoznak közösségszervezéssel. A kampánnyal a bátor helyi roma közösségi vezetőknek köszönhetően 2 millió, illetve közel 4 millió Ft-nyi szociális tüzelőt sikerült szétosztani Borsodbótán és Olaszliszkán. Erről ebben a cikkben írunk részletesen.

Az eredményeken és az emberek szervezőerején felbuzdulva 2015-től a CKA-n keresztül egyre több településen sikerült támogatnunk olyan közösségek munkáját, akik jobbá akarják tenni a környezetüket. Javítani akarnak a közlekedési viszonyokon, több zöldfelületet akarnak, meg akarják állítani a kilakoltatásokat, és egy igazságosabb, összetartóbb társadalomban szeretnének élni. Az elmúlt három évben nagyon sok sikert értek el ezek a közösségek, amelyekről két kiadványban számoltunk be velük együtt. Itt mi is írunk arról a szakmai munkáról, amit a közösségszervezők munkájának támogatása érdekében csinálunk (2015-2016-es évek eredményei, 2016-2017-es évek eredményei).

Hazatérésem után ugyanúgy folytattam aktivista tevékenységemet A Város Mindenkié csoportban. Noha már nem veszek részt a munkájukban, azóta is ez a csoport jelenti számomra gyökereket. Büszke vagyok azokra az emberekre, akikkel 2009-2017 között, 8 éven át együtt dolgozhattam, és sokat köszönhetek nekik. Elképesztő szervező és érzelmi energiákat megmozgatva dolgoztunk a csoport összetartásáért és a társadalmi változásért, mindannyian egytől-egyig és azóta is önkéntesen. A csoportban közösségszervezőként voltam jelen. Közösségszervezési módszereinkről ebben a cikkben írok részletesen.

Teltek-múltak az évek, megváltozott a széljárás, és 2017-ben egyik pillanatról a másikra a kormányzati propaganda célkeresztjébe kerültünk. 2015 óta munkánkat részben a Nyílt Társadalom Alapítványok támogatja, amelyből a kormányzat minden erővel ellenséget próbál kreálni. Annak ellenére, hogy az intézmény már a rendszerváltás előtt megkezdte munkáját Magyarországon és több milliárd Ft-ot áldozott a magyar emberek javára és a térségre, mégis ez az intézmény és támogatottjai váltak a jelenlegi magyar kormány legfőbb ellenségévé. Pedig a Nyílt Társadalom Alapítványok volt az, amely 2010-ben éppen Orbán Viktor miniszterelnök segélyfelhívására adományozott 1 millió dollárt a vörösiszap-károsultak javára, amit Orbán akkor még örömmel elfogadott.

Lényeg a lényeg, sok más, fontos munkát végző szervezettel együtt a Civil Kollégium Alapítvány (és munkatársai) is a kormányzati propaganda célkeresztjébe került. A kormányzati médiumok ezt a blogot is felemlegették és negatív színben tüntették fel, úgy, mintha a társadalom számára káros dologról írnék.

De mi dolgoztunk és dolgozunk tovább. 2016-ban a Hatalom társadalma vagy a társadalom hatalma? A közösségszervezés alapjai című kötetben adtunk közre szerkesztőtársammal, Vojtonovszki Bálinttal közösen olyan, amerikai kutatók és közösségszervezők által írt tanulmányokat, amelyek szerintem nagyon jól és inspiráló módon magyarázzák el a közösségszervezés elméletét és gyakorlatát. A könyv elérhető a könyvesboltokban és a könyvtárakban is. Itt belekukkanthatsz a könyvbe.

Közben a megbélyegző kommunikáció megbélyegző jogalkotással párosult. A kormányzat 2017 júniusában orosz mintára elfogadott egy, a civileket megbélyegző törvényt, amely regisztrációra kötelezi a külföldi forrásokból gazdálkodó szervezeteket. A Civilizáció kampány keretében több mint száz szervezet összefogásával tiltakoztunk a civileket megbélyegző regisztrációs törvény elfogadása ellen, sajnos sikertelenül. Végül féltucat szervezettel közösen polgári engedetlenség keretében megtagadtuk a regisztrációt. Számos akció keretében és jogi úton is tiltakoztunk. Ez volt az egyik akció a sok közül, ez pedig a másik és a harmadik.

Legutóbb, a múlt héten pedig a Részvétel Hete keretében több mint 50 civil szervezettel és közösséggel együtt álltunk ki a civil társadalom értékei, a civilek közötti szolidaritás és a választáson való részvétel mellett. A gyűlöletkeltés leszivárog a hétköznapokba, ezért nincs fontosabb annál, mint hogy merjük vállalni a véleményünket és másoknak is bátorságot adjunk ehhez.

Read it in English.

Közösségszervezés és jogvédelem

A cikk 2013. július 22-én jelent meg a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) oldalán.

A jogvédők a rendszerváltás óta dolgoznak azon, hogy megszilárduljon a jogállam és demokratizálódjon a társadalom. Az utóbbi három évben azonban veszélybe kerültek az elért eredmények: megrendültek a jogállami keretek, az elesettek védelmével szemben a dölyfös rendpárti politizálás érvényesül. Ehhez képest gyenge a közösségi érdekérvényesítés, a társadalmi párbeszéd pedig szinte teljesen megszűnt a jogvédő szakember és a politikai elit között. De a jogvédők nem csak a politikusokkal vagy egyedi ügyfeleikkel léphetnek kapcsolatba, hanem egész közösségek munkájába kapcsolódhatnak be. De vajon hogyan támogathatja egymást a jogvédelem és a közösségszervezés az alulról jövő közösségi szerveződések erősítése érdekében?

A mozgalmi pillanat és az abban való részvétel

Minden társadalom életében vannak olyan pillanatok, amikor feltörnek az indulatok. Ez a fordulópont az ún. „mozgalmi pillanat”, amikor olyan nagy fokú az elégedetlenség, hogy nagy számban és akár több érdekcsoport összefogásával lehet mozgósítani az embereket. Ez a pillanat azonban akkor válik hosszú távon hasznossá a közösség számára, ha van egy kiépült közösségi infrastruktúra, ha megvannak a mozgósítás csatornái az érdekcsoportokon belül. Az ehhez szükséges bizalmi tőkét megszerezni, a kapcsolati hálót kiépíteni, a közösségi érdekérvényesítést beindítani aprólékos munka. Ha nem történik meg ez az alapozás - a közösségszervezés -, hiába törnek fel az indulatok, az ügy nem kapja meg az állampolgárok jelentős részének támogatását. Ekkor pedig magára marad egy szűk elégedetlen réteg (értelmiségi elit, elmagányosodott vezetők, „egyszemélyes” szervezetek), amely saját felháborodásán túl képtelen lesz mások energiáját is becsatornázni a folyamatba. Vagy éppen ellenkezőleg: az „infrastruktúra” nélkül nagyon erőszakos vagy artikulálatlan lesz a tömegek hangja.

Mi a közösségszervezés?

A közösségszervező ezt a közösségi infrastruktúrát építi, mégpedig a leszakadt társadalmi osztályok, illetve a sérülékeny (etnikai, nemi, vallási, gazdasági alapon, illetve szexuális hovatartozása, életkora vagy fogyatékossága miatt diszkriminált) csoportokon belül. Célja, hogy az érintettek hatalmi tényezőkként, demokratikus eszközökkel befolyásolhassák az őket érintő döntéshozatali folyamatokat.
A közösségszervezés gyökerei az Egyesült Államokba nyúlnak vissza, a módszer a nőjogi mozgalomból, a rabszolga-felszabadítási mozgalomból és a munkásmozgalomból táplálkozik, alapvető célja a hatalom és az erőforrások igazságosabb újraelosztása. A közösségszervezés módszertanának alapjait Saul Alinsky dolgozta ki, ami az azóta eltelt közel egy évszázad tapasztalatai alapján jelentősen gazdagodott.

A közösségszervezés során azok, akik társadalmilag kiszolgáltatott, elnyomott helyzetben vannak és nincs lehetőségük beleszólni a döntéshozatali folyamatokba, nem hierarchikus és nem feltétlenül jogi, hanem strukturális értelemben vett szervezeteket, ha úgy tetszik, állampolgári csoportokat alakítanak. Érdekeik érvényesítéséhez kampányokat indítanak, a kiegyenlítetlen hatalmi helyzet okán akár konfrontatív stratégiákat is alkalmaznak.

A közösségszervező és a jogvédő

Mind a közösségszervező, mind a jogvédő célja egy igazságosabb társadalom, a rendszerszintű (törvényi, szakpolitikai) változás. Míg ezért a jogvédő az érintettek érdekeit képviseli, és alakítja a jogszabályi környezetet, addig a közösségszervező arra sarkallja az érintetteket, hogy maguk vállalják fel az érdekérvényesítést. A közösségszervező számára elsőrendű, hogy az érdekérvényesítés bevonó legyen: a közösség tagjai tanuljanak, épüljenek, résztvevőjévé és egyre inkább irányítójává váljanak a folyamatnak.

A két szereplő egy kampányban kölcsönösen támogatja egymást. A jogvédő jogi tanácsot nyújt, segít egy kampány jogi kereteinek áttekintésében, miközben a csoport társadalmi bázist épít egy-egy ügy mögé, vagy médiavisszhangot teremt egy-egy jogszabályi változás körül, stratégiai ügyekhez juttathatja a jogvédő szervezetet, és az érintettek részvételével, személyes történeteiken keresztül erősíthet egy lobbifolyamatot.

Ahhoz, hogy egy országban valódi demokrácia legyen, legalább annyira fontos, hogy a hátrányos helyzetű csoportok tagjai megteremtsék az összefogás kereteit, és közösségi szinten elkezdjék érvényesíteni jogaikat, mint az, hogy a jogszabályi keretek rendeződjenek. Hiszen a jogszabály nem végcél, hanem eszköz: akkor ér valamit, ha megismerik azok, akik kiszorultak a döntéshozatali folyamatokból, és közösségi szinten elkezdik saját helyzetükre alkalmazni, szót kérve maguknak a tárgyalóasztalnál. Naivitás lenne persze azt gondolni, hogy leszakadt társadalmi osztályok esetén ez lehetséges a társadalmi osztályok közötti összefogás, a tudás és a tapasztalat összeadása nélkül. Ebben az esetben egy jogvédő szervezettel való közös munka az osztályok közötti együttműködést is példázhatja, amihez természetesen rengeteg beszélgetés, tervezés és egyeztetés szükséges.

A demokráciára is igaz, hogy csak akkor fogjuk a magunkénak érezni, és élni eszközeivel, ha mi magunk is részeseivé válunk a megvalósításának. Ahhoz, hogy olyan politikai közösséget építsünk, amelynek alakításában a különböző társadalmi osztályok és csoportok is egyenlő arányban tudnak részt vállalni, a jogvédelem stratégiai szövetségese kell, hogy legyen a közösségi érdekérvényesítést erősítő módszer, a közösségszervezés.

A szerző a TASZ-szal együttműködésben 2013-ban kezdett közösségszervező tevékenységet végezni a Halmozottan Sérültek Heves Megyei Szülőszövetsége tagjainak körében. Az elmúlt fél évben havonta átlagosan négy találkozóra került sor csoporttalálkozók és családlátogatások keretében. A családok először feltérképezték, hogy melyek azok a közös szükségletek és problémák, amelyek a legtöbbjüket érintik, terveket készítettek az együttműködés és az érdekképviselet lehetséges formáiról, majd közös munkába kezdtek. A szövetségbe tömörült családok jelenleg három témán dolgoznak: az ápolási díj jelentős összegű emeléséért lobbiznak, a fogyatékos családtag számára közösségi lakhatást biztosító szolgáltatások kialakítására próbálják rávenni a fenntartókat, valamint a megfelelő egészségügyi hozzáférés biztosítása érdekében együttműködnek a helyi egészségügyi szolgáltatókkal. Első sikerük, hogy jelentős lépéseket tettek annak érdekében, hogy Egerben biztosítsák a halmozottan sérült személyek fogorvosi ellátását. Jelenleg ez az ellátás a megyében nem megoldott, és a családok arra kényszerülnek, hogy Budapestre utazzanak érte. A szülőszövetség a közelmúltban saját blogot indított. (A bejegyzést illusztráló felvételek ennek a projektnek a keretében készültek.)
A társadalmi osztályok közötti összefogás

Sebály Bernadett, közösségszervező (a TASZ munkatársa)

Szervezett közösség és a hatalom. A közösségszervezés alapjai

Forrás: John LeMasney

Kedden műhelybeszélgetést tartottunk az ELTE PPK Illyés Sándor Szakkollégium számára. Az órákat az Aktivizmus kurzus keretében közösségfejlesztő, illetve pedagógus hallgatók szervezik. Vojtonovszki Bálinttal célunk az volt, hogy két társadalmi probléma megoldásán keresztül a résztvevőkkel közösen megfogalmazzuk, mi a különbség az aktivizmus és a közösségszervezés között, és rövid áttekintést adjunk a közösségszervezés folyamatáról és kulcsfogalmairól. Ezután elhelyeztük a közösségszervezést a négy beavatkozási forma, a szolgáltatásnyújtás, az érdekképviselet, a közösségfejlesztés és a közösségszervezés dimenziójában.

A MŰHELY MENETE

17.00-17.10 BEMUTATKOZÁS

17.10-18.20 A 4 BEAVATKOZÁSI FORMA. Kiscsoportos munkában megoldásokat dolgozunk ki két társadalmi problémára. A megoldási javaslatok elemzése közben rávilágítunk az aktivizmus, illetve az érdekképviselet, a szolgáltatásnyújtás, a közösségfejlesztés és a közösségszervezés különbözőségeire. Mi a hatalom? Hogyan tudjuk saját hatalmunkat a hátrányos helyzetű emberek érdekében használni?

18.20-18.50 A KÖZÖSSÉGSZERVEZÉS FOLYAMATA. Mi kell ahhoz, hogy a döntéshozatalból kiszorult emberek szerveződjenek?  Miért jó, ha szervezettek vagyunk?  Hogy csinálta ezt Alinsky? Milyen közösségszervező technikákat ismerünk fel ebben a példában? Alinsky kritika - Mi a különbség a mozgalom és a közösségszervezés között?

18.50-19.00 LEZÁRÓ KÖR

Háttéranyagok:
A társadalmi problémák elleni küzdelem négy megközelítése. Táblázat.
Susan Stall and Randy Stoecker (1998): Community Organizing or Organizing Community? Gender and the Crafts of Empowerment. Az Alinsky-modell feminista kritikája.
Gary Delgado (1998): The Last Stop Sign. A közösségszervezés és a mozgalom. Különbségek, lehetőségek.

In English.

A mi épülő demokráciánk

Magyarország fiatal demokrácia. Akkor lesz egészséges és élhető demokrácia, ha minél több társadalmi osztály és csoport lesz képes érdemben egyeztetni egymással. Ehhez az kell, hogy a döntéshozatali folyamatokból kiszorult emberek képesek legyenek megfogalmazni javaslataikat, közösségi összefogással szót kérni maguknak a tárgyalóasztalnál, demokratikus eszközökkel megkérdőjelezni a társadalmi egyenlőtlenségeket, és egységes hanggal, jó taktikákkal szükség esetén kikényszeríteni a valós képviseletet. Hogyan segíthet a közösségszervezés, hogy valódi demokráciában élhessünk Magyarországon? Mi a hatalom? A közösségszervezés valóban csupán konfrontáció? Erről szól ez a velem készült interjú a Civil Rádióban.

Civil Rádió: Demokrácia MOST! 2013. január 30.
A beszélgetést vezeti Péterfi Ferenc és Sain Mátyás.

Legyen ez a bejegyzés a harmadik része annak a sorozatnak, amiben összegyűjtöm, mit szerettem az amerikai közösségszervezésben. "A demokrácia nem végcél, hanem a legjobb eszköz arra, hogy elérjük a kitűzött értékekeket [az egyenlőséget, az igazságot, a szabadságot, a békét, és az emberi élet értékébe vetett mély elköteleződést, és mindazokat az értékeket, amelyeket a zsidó-keresztény hagyomány és a demokratikus politikai berendezkedés vall]." (Saul Alinsky) Tetszik: a közösségszervezés a demokrácia katalizátora.

Olvasd el angolul.

Közösségszervezés nagyüzemben

A cikk megjelent a PAROLA 2012. 4. számában. KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉS: www.kozossegfejlesztes.hu (www.kkapcsolat.hu)

A nőjogi mozgalomból, a rabszolgafelszabadítási mozgalomból és a munkásmozgalomból táplálkozó amerikai közösségszervezés a 20. századra professzionalizálódott az USA-ban. Civil szervezetek ezrei dolgoznak fizetett közösségszervezőkkel, számos stratégiai döntésben gyakran a közösségi civil szervezet alkalmazottai kapják a főszerepet. Egyes akciókról a munkaértekezleteken döntenek, a dinamizmus vagy a megszokás miatt a tervezés és a levezénylés sokszor nem elég bevonó. Mennyiben mond ez ellent a közösségszervezés módszertani megalapozója, Saul Alinsky egyik jeles mondatának, miszerint soha ne csináld meg mások helyett, amit ők is képesek megtenni önmagukért? Milyen hatalmi dilemmákat vet fel ez a közösségszervező és a tagok viszonyában?

A közösségszervezés szerint a társadalmi és gazdasági igazságtalanságok eredője a társadalmi csoportok közötti hatalmi és erőforrásegyenlőtlenségekben keresendő, ezért a közösség tagjai végső soron a hatalom és az erőforrások igazságosabb újraelosztása érdekében szerveződnek, a döntéshozatali folyamatok befolyásolásán keresztül a demokrácia eszközeivel. A közösségszervezés csillaga a valódi demokrácia, a méltóság, és a szövetséges társadalmi csoportokkal való összefogás.

A közösségszervezés lelke ezért Alinsky egyik jeles mondata: „Soha ne csináld meg mások helyett, amit ők is képesek megtenni önmagukért.” Helyette legyen füled és szíved ahhoz, hogy megértsd, mi a másik ember önérdeke (mi az a cél, ami neki személyesen fontos, és cselekvésre sarkallná), ez hol találkozik a közösség többi tagjának önérdekével, és ezután agitálj. Teremts olyan lehetőséget, hogy a közösség legalább néhány tagja elkezdjen bízni magában, elhiggye, hogy van értelme a csoportos cselekvésnek és a nyomásgyakorlásnak a döntéshozókra, akár konfrontáció árán is.

A közösségszervezés kulcsszava tehát a hatalom, az, hogy a kirekesztett társadalmi osztályok, illetve a sérülékeny (etnikai, nemi, vallási, gazdasági alapon, illetve szexuális hovatartozása, életkora vagy fogyatékossága miatt diszkriminált) csoportok demokratikus taktikákkal elég hatalmat szerezzenek ahhoz, hogy befolyásolni tudják a döntéshozókat. A hatalom a cselekvőképességet (Saul Alinsky), a társadalmi, politikai, és gazdasági változáshoz szükséges erőt jelenti (Martin Luther King, Jr.), ami követelések formájában jut érvényre (Frederick Douglass) a nyilvánosság terében.

A társadalmi működésünk szerves részét képező hatalmi egyenlőtlenségektől azonban a közösségszervező folyamat sem mentesülhet, ami a közösségszervező és a csoport viszonyában ugyanúgy tetten érhető.


Az elnyomás és a képessé tétel finom határmezsgyéje

Az Alinsky-elvvel látszólagos ellentmondásban van, ahogy általában a professzionalizált tagságalapú civil szervezetek működnek: a közösségszervezők és az alkalmazottak sok olyan dolgot elvégeznek, amit megfelelő bevonó stratégia alapján a tagság is elvégezhetne. Természetesen a szakmai gárdát alapvetően a tagság ruházta fel azzal a felelősséggel, hogy az operatív feladatok átvállalásával támogassa a tagszervezetek (sejtek, tagcsoportok) működését, vállalva, hogy ezzel háttérbe szorul a bázisdemokrácia és a konszenzusos döntéshozatal. Természetesen minden közösségi szerveződés számára az elsődleges cél az érintettek bevonása az akcióban való részvételre, a döntéshozókkal való tárgyalásokba, a sajtószereplésbe, a döntéselőkészítésbe. Amikor azonban egy szervezetnek professzionalizált, fizetett alkalmazotti gárdája lesz, ez meggyorsíthatja a döntéshozatali és stratégiai folyamatok elgépiesedésének intézményesülését, különösen, ha a fenntartás érdekében a szervezet pályázási kényszerbe kerül. Ezzel a közösségszervezés esetén különösen fontos számolni, hiszen a közösségszervezés legfőbb üzenete, hogy a szervezet az embereké, és a tagság irányítja.

Az intézményesített civilkedés előnyein–hátrányain túllépve, az Alinsky-elvhez való igazodás további kérdéseket vet fel: összefoglalva a beavatkozás dilemmáját. A csoportmunka során ugyanis gyorsan előáll az a dilemma, hogy a közösségszervező mennyit adhat hozzá a saját tudásából a csoportbeszélgetéshez. Hol van az a határ, amikor már nem új szempontokkal gazdagítja a cselekvést és a közös ethoszt, hanem olyan célok meghatározását ösztönzi, aminek a megvalósításához a tagok még nem rendelkeznek elegendő eszközzel, ismerettel, tapasztalattal, és ezért inkább gyengítené, mint erősítené őket? Hol van az a pont, ahonnan már kiegyensúlyozatlanná válnak a hatalmi viszonyok a szerveződésben tapasztaltabb (adott esetben jobb társadalmi helyzetű) közösségszervező és a szerveződésben nem feltétlenül tapasztalt (adott esetben rosszabb társadalmi helyzetű) tagok között?

Vegyünk egy példát! Ha hajléktalan emberekkel beszélgetve azt próbáljuk feltárni, hogy mi jelentene megoldást a lakhatási válságra, jellemzően az első javaslatok között vetődik fel az üres lakások és ingatlanok sorsa: fel kéne újítani a rendszerváltás óta üresen álló laktanyákat, használatba kellene venni az üresen álló szociális bérlakásokat, lehetőséget kéne biztosítani az érintettek bevonására a felújításba lakhatás fejében. Ezek a válaszok kétségtelenül gyors, kézzel fogható javulást hoznának sok ember, és a város életében. Azonban nagyon sok aggodalmat is felvetnek. A laktanyák lakásokká alakítása, szegregált lakónegyedeket hozna létre és hozzájárulna a szegények kiszorításához a belvárosból. Az üres lakások többsége nagyon rossz állapotban van, a beköltözés hosszú távon szintén – más kiegészítő intézkedések hiányában – hozzájárulhat a szegények elkülönítéséhez. Ezek a „tűzoltó” megoldások, amellett, hogy iránymutató projektek lehetnének, önmagukban nem feltétlenül szolgálják a rendszerszintű változást: a kiterjedt és integrált szociális bérlakásrendszert, a lakhatási támogatás jelentős növelését, átmeneti megoldásként a bántalmazott nők számára új anyaotthonokat, a gyermekek kiemelése helyett több és több családok átmeneti otthonát, jól működő kerületi szociális ellátást és adósságkezelést. Munkát, kenyeret. És persze az is van, hogy az üres lakások renoválásával a hatalom könnyedén hitelt szerezhet annak a látszatnak, hogy ő valóban törődik az emberek lakhatásával.

Az ilyen helyzet több kérdést is felvethet a közösségszervező számára. A fenti példa esetében a közösségszervező vajon mennyire alakíthatja a csoport által felvetett stratégiai irányt vagy menynyire szabhat teljesen új irányt? Másodsorban, mennyire vegyen részt egy akció megvalósításban a győzelem és a csoportkohézió érdekében, ha a csoport nincs birtokában a megvalósításhoz szükséges összes tudásnak? És legfőképpen, hogyan egyensúlyozza ki a közte és a csoport közötti hatalmi különbségeket anélkül, hogy átvenné az irányítást, és leépítené a közösségi vezetők státuszát, de mégis bedobná ötleteit a közösbe?

Kezdjük az első dilemmával! A közösségszervezés során azok az emberek, akik kiszorultak a döntéshozatali folyamatokból, a hatalom és az erőforrások igazságosabb újraelosztása érdekében szerveződnek, a demokrácia eszközeivel. A cél tehát a hosszú távú és rendszerszintű társadalmi változás, miközben a bevonás eszköze, hogy az embereket a saját maguk által meghatározott, először akár kisebb, lokális célok mentén tudjuk szerveződésre sarkallni. A közösségszervezés tehát oda-vissza tanulás. A kívülről érkező közösségszervező felelőssége, hogy új szempontokkal gazdagítsa a közösség látásmódját, miközben saját látásmódját is tágítsa annak megértésén keresztül, hogy a közösség tagjai hogyan definiálják problémáikat és milyen jövőképet tartanak elképzelhetőnek. Az érvek-ellenérvek mérlegelését segítheti a közös tanulás: érintettek (tapasztalati szakértők) vagy „felkent” szakértők meghívása, előtte közösen kérdések kidolgozása, témába vágó előadások, filmanyagok közös átbeszélése, belső képzések a közösség tagjai saját tapasztalatainak aktiválásához, feldolgozásához. A hosszú távú társadalmi változás, illetve az erőforrások hatékonyabb újraelosztása és a társadalmi osztályok közötti hídépítés érdekében a közösségszervezőnek nem lehet célja, hogy ebben a folyamatban saját tudását deaktiválja, és megfossza saját elképzeléseitől és szempontjaitól a közösséget. (Már amennyiben feltételezzük, hogy az ügyet érintő rendszerszintű elképzelései vannak.) De az sem állhat szándékában, hogy az érintetteket cselekvésre ösztönző céloknak ne próbáljon helyet találni a csoportstratégiában, arra hivatkozva, hogy esetleg túl partikuláris célokat határoznak meg.

A másik sokszor felmerülő dilemma a közösségszervező számára, hogy egy akció céljainak közös meghatározása után mennyire vállaljon részt az operatív feladatokban, a megvalósításban: mit vállaljon át, illetve átvállaljon-e egyáltalán bármit is azért, hogy várhatóan (az évek során a szervezésben szerzett gyakorlat és a tapasztalat miatt) erősebb legyen az akció, jobban átmenjen az üzenet, nagyobb legyen a siker, és kevesebb lehetőség legyen a hibázásra. Ez esetben elkerülhetetlen, hogy lesznek a csoportban olyanok, akiknek a feje felett történnek majd a folyamatok, és a teljes folyamat nem feltétlenül lesz önállóan rekonstruálható. A közösségszervezőnek azonban arra is figyelnie kell, hogy meg tudja tartani a csoport energiaszintjét: ehhez pedig az kell, hogy minél értelmesebb és hatékonyabb kerethez segítse a csoportos cselekvést, a győzelem érdekében segítse a célok megvalósulását, és rengeteg lendületet és perspektívát vigyen a csoportba.

A cél természetesen az lenne, hogy a közösségi szerveződés önjáróvá váljon. Ezért kell kialakítani azokat a folyamatokat, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenki kisebb-nagyobb részfeladatot vállaljon a csoportos tevékenységben, és a csoport életének szerves részévé kell tenni a fejlődési mechanizmusokat (belső képzés, feladatok új embereknek stb.). Azonban az, az elv, hogy ne csináljunk meg olyat, amit mások is meg tudnak csinálni maguknak, nem egyenlő a teljes háttérbe vonulással. A feladatok sokasága, a szervezési kihívások, a politikából való kiábrándultság miatt nehezen lehetne teljesíthető az, az elvárás, hogy egy közösség megőrizze energiaszintjét, kialakítsa integritását, elérje első győzelmeit, és még a tagsága is gyarapodjon, amennyiben a közösségszervező külső facilitátori szerepet játszik, és nem száll be a megvalósításba.

Ez persze fontos hatalmi kérdéseket vet fel, ami elvezet minket harmadik dilemmánkhoz: a hatalmi egyenlőtlenség kezeléséhez. A közösségszervező általában nem tagja a közösségnek (az érintettek körének), ismeri, érti a közösségszervezés elméletét és gyakorlatát, és – amennyiben sikerül elnyernie a közösség bizalmát – éppen kívülállósága teheti képessé arra, hogy felfigyeljen a közösség azon tagjaira, akik rendelkeznek némi bizalmi tőkével, demokratikusak és bevonóak. Ők válhatnak majd közösségi vezetővé olyan értelemben, hogy összefogják az érintetteket, képesek közösen megfogalmazni a legégetőbb csoportügyeket, és mobilizálni tudják a csoport tagjait a társadalmi változás érdekében, a közösségszervező segítségével. A közösségszervező belép az érintett közösség életébe, terébe, erősíti a csoportkohéziót és a demokratikus döntéshozatali és kommunikációs kultúrát, új megoldási javaslatokra vezeti rá a csoportot, új szempontokat vet fel. És amiatt, hogy a közösségszervező kívülálló, közvetítő is egy másik világhoz, amelyből így a közösség tagjai új tudás- és értékrendszert meríthetnek.

Amennyiben kialakul a bizalom, előállhat azonban az a helyzet is, hogy a közösségszervező szava majd többet nyom a latba vagy nagyobb autoritást képvisel, mint az érintettek vagy a közösségi vezetők szava (pl. abban, hogy az üres házak témát nem érdemes szakpolitikailag külön hangsúlyozni, mert hosszú távon félrevezető, és kontraproduktív lehet). Naivitás lenne azt gondolni, hogy az „egyenlőség” létrejöhet pusztán konszenzusos döntéshozatallal vagy kommunikációs eszközökkel. A társadalmi státuszból, nemi, etnikai hovatartozásból származó különbözőségeinket tudatosan kell kezelnünk, a hatalmi egyenlőtlenségeknek tudatában kell lennünk, és folyamatosan újabb és újabb mechanizmusokat kell kitalálnunk annak érdekében, hogy ezek lehetőség szerint kiegyenlítődjenek, illetve megtermékenyítőleg hassanak a csoportra. A közösségszervező feladata, hogy aktiválja az érintettek tapasztalati tudását a társadalomról: megfogalmazza és kérdéssé formálja azokat a szempontokat, amelyek aktiválják a közösségben rejlő tapasztalati szakértelmet, amivel új szempontokat tudnak hozzátenni a vitához. Például az üres házak esetében azt, hogy miért ez a téma indítja be elsőre az érintettek fantáziáját, hogyan segíthet ez a bevonódásban, toborzásban, a téma kapcsán milyen rendszerszintű politikai követeléseket lehetne megfogalmazni, mik a realitásai egy felújításnak építői szempontból, mennyire fenntartható egy ilyen projekt a beköltözők fizetőképessége szempontjából stb.

A közösségszervezésben is kiemelten fontos tehát a „fékek és ellensúlyok” rendszere. A közösségszervezőnek rettentően sok szerepet kell betöltenie egy még formálódó csoportban (csoportdinamikai és kommunikációs szempontból, illetve a közös ethosz – elvrendszer és viselkedés – kialakításáért), ahol még nem alakultak ki a szerepek, zavarosak az elvek, adott esetben elnyomás van a tagok között, nem rögzült még a belső kommunikációs kultúra vagy az egymáshoz viszonyulás szabályai. Ezért számomra sokkal szimpatikusabbnak és eredményesebbnek tűnik, amikor két-három közösségszervező dolgozik egy csoporttal, támogatva és ellenőrizve egymást, megkönnyítve az új energiák és szemléletmódok behozását, amely a fent említett hatalmi dilemmákat is sokkal inkább ellenőrizhetővé teszi.

A „Soha ne csináld meg mások helyett, amit ők is képesek megtenni önmagukért” elv tehát nem feltétlenül azt jelenti, hogy közösségszervezőnek a háttérből kéne irányítani, hanem azt, hogy mindenki vállaljon képességeihez mérten feladatot, szerepet, beleértve a fenti dilemmák számba vétele után a közösségszervezőt is. Hogy mindenki érezze, hogy a győzelem vagy a kudarc közösségi aktus volt, amelyért ő is felelős.

A professzionalizált, tehát a civil szervezetek által menedzselt közösségszervezés is ezt a feladatmegosztós gyakorlati irányt igazolja, aminek azonban sokszor hátrányára válik, hogy a közösségszervezőkre, tehát az alkalmazotti gárdára delegált operatív feladatok és felelősségek rendszerének hatékonysága általában nincsen közösségileg rendszeresen kiértékelve, és nem születik a szervezeti struktúráról újra és újra közösségi döntés.

Sebály Bernadett
kulturális antropológus
http://szervezzesszervezodj.blogspot.hu/

Közösségszervezés nagyüzemben

Nem tetszik: Az USA-ban a közösségszervezés professzionalizálódása következtében az operatív döntésekben gyakran a közösségi civil szervezet alkalmazotti gárdája kapja a főszerepet. Vannak olyan nagyobb akciók, amelyekről ezért a "staff" találkozókon döntenek, és a dinamizmus vagy a megszokás miatt a tervezés és a levezénylés nem elég bevonó. Ezzel együtt jogos, hogy a közösségszervező nem a partvonalról irányít. De meddig mehet a beavatkozásban? Vállalhat-e szervezési feladatot? Vagy fő a tagság önállósága?

A közösségszervezés lelke Alinsky egyik jeles mondata : "Soha ne csináld meg mások helyett, amit ők is képesek megtenni önmagukért." Helyette legyen füled és szíved ahhoz, hogy megértsd, mi a másik ember önérdeke (mi az a cél, ami neki személyesen fontos, és ami cselekvésre sarkallná), ez hol találkozik a közösség többi tagjának önérdekével, és ezután agitálj. Teremts olyan lehetőséget, hogy a közösség legalább néhány tagja elkezdjen bízni magában, elhigyje, hogy van értelme a cselekvésnek (érdekeltté váljon), és egy közösségi érdek mentén másokat is bevonjon, motiváljon a döntéshozókkal való párbeszédre. Belőlük lesznek a közösségi vezetők.

Az Alinsky-elvvel látszólagos ellentmondásban van az USA-ra oly jellemző professzionalizált közösségszervezési gyakorlat: a közösségszervezők sok olyan dolgot elvégeznek, amit megfelelő bevonó stratégia alapján a tagság is elvégezhetne. A professzionalizált szervezetekben elsődleges cél az érintettek bevonása az akcióban való részvételre, a döntéshozókkal való tárgyalásokba, a sajtószereplésbe, és tematikus bizottságokkal, interjúkörutakkal és az éves közgyűlésekkel pedig valamilyen szinten a döntéselőkészítésbe. Azonban ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy akció leszervezését teljes egészében a tagság kivitelezné, vagy hogy a tagság részvétele nélkül nem születnének taktikai vagy sajtókommunikációs döntések, szakmai állásfoglalások, sajtóközlemények. Miközben az Alinsky-elv alapján úgy tűnhet, mintha a közösségek az akciók kivitelezésében a közösségszervezőtől semmi segítséget nem kéne, hogy kapjanak, illetve mintha csak olyan célok kitűzése lenne ildomos, amiket saját maguk a közösségszervező segítsége nélkül kivitelezni tudnának.

Pedig a közösségi szervezetek valójában az Alinsky-elv mentén dolgoznak. Hiszen a "Soha ne csináld meg mások helyett, amit ők is képesek megtenni önmagukért" nem feltétlenül azt jelenti, hogy közösségszervezőként pusztán a partvonalról kellene irányítanunk, aztán meg magára hagynunk a közösséget a megvalósításban. Azt azonban mindenképpen, hogy részvételen keresztül újabb és újabb, döntéshozatali folyamatokból kiszorult állampolgárokat vonjunk be a munkába. Ettől függetlenül, ha egy szervezetnek professzionalizált, fizetett alkalmazotti gárdája lesz, és a fenntartás érdekében pályázási kényszerbe kerül, ez mindig felveti a döntéshozatali és stratégiai folyamatok elgépiesedésének intézményesülését. Még akkor is, ha ezt a szakmai gárdát alapvetően a tagság ruházta fel azzal a felelősséggel, hogy az operatív feladatok átvállalásával támogassa a tagszervezetek (sejtek, tagcsoportok) működését, és ezért cserébe háttérbe szorítsa a bázisdemokrácia és a konszenzusos döntéshozatal lehetőségét.

A bevatkozás dilemmája

Az intézményesített civilkedés előnyein-hátrányain túllépve, az Alinsky-elvhez való igazodás további kérdéseket vet fel: összefoglalva a beavatkozás dilemmáját. A csoportmunka során ugyanis gyorsan előáll az a dilemma, hogy a közösségszervező mennyit adhat hozzá a saját tudásából a csoportbeszélgetéshez. Hol van az a határ, amikor már nem új szempontokkal gazdagítja a cselekvést és a közös étoszt, hanem olyan célok meghatározását ösztönzi, aminek a megvalósításához a tagok még nem rendelkeznek elegendő eszközzel, ismerettel, tapasztalattal, és ezért inkább gyengítené, mint erősítené a tagokat? Hol van az a pont, ahonnan már kiegyensúlyozatlanná válnak a hatalmi viszonyok a tapasztaltabb (adott esetben jobb társadalmi helyzetű) közösségszervező és az elkötelezett, de szerveződésben nem feltétlenül tapasztalt tagok között?

Vegyünk egy példát. Ha hajléktalan emberekkel beszélgetve azt próbáljuk feltárni, hogy mi jelentene megoldást a lakhatási válságra, jellemzően az első javaslatok között vetődik fel az üres lakások és ingatlanok sorsa: fel kéne újítani a rendszerváltás óta üresen álló laktanyákat, használatba kellene venni az üresen álló szociális bérlakásokat, lehetőséget kéne biztosítani az érintettek bevonására a felújításba lakhatás fejében. Ezek a válaszok kétségtelenül gyors kézzel fogható javulást hoznának sok ember és a város életében, azonban nagyon sok aggodalmat is felvetnek: a laktanyák lakásokká alakítása szegregált lakónegyedeket hozna létre, és hozzájárulna a szegények kiszorításához a belvárosból, az üres lakások többsége nagyon rossz állapotban van, a beköltözés hosszú távon szintén (más kiegészítő intézkedések hiányában) hozzájárulhat a szegények elkülönítéséhez, és ezek a "tűzoltó" megoldások, amellett, hogy iránymutató projektek lehetnének, önmagukban nem feltétlenül szolgálják a rendszerszintű változást: a kiterjedt és integrált szociális bérlakásrendszert, a lakhatási támogatás jelentős növelését, a bántalmazott nők számára új anyaotthonokat, a gyermekek kiemelése helyett több és több családok átmeneti otthonát, jól működő kerületi szociális ellátást és adósságkezelést. Munkát, kenyeret. És persze az is van, hogy az üres lakások renoválásával a hatalom könnyedén hitelt szerezhet annak a látszatnak, hogy ő valóban törődik az emberek lakhatásával.

Az ilyen helyzet több kérdést is felvethet a közösségszervező számára. A fenti példa esetében a közösségszervező vajon mennyire alakíthatja a csoport által felvetett stratégiai irányt vagy mennyire szabhat teljesen új irányt? Másodsorban, mennyire vegyen részt egy akció megvalósításban a győzelem és a csoportkohézió érdekében, ha a csoport nincs birtokában a megvalósításhoz szükséges összes tudásnak? És legfőképpen, hogyan egyensúlyozza ki a közte és a csoport közötti hatalmi különbségeket anélkül, hogy átvenné az irányítást, és leépítené a közösségi vezetők státuszát, de mégis bedobná ötleteit a közösbe?

Kezdjük az első dilemmával. A közösségszervezés során azok az emberek, akik kiszorultak a döntéshozatali folyamatokból a hatalom és az erőforrások igazságosabb újraelosztása érdekében szerveződnek a demokrácia eszközeivel. A cél tehát a hosszú távú és rendszerszintű társadalmi változás, miközben a bevonás eszköze, hogy az embereket a saját maguk által meghatározott, először akár kisebb, lokális célok mentén tudjuk szerveződésre sarkallni. A közösségszervezés tehát oda-vissza tanulás. A kívülről érkező közösségszervező felelőssége, hogy új szempontokkal gazdagítsa a közösség látásmódját, miközben saját látásmódját is tágítsa annak megértésén keresztül, hogy a közösség tagjai hogyan definiálják problémáikat és milyen jövőképet tartanak elképzelhetőnek. Az érvek-ellenérvek mérlegelését segítheti a közös tanulás: érintettek (tapasztalati szakértők) vagy "felkent" szakértők meghívása, előtte közösen kérdések kidolgozása, témába vágó előadások, filmanyagok közös átbeszélése, belső képzések a közösség tagjai saját tapasztalatainak aktiválásához, feldolgozásához. A hosszú távú társadalmi változás, illetve az erőforrások hatékonyabb újraelosztása és a társadalmi osztályok közötti hídépítés érdekében a közösségszervezőnek nem lehet célja, hogy ebben a folyamatban saját tudását deaktiválja, és megfossza saját elképzeléseitől és szempontjaitól a közösséget (már amennyiben feltételezzük, hogy az ügyet érintő rendszerszintű elképzelései vannak), és gazdagítsa a csoportstratégiát, de az sem, hogy az érintetteket cselekvésre ösztönző céloknak ne próbáljon helyet találni a csoportstratégiában, arra hivatkozva, hogy esetleg túl partikuláris célokat határoznak meg.

A másik sokszor felmerülő dilemma a közösségszervező számára, hogy egy akció céljainak közös meghatározása után mennyire vállaljon részt az operatív feladatokban, a megvalósításban: mit vállaljon át, illetve átvállaljon-e egyáltalán bármit is azért, hogy várhatóan (az évek során a szervezésben szerzett gyakorlat és a tapasztalat miatt) erősebb legyen az akció, jobban átmenjen az üzenet, nagyobb legyen a siker, és kevesebb lehetőség legyen a hibázásra. Ez esetben elkerülhetetlen, hogy lesznek a csoportban olyanok, akiknek a feje felett történnek majd a folyamatok, és a teljes folyamat nem feltétlenül lesz önállóan rekonstruálható. A közösségszervezőnek azonban arra is figyelnie kell, hogy meg tudja tartani a csoport energiaszintjét: ehhez pedig az kell, hogy minél értelmesebb és hatékonyabb kerethez segítse a csoportos cselekvést, a győzelem érdekében segítse a célok megvalósulását, és rengeteg lendületet és perspektívát vigyen a csoportba.

A cél természetesen az lenne, hogy a közösségi szerveződés önjáróvá váljon. Ezért kell kialakítani azokat a folyamatokat, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenki kisebb-nagyobb részfeladatot vállaljon a csoportos tevékenységben, és a csoport életének szerves részévé tenni a fejlődési mechanizmusokat (belső képzés, feladatok új embereknek, stb.). Azonban az az elv, hogy ne csináljunk meg olyat, amit mások is meg tudnak csinálni maguknak, nem egyenlő a teljes háttérbe vonulással. A feladatok sokasága, a szervezési kihívások, a politikából való kiábrándultság miatt nehezen lehetne teljesíthető az az elvárás, hogy egy közösség megőrizze energiaszintjét, kialakítsa integritását, elérje első győzelmeit, és még a tagsága is gyarapodjon, amennyiben a közösségszervező külső facilitátori szerepet játszik, és nem száll be a megvalósításba.

Ez persze fontos hatalmi kérdéseket vet, ami elvezet minket harmadik dilemmánkhoz: a hatalmi egyenlőtlenség kezeléséhez. A közösségszervező általában nem tagja a közösségnek (az érintettek körének), ismeri, érti a közösségszervezés elméletét és gyakorlatát, és - amennyiben sikerül elnyernie a közösség bizalmát - éppen kívülállósága teheti képessé arra, hogy felfigyeljen a közösség azon tagjaira, akik rendelkeznek némi bizalmi tőkével, demokratikusak és bevonóak. Ők válhatnak majd közösségi vezetővé olyan értelemben, hogy összefogják az érintetteket, képesek közösen megfogalmazni a legégetőbb csoportügyeket, és mobilizálni tudják a csoport tagjait a társadalmi változás érdekében - a közösségszervező segítségével. A közösségszervező belép az érintett közösség életébe, terébe, erősíti a csoportkohéziót és a demokratikus döntéshozatali és kommuikációs kultúrát, új megoldási javaslatokra vezeti rá a csoportot, új szempontokat vet fel. És amiatt, hogy a közösségszervező kívülálló, közvetítő is egy másik  világhoz, amelyből így a közösség tagjai új tudás- és értékrendszert meríthetnek.

Amennyiben kialakul a bizalom, előállhat azonban az a helyzet is, hogy a közösségszervező szava majd többet nyom a latba vagy nagyobb autoritást képvisel, mint az érintettek vagy a közösségi vezetők szava (pl. abban, hogy az üres házak témát nem érdemes szakpolitikailag külön hangsúlyozni, mert hosszú távon félrevezető és kontraproduktív lehet). Naivitás lenne azt gondolni, hogy az "egyenlőség" létrejöhet pusztán konszenzusos döntéshozatallal vagy kommunikációs eszközökkel. A társadalmi státuszból, nemi, etnikai hovatartozásból származó különbözőségeinket tudatosan kell kezelnünk, a hatalmi egyenlőtlenségeknek tudatában kell lennünk, és folyamatosan újabb és újabb mechanizmusokat kell kitalálnunk annak érdekében, hogy ezek lehetőség szerint kiegyenlítődjenek, illetve megtermékenyítőleg hassanak a csoportra. A közösségszervező feladata, hogy aktiválja az érintettek tapasztalati tudását a társadalomról: megfogalmazza és kérdéssé formálja azokat a szempontokat, amelyek aktiválják a közösségben rejlő tapasztalati szakértelmet, amivel új szempontokat tudnak hozzátenni a vitához (pl. az üres házak esetében azt, hogy miért ez a téma indítja be elsőre az érintettek fantáziáját, hogyan segíthet ez a bevonódásban, toborzásban, a téma kapcsán milyen rendszerszintű politikai követeléseket lehetne megfogalmazni, mik a realitásai egy felújításnak építői szempontból, mennyire fenntartható egy ilyen projekt a beköltözők fizetőképessége szempontjából, stb.)

A közösségszervezésben is rettentően fontos tehát a "fékek és ellensúlyok" rendszere. A közösségszervezőnek rettentően sok szerepet kell betöltenie egy még formálódó csoportban (csoportdinamikai és kommunikációs szempontból, illetve a közös étosz (elvrendszer és viselkedés) kialakításáért), ahol még nem alakultak ki a szerepek, zavarosak az elvek, adott esetben elnyomás van a tagok között, nem rögzült még a belső kommunikációs kultúra vagy az egymáshoz viszonyulás szabályai. Ezért számomra sokkal szimpatikusabb és eredményesebbnek tűnik, amikor két-három közösségszervező dolgozik egy csoporttal, támogatva és ellenőrizve egymást, megkönnyítve az új energiák és szemléletmódok behozását, amely a fent említett hatalmi dilemmákat is sokkal inkább ellenőrizhetővé teszi.

A "Soha ne csináld meg mások helyett, amit ők is képesek megtenni önmagukért" elv tehát nem feltétlenül azt jelenti, hogy közösségszervezőnek a háttérből kéne irányítani, hanem azt, hogy mindenki vállaljon képességeihez mérten feladatot, szerepet, beleértve a fenti dilemmák számba vétele után a közösségszervezőt is, hogy mindenki érezze, hogy a győzelem vagy a kudarc közösségi aktus volt, amelyért ő is felelős.

A professzionalizált, tehát a civil szervezetek által menedzselt közösségszervezés is ezt a feladatmegosztós gyakorlati irányt igazolja, aminek azonban sokszor hátrányára válik, hogy a közösségszervezőkre, tehát az alkalmazotti gárdára delegált operatív feladatok és felelősségek rendszerének hatékonysága általában nincsen közösségileg rendszeresen kiértékelve, és nem születik a szervezeti struktúráról újra és újra közösségi döntés.

Olvasd el angolul.

Legjobban a csinálás során tanul az ember - az amerikai pragmatizmus a gyakorlatban

Forrás: equark.sk

Tetszik: Az amerikaiak pragmatikus, alapvetően optimista és lelkesítő hozzáállása, az, hogy nem ragadnak le az ötletek kritikai megvitatásánál, hanem a megvalósításra sarkallnak, és ehhez egy beszélgetésben arra helyezik a hangsúlyt, hogy miért működhet egy elképzelés. Ez a bejegyzés látszólag interkulturális kitérő, mégis szervesen kapcsolódik a közösségszervezéshez, hiszen a társadalmi változás lehetőségét alapvetően meghatározza az alkotói légkör.

Óvatosan általánosítanék persze arról, hogy hogyan is írható körbe az amerikai mentalitás. Bár tapasztalataim időben és térben is elég sokféle benyomásra épülnek (sok államban jártam, közel egy évet töltöttem itt, sokféle társadalmi helyzetben lévő emberrel ismerkedtem meg), alavetően egy buborékban voltam: többnyire társadalmilag tudatos, progresszív értékeket valló emberekkel találkoztam, és ténylegesen a demokrata középosztály világát ismertem meg. És persze idegen voltam, az idegenekkel pedig itt kedvesebbek vagy megértőbbek az emberek, és a jobb oldalukat mutatják. És az idegen is hajlamosabb partikuláris dolgok alapján általánosítani. És persze azt sem tudom sokszor eldönteni, hogy a kultúráról alkotott benyomásaim mennyire szólnak rólam, mennyire torzítja észrevételeimet az, hogy én milyen személyiség vagyok.

Az ilyen következtetések tehát mindig elkerülhetetlenül szubjektívek, mégis ezzel együtt hordoznak értékes jelentést arról, hogy mit is jelent a gyakorlatban az amerikaiakra oly jellemző pragmatizmus és vállalkozó kedv.

Ittlétem alatt legtöbbször azt éreztem, hogy amikor az amerikaiak megosztanak egymással egy tervet, legyen az kiforratlan vagy átgondolt, támogató visszajelzéseket adnak egymásnak: nagyszerű, és hajrá. Függetlenül attól, hogy szerintük a másik képes-e megvalósítani a kitűzött elképzeléseket, vagy birtokában van-e a képességeknek, ismeretségeknek, társaknak, pénzügyi háttérnek, első körben nem ez lesz az értékelés tárgya, hanem az, hogy elhatároztad, hogy CSINÁLNI AKARSZ valamit. És ez a lépés mindig üdvözlendő, a lelkesedés nem letörendő. Mert minden típusú (bevonó) civil aktivitás fontos, hiszen ebből fognak mások is inspirációt meríteni. Ezért a visszajelzésekben a pozitív dolgokra koncentrálnak: arra, hogy valami miért sikerülhet, és nem csak azt emelik ki, hogy miért nem.

Ez egyáltalán nem fullad ki egy üres, kritikamentes, felületes optimizimusban, csak a kritikai érvek kicsit később kerülnek elő. Különösen igaz ez, ha a beszélgetők nem ismerik jól egymást: akkor nem érzik, hogy a pozitív energiák átadásán kívül lenne másra jogosultságuk. Nem kezdik el húzni a szájukat, hanem örülnek, hogy van egy újabb ember, aki csinálni akar valamit. Nem fognak elkámpicsorítani, mert még ha nem is tökéletes, amit csinálsz, útközben még alakulhat. És a kritikai elemzés is megtörténik, ha már van mit elemezni: ha már elkezdődött. Vagy amikor már jobban ismernek.

Ez az amerikaiakra jellemző lelkesítő-pozitív hozzáállás azzal párosul, hogy nagyon tudnak energetizálni. Az amerikai tüntetéseken, a tréningeken, a közösségi eseményeken szinte mindig annyira jó hangulat van: sokszor volt olyan érzésem, mintha lenne egy közmegegyezés arról, hogy ilyenkor azért jönnek össze, hogy kitörő jókedvet teremtsenek. Átadják magukat az élménynek, még ha csak nézők, akkor is aktív résztvevőivé válnak az eseménynek. Az amerikai közönség rettenetesen interaktív: ha kérdezik, válaszol, bekiabál, huhog, igenel, nemel. Gyakori, hogy egy találkozón például a levezető ember nagy hangosan feltesz olyan kérdéseket, amire a csoport hasonlóan fog válaszolni, pl. hogy jól érzitek-e magatokat, vagy miért jöttetek ide, stb. A közös és hangos válaszadás pedig csoportképző erő. Első körben ez persze kultúraidegen egy introvertált közép-európai számára, de ha az ember elfogadja ezeket a játékszabályokat, és belemegy a játékba, akkor sokat lehet belőle meríteni. Én alapvetően őszinte és hasznos közösségi hozzáállásnak találtam.

Magyarországon többször érzem azt, hogy – az értelmiség körében ugyanúgy - szeretik azt észrevenni, hogy valami miért nem működhet. Van egy rettentő jó kritikai érzékünk arra, hogy meglássuk a dolgok fonákját, ami végtelenül hasznos ahhoz, hogy ne áltassuk magunkat, és észrevegyük a buktatókat, de mindeközben sokszor sokan elfeledkeznek arról, hogy hasonló elánnal megvizsgálják azt is, hogy milyen esély van elkerülni ezeket a buktatókat. Így, ahelyett, hogy a jó kritikai meglátásaikat még tudatosabb és pontosabb cselekvésbe fordítanák át, megragadnak a negatívumoknál, és arra jutnak, hogy akkor nem is érdemes belekezdeni. A cselekvőkedvet így fojtja el sokszor a szkepticizmussal párosuló kritikai érzék, amit pedig némi vállalkozókedvvel, optimizmussal, pragmatizmussal kiegészítve, és a folyamat közbeni elemzésre összpontosítva nagyon jól lehetne hasznosítani.

Olvasd el angolul.

A kis és megnyerhető ügyek mítosza

Valóban ez lenne a kihívásokkal teli társadalmi ügy?
Forrás: trogerizmus.blog.hu

Nem tetszik: Az amerikai közösségszervezők sokszor minden kritika nélkül, minden helyzetre használható receptként adják elő, hogy az apatikus, marginalizált csoportok megszervezése érdekében első lépésben "kis és megnyerhető ügyekkel" érdemes indítani.

Az Alinsky-hagyományra épülő, de sokszor kilúgozott formában előadott szervezési logika azzal kecsegtet, hogy a kis ügyben (parkoló, stoptábla, szemételszállítás, buszjárat átszervezése, stb.) aratott gyors győzelem lendületet adhat a szervezet és a tagok fejlődésének, ami egy nagyobb kampányhoz elengedhetetlen. Érdemei mellett azonban van, hogy a közösségszervezők nem vetnek számot a buktatókkal, amik éppen abból fakadnak, hogy a legelején túl alacsonyra teszik a mércét. Mennyiben a finom fokozatosság a legjobb út ahhoz, hogy az emberek elhigyjék, van értelme rendszerszintű követeléseket tenni?

Augusztusban résztvettem a Midwest Academy egy hetes közösségszervező tréningjén Chicagoban, ami nagyon elismert tréning az USA-ban, és jóformán minden szervezet elküldi ide közösségszervezőit. Életem első két legjobb tréningélményébe tartozik ez a képzés: sokszor úgy éreztem, mintha egy interaktív színdarab nézője, illetve szereplője lennék, annyira dinamikus és szórakoztató formában zajlott a tudásmegosztás. A képzés nagyon átfogó volt, és nagyon stratégiai. Ami viszont a "kis és megnyerhető" ügyeket illeti, volt egy olyan gyakorlat, hogy egy valaha jól működő szomszédsági szervezeződésbe kellett életet lehelni. Feladatunk az volt, hogy eldöntsük, melyik ügyre lenne érdemes első körben fókuszálni, hogy szerveződésre (társadalmi aktivitásra) bírjuk az embereket. A célcsoport középosztály volt. Az elképzelt negyed lakói számára a következő ügyek jelenthettek problémát: 1. egy gyereket elütött egy autó a szomszédságban, 2. egy boltban alacsonyabb áron vannak beárazva a termékek, ezért az óvatlan vásárlók többet fizetnek a pénztárnál, mint gondolják, 3. levelek vannak a kanálisban, ami miatt beázhatnak a szuterén lakások, 4. nőtt az ÁFA. Miközben én a vásárlók félrevezetése és az ÁFA-emelés ügy között morfondíroztam, legnagyobb megdöbbenésemre az eldugult kanális kapta kiemelkedően a legtöbb szavazatot. A tréner nem kérdőjelezte meg az emellett felvonultatott érveket (ami lényegében az volt, hogy ez egy kis és könnyen megnyerhető ügy, ezért gyors sikert hozhat a közösségnek, és a tagok könnyű terepen tanulhatnak az érdekérvényesítésről).

Nem egészen értettem, hogyha a közösség tagjai számára kimondva vagy csak tudvalévően problémát jelent az ÁFA-emelés, vagy a vásárlók félrevezetése, akkor miért éri meg a nulláról indítani. Illetve azt sem, miért tekintjük kézenfekvőnek, hogy az eldugult kanálistól sikerrel és legfőképpen belátható időn belül (nem sok év múlva csak) át lehet nyargalni mondjuk az ÁFA csökkentéshez, hogy utána lehessen végre a rendszerszintű változást is eredményező igazságos adórendszerről beszélni. Rengeteg buktatót is láttam a dologban: biztos az a jó, ha ilyen automatizmussal rábökünk a látszólag könnyűnek tűnő ügyre? Nem száll el ugyanúgy a lendület, ha nem próbálunk meg valóban jelentős kérdésekről beszélni? Biztos, hogy nem becsüljük alá a közösséget? Biztos, hogy megtaláltuk a jó vezetőket, nem azért nem vállalunk bátrabb célokat? Valóban látjuk a nagyobb összefüggéseket? Tényleg a zajló társadalmi folyamatokba illeszkedve, nem valami elméleti-módszertani-intézményes formának a fogságában cselekszünk?

A The Woodlawn Organization tiltakozása Chicagoban.
A közösségszervező Saul Alinsky volt. Forrás: newswise

De hogy is fogalmaz egészen pontosan a "kis és megnyerhető" ügyekről Saul Alinsky? Alinsky a Rules for Radicals-ben azt írja: "A közösségszervező tudja, hogy legfőbb feladata, hogy visszaadja az embereknek a cselekvés erejébe vetett hitet; amellett, hogy elfogadják, hogy a szerveződésben erő van, ezt a gyakorlatban is meg kell tapasztalniuk." (1989:113) A közösségszervező feladata, folytatja Alinsky, hogy építse a csoport önbizalmát, és a csoport tagjai elhigyjék, hogy ha már ennyien sikerült nyerniük, akkor többen még nagyobb dolgokat is álmodhatnak. (1989:114) "Gondosan és körültekintően kell kiválasztani az ellenfeleket, mert egy-egy vereség annyira demoralizáló lehet, hogy még a karrierjének is véget vethet," hasonlítja Alinsky a folyamatot egy versenyző küzdelméhez. (1989:114) Később így folytatja: "Ezért ahhoz, hogy véget vess az apátiának és rábírd az embereket a részvételre, meg kell támadnod azokat az uralkodó mintákat, amely alapján a közösségi élet jelenleg szerveződik. [...] A változás a régi szerveződési forma felbomlasztását, és egy új megszervezését jelenti. [...] A közösségszervező az elégedetlenség érzésést akarja szítani; létre kell hoznia egy csatornát, amelyen keresztül az emberek egészséges elégedetlenség-érzésüket (anger) szabadon kieresztve vezethetik le frusztrációikat." (1989:116-117.)

Így tehát egy ügy egy induló szerveződés számára nem csupán attól válik "jó" üggyé, mert könnyen megnyerhető, hanem azért, mert alkalmat ad arra, hogy az emberek artikulálni tudják dühüket. "Nem ellentmondásos ügy nem létezik," folytatja Alinsky. (1989:117.) (Már abban az értelemben, hogy a döntéshozók és az állampolgárok között teremt konfliktust és ellentmondást azzal, hogy tesz egy lépést az igazságtalan hatalmi viszonyok átrendezése felé.) Az emberek Alinsky szerint azért kezdenek el cselekedni, mert ráébrednek, helyzetük és frusztrációjuk eredője nem (vagy legalábbis nem  legfőképpen) saját magukban keresendő, hanem sokkal inkább az intézményrendszer működésében lévő igazságtalanságok és a rossz politikai döntések halmozott következményeiben. Az eldugult kanális tehát akkor felel meg alkalmas "kis és megnyerhető" ügynek, ha képes ilyen típusú indulatok kiváltására és kanalizására, és eszköz annak érdekében, hogy a közösség elhigyje, lehet és érdemes összefogni mozdíthatatlannak tűnő bástyák ellenében is. Alinsky szerint ebben a folyamatban sarjadnak az új közösségi szerveződések. (1989:117.)

Frances Fox Piven és Richard A. Cloward azonban megkérdőjelezi, hogy a rendszerszintű társadalmi változás kikényszerítéséhez a szervezetépítés lenne a legcélravezetőbb. (1977, különösen a The Welfare Rights Movement - Mobilizing Versus Organizing rész) Egyrészt szerintük a közösségszervezők által hangoztatott szervezetépítés kiveszi a lendületet a cselekvésből: akkor kifejezetten kontraproduktív lehet, amikor az emberek az aktuális társadalmi események hatására már kiléptek az apátiából. Másrészt Piven és Cloward szerint a társadalmi változást és a hatalmi viszonyok átrendezését sokkal jobban szolgálják a felforgató taktikák: azaz ők az embereket a demokratikus értelemben vett konfrontatív akciókra vagy polgári engedetlenségre mobilizálnák, mintsem a kötöttségeket is teremtő szervezeti működésre. Szerintük ezért az érintettekből álló szervezett csoportok országos együttműködésénél sokkal jobban szolgálja a célt egy országos, de agitátorokból álló szervezett hálózat, akiknek számos laza szerveződéssel van kapcsolatuk. Az 1960-as évek második felének jóléti válsága szerintük ennek a taktikának kedvezett az USA-ban. (Piven és Cloward végül a Jóléti Jogok Mozgalmában (Welfare Rights Movement) közösségszervezőkkel együttműködésben (a National Welfare Rights Organization-nel) a két taktika egyfajta ötvözetét valósította meg.) A piven-cloward-i gondolat - most minden lehetséges kritikájától eltekintve - számomra a "kis és megnyerhető ügyek" mítoszára is rezonál: azzal ellensúlyozza, hogy rávilágít, a közösségszervezőnek első körben a társadadalom "hőmérsékletével" kell összhangba kerülnie, hogy a lehető legjobban tudja kiaknázni a zajló társadalmi folyamatokat.

Szeméthalmok Nápolyban a szemételszállítási
krízis idején (2011). Forrás: time

Valóban az a hatékony stratégia tehát, ha egy új szervezet esetében mindenáron ragaszkodunk a "kis és megnyerhető ügyekhez", a parkokhoz, a stop táblákhoz, a szemételszállításhoz? Az elmúlt évtizedek közösségszervező gyakorlatában valóban sikerült volna áthidalni a kis és megnyerhető célok és a nagy és jelentős társadalmi célok közötti szakadékot? Valóban elvezet ez minket a hosszú távú társadalmi változáshoz? - kérdezi Gary Delgado (amerikai kutató, egyetemi előadó, aktivista, az ACORN egyik alapítója és közösségszervezője) Az utolsó stoptábla című 1998-as cikkében (The Last Stop Sign).

Az alulról szerveződő jobboldali csoportok, mondja, akik be akarják szüntetni az abortuszt, és elnyomnák a melegeket, soha nem szerveződtek azért, hogy stop táblájuk legyen. Ezek a csoportok, teszi hozzá, feltehetően tudják, hogy közösségszervezni legjobban a mélyen ellentmondásos ügyek körül lehet. Delgado ezzel még véletlenül sem eldobni akarja a hagyományos közösségszervező módszereket: az alulról jövő közösségi vezetők képessé tételét, a széles demokratikus bázisra épülő szerveződést, vagy a közösségi tanulást, aminek segítségével a kiszolgáltatott emberek bebizonyíthatták, hogy ugyanúgy képesek érthetően artikulálni a problémáikat, és nincs szükségük felkent szakértőkre. A valódi győzelmeket sem akarja megtagadni: a szociális bérlakásrendszer fejlesztését, az iskolai reformokat, az adórendszer átalakítását. Mindemellett Delgado azt állítja, hogy a közösségszervezés sokszor "félreértelmezi a "győzelem" fogalmát" és "szinte teljesen különálló világban létezik a vele párhuzamos progresszív aktivista mozgalmi valósághoz képest", amely - szerinte - kiemelkedően jelentős eredményeket mutatott fel (nőmozgalom, melegmozgalom, bevándorlómozgalom, stb.).

A közösségszervezés egyik lényege és érdeme, hogy a módszeren keresztül olyan közösségi infrastruktúra építhető ki, ami adott esetben egy mozgalom megszületését is megalapozhatja, vagy aládolgozhat egy mozgalomnak (ld. a National People's Action tevékenységét az Occupy mozgalom kapcsán, illetve utóéletében). Természetesen a Delgado, illetve talán Piven és Cloward által üdvözölt progresszív aktivista mozgalmak sem tudtak volna a maguk teljességében kivirágozni, amennyiben nincs az a közösségi infrastruktúra, ami alapján a résztvevők mobilizálni tudták egymást. És természetesen ennek érdekében elengedhetetlen, hogy a szomszédsági szerveződések kevésbé látványos, kisebb célokért is küzdjenek, hogy kialakuljon a csoportidentitás és ne legyen új jelenség az állampolgári részvétel. Ezzel együtt fontos, amit Delgado még 1998-ban mond, hogy "amennyiben a hagyományos közösségszervezés az ezredfordulóra társadalomformáló erővé akar válni, proaktívan kell viszonyulnia a rasszokat, a társadalmi osztályokat és a nemeket érintő kérdésekhez, a vállalkozások koncentrációjához, és a határokon átnyúló gazdasági összefüggésekhez".

Amerikában, ahol a közösségszervezés erős mozgalmi hagyományba illeszkedik, és szorosan összekapcsolódik a törvényhozás befolyásolásával (a törvényjavaslatok előterjesztésével és tudatos választóként a politika hatalmi erőterében való taktikázással) valószínűleg persze sokaknak magától értetődő, hogy a "kis" ügy csak eszköz egy nagyobb szintű szervezdődés és a közösségi infrastruktúrát építők kezében. Éppen ezért számít, hogy amikor új környezetben - Európában - beszélünk az Alinsky-hagyományról (tehát a progresszív társadalomtörténeti kontextusból kiragadva, kilúgozva), fontos, hogy ezek a taktikák az adott ország progresszív társadalmi folyamataira rezonálva keressék táptalajukat, és ne egy kontextus- és értékmentes módszerként értelmeződjenek.

Olvasd el angolul.

Források: Saul D. Alinsky: Rules for Radicals. A Practical Primer for Realistic Radicals, Vintage Books, New York, 1989. (A szövegben használt idézetek saját fordítás.) Frances Fox Piven és Richard A. Cloward: Poor People's Movements. Why They Succeed, How They Fail, Pantheon Books, New York, 1977. Gary Delgado (1998): The Last Stop Sign, elérhető online: http://www.nhi.org/online/issues/102/stopsign.html

Attól, mert nem akarok pártot alapítani, még hívhatlak választónak?

Szakmai gyakorlatom a végéhez közeledik. Sok dolog volt, ami nagyon megfogott, voltak dolgok, amiket másként csinálnék. A nyár végéig a jó gyakorlatokat gyűjtögettem ezen a blogon, különösebb kritikai kontextus nélkül. Most nekilátnék a reflexiónak. A következő hetekben egy sorozatot közlök 5 dologról, ami tetszik az amerikai közösségszervezésben. És 5 dologról, amit másként csinálnék.

"Én szavaztam." Forrás: USNews

Tetszik: Az állampolgár választópolgár - nem csak a politikai pártok, hanem a civil szervezetek szemében is.
Egy ember, egy szavazat, mondja az amerikai. És így számolnak a közösségszervező civil szervezetek is. Nem azért, mert politikai pártnak toboroznának szavazókat, hanem azért, mert tudják, hogy egy elfelejtett ügy akkor lesz fontos egy döntéshozónak, ha abból politikai tőkét tud kovácsolni. A "szavazat vásárlóereje" így nem csak a politikai, hanem a civil kampányokban is számít. A kampány előtt politikai elemzés készül: a civilek megnézik, mekkora és kikből áll a döntéshozó szavazóbázisa, illetve ellentábora, és mekkora azok száma, akik még nem döntötték el, kire fognak szavazni. Ennek alapján kötnek koalíciót, ha szükséges.

Ezt figyelve az volt az érzésem, hogy Magyarországon, és talán más közép-kelet-európai új demokráciákban sem taktikázunk választópolgári hatalmunkkal eléggé. Sokan azért nem, mert civilként a politizálást (társadalmi ügyekben tett politikai állásfoglalást) nem is érzik feladatuknak: szolgáltatást nyújtanak, vagy puha érdekérvényesítést csinálnak, a döntéshozók befolyásolása pedig a színfalak mögött zajlik.

De azok a civil szervezetek sem teszik ezt eléggé, akik konfrontatívan lépnek fel a hatalommal szemben, és nyomást gyakorolnak a döntéshozókra. Ehhez képest itt az USA-ban olyan példákat láttam, hogy egy levélíró, vagy telefonálós akcióknál a civilek egyszerűen deklarálták: én önre szavaztam, vagy még nem döntöttem el, kire szavazok, de ezzel a bizonyos lépésével nem értek egyet; vagy úgy demonstráltak erőt, hogy egy tüntetésen hangsúlyozták, milyen érdekcsoportot tömörítő szervezet és hány ember nevében beszélnek.

A szavazójog az állampolgárok kezében eszköz és hatalom. Van, hogy egy kirekesztett csoport elég nagy ahhoz, hogy önmagában erőt képviseljen, van, hogy olyan csoportokkal lép koalícióra, akik számítanak az adott döntéshozónak.

A választások előtt minden amerikai közösségi szervezet kampányt folytat azért is, hogy a történelmileg alulreprezentált csoportokat regisztrálja, és szavazásra buzdítsa. (Az USA-ban - ellentétben Magyarországgal - nem vezetnek átfogó szavazói adatbázist, ezért van szükség a szavazói regisztrációra.) Fogadószervezetem, a Virginia Organizing például több tízezer embert telefonált végig a választás előtti hónapokban. (A választói regisztrációs kampányról, illetve a Demokrata Párt és a közösségszervezés agendája közötti átfedésekről bővebben itt olvashatsz.)

A választói regisztrációval kapcsolatos szigorítások ellen tüntetnek.
Forrás: TPM

Annak átgondolása, hogy Magyarországon civilként mennyire lehetünk politikai lények (vagy mennyire kell azzá válnunk) a szavazói jogok mérhetetlen csorbítása miatt aktuálissá vált. A pártoktól való elhatárolódás természetesen alapvető: megalkuvás nélkül, mindig ugyanolyan vehemenciával kell számon kérni az éppen aktuális hatalmat. A kooptálódás veszélye szintén fennáll: a törvényalkotást kívülről akarjuk kritizálni, az erős közösségi vezetők establishment-be való beolvadása nélkül. De beleszólást akarunk a döntéshozatalba. Ezért politizálunk (társadalmi ügyekben nyomást gyakorlunk a döntéshozókra), és nem pártpolitikai alapon.

Ám ezen túl egy kampányban választóként számolunk magunkkal? Taktikázunk azzal, hogy a hajthatatlan politikusok azért fognak meghajolni, mert pozíciójukban érzik veszélyeztetve magukat, szavazóbázisuk apadását féltik (vagy az opportunisták azért állnak mellénk, mert növekedést remélnek)? Gondolunk-e arra, hogy egy népes demonstráción hogyan tudnánk a különböző érdekcsoportokat jól láthatóvá tenni? Hogy a nagyon különböző érdekcsoportokon átnyúló szövetségben a koalíciós partnerek hangsúlyozhatnák, hány embert és mennyire különböző elveket képviselnek? Civilként továbbá biztathatjuk a történelmileg alulreprezentált csoportokat a legalapvetőbb politikai joguk érvényesítésére? Rendezhetünk képzéseket, beszélgetéseket, közösségi összejöveteleket szavazás témában?

Annak, hogy Magyarországon számos politikus szeretné kisajátítani a pártpolitikának a "választópolgárt", ékes példája volt Vadai Ágnes szereplése egy nem is olyan régi televíziós vitában: azt kéri számon beszélgetőpartnerétől, Juhász Pétertől, hogy ha nem akar pártot alapítani, miért beszél választópolgárokról, illetve társadalompolitikai célokról. Függetlenül attól, hogy a Milla pártot alapít vagy sem, az lenne a helyes társadalmi berendezkedés, ha csak a pártok számolhatnának választópolgári értelemben a civilekkel? A civilek osszák az ételt, próbálkozzanak a petícióikkal, és ugráljanak néha egy minisztérium előtt, választópolgárrá meg csak akkor váljanak, ha egy párt szólítja meg őket?

Olvasd el angolul.

Az utolsó stoptábla - Az állampolgári részvétel kézikönyve című kiadvány margójára

Romák és szövetségeseik tüntetnek a
Jobbik ellen 2012. okt. 17-én. Forrás: BT

Miért hasznos közösségszervezésről beszélnünk Magyarországon egy olyan társadalmi pillanatban, amikor éppen széles körű civil összefogás van bővülőben? Miért beszélünk újként a közösségszervezésről, amikor rengeteg dinamikus, budapesti, illetve vidéki szerveződés volt és van is? Mi ez, ha nem közösségszervezés?

A közösségszervezés nem keverhető össze a közösségfejlesztéssel, bár gyökereiben és eszközeiben sok szempontból vannak átfedések.(1) A koalícióépítés, a kampánykoordináció vagy az aktivistakoordináció szervezés, de nem közösségszervezés, bár ezeket a módszereket a közösségszervezés mind használja. Miben új a közösségszervezés?

Kiépült szerveződési infrastruktúrát!

A közösségszervezés során azok az emberek, akiknek nincsen lehetőségük beleszólni a döntéshozatali folyamatokba, a társadalmi változás és az igazságtalan hatalmi egyenlőtlenségek átrendezése érdekében nem hierarchikus és nem feltétlenül jogi, hanem strukturális értelemben vett szervezeti keretek között állampolgári csoportokat alakítanak. A közösségszervezés szerint a társadalmi és gazdasági igazságtalanságok eredője a társadalmi csoportok közötti hatalmi és erőforrásegyenlőtlenségekben keresendő(2), ezért a közösség tagjai végső soron a hatalom és az erőforrások igazságosabb újraelosztása érdekében szerveződnek, a döntéshozatali folyamatok befolyásolásán keresztül a demokrácia eszközeivel. A közösségszervezés csillaga a valódi demokrácia, a méltóság, és a szövetséges társadalmi csoportokkal való összefogás.

A közösségszervezés tehát hagyományosan az emberi jogok mentén definiált társadalmi igazságosság jegyében tematizálódik, ezért a csoportok sokszor azok részvételével, lehetőleg irányításával működnek, akik társadalmilag kiszolgáltatott, elnyomott helyzetben vannak, de minden esetben azokkal együtt, akik az ügyben közvetlenül érintettek. (Ezért nem tekintjük közösségszervezésnek azt, amit a Magyar Gárda vagy a Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület, vagy amit a Tea Party csinál, mert elveiben nem, csak módszereiben emlékeztet a közösségszervezésre.)

Az állampolgári részvételen keresztül tehát az alapvető cél, hogy a kirekesztett társadalmi osztályok, illetve a sérülékeny (etnikai, nemi, vallási, gazdasági alapon, illetve szexuális hovatartozása, életkora vagy fogyatékossága miatt diszkriminált) csoportok demokratikus taktikákkal elég hatalmat szerezzenek ahhoz, hogy befolyásolni tudják a döntéshozókat.(3) A kiegyenlítetlen hatalmi helyzet okán hangsúlyosak a konfrontatív stratégiák.

A csoport képviseletében tehát a közösség tagjai lépnek a döntéshozók és a média elé. Nem vagy nem csak a professzionális civil, hanem a demokrácia gyakorlásából kívülrekedt csoportok képviselői. Etnikai, nemi vagy más tekintetben vett kisebbség esetén nem csak az elit vagy a középosztálybeli értelmiség tagja. Erre azért nyílik lehetőség, mert a közösségszervezés folyamatában nagy hangsúly helyeződik a közösségi tanulásra, vagy ha úgy tetszik, a perifériára szorult csoportok állampolgári eszköztárának növelésére: például az egymástól való tanulásra a társadalmi kérdésekről és a szociális rendszerről, belső képzésekre a médiában való szereplésről, helyzetgyakorlatokra a döntéshozókkal való találkozáshoz, vagy a kommunikációs kultúra fejlesztésére.

Ebben a folyamatban a közösségszervező szerepe, hogy megismerje a közösség (szomszédság, vallási gyülekezet, intézmény, hasonló ügyben érintett emberek érdekközössége) tagjait, illetve - elsősorban az ő elmondásukon keresztül - a közösség problémáit, és megtalálja és támogassa azokat a tagokat, az ún. közösségi vezetőket, akik képesek demokratikus keretek között, a közösség érdekeit szem előtt tartva egy csoport alapításában segédkezni, illetve koordinálni. A közösségszervező tulajdonképpen a csoporttá válást, a nyomásgyakorlást, a közösségi tanulást facilitálja, illetve ennek válik tevőleges alakítójává, és a közösségi vezetőkkel együttműködésben segíti a csoport demokratikus fejlődését. Az, hogy a közösség minél több tagja tanuljon bele a közösségi vezető szerepbe, a közösségszervezés során döntő jelentőségű a szervezeti keretek erősödéséhez, és a csoport demokratikus úton való bővüléséhez.

Koalíciós formák a közösségszervezésben

Ilyen típusú állampolgári szerveződések sokféle környezetben létrejöhetnek, és mindegyik más stratégiát kíván. A szomszédság alapú közösségszervezésben a közösségszervező a különböző szomszédságokban keresi a leendő közösségi vezetőket, tárja fel a szomszédság számára fontos ügyeket, facilitálja a csoportalapítást, a nyomásgyakorlást, a közösségi tanulást, majd a létrejött szomszédsági alapú szerveződések között az összefogást (ld. a Virginia Organizing munkáját vagy az itt, illetve itt felsorolt példákat). A közösségszervező nem a semmiből kezd el építkezni: támaszkodik a korábbi vagy futó kezdeményezésekre, szervezetekre, ezek vezetőire, illetve tagságára, vagy kiforratlan szerveződési formákra, valamilyen struktúrára, ami megragadhatóvá teszi a közösséget. A közösségszervező értelemszerűen a szomszédság, a gyülekezet, vagy az intézmény néhány tagjának beleegyezésével, vagy felkérésével kezd el szerveződni.

A gyülekezeti alapú közösségszervezésben a közösségszervező a társadalmilag inaktív, illetve széthullott gyülekezeteket szervezi élő és befogadó hitközösségekké, vagy akár a felekezeteken átívelő együttműködésüket facilitálja egy bizonyos társadalmi ügyben. Ennek előzménye általában, hogy a lelki vezető vagy a hívek közül néhányan felismerik, hogy gyakorlatukban és tagságukban elidegenedtek azoktól az emberektől, akik a társadalmi igazságtalanságokat elszenvedik. Vagy szeretnének a társadalmi kérdések megoldásában (még inkább) tevőleges szerepet vállalni, esetleg más közösségekkel együttműködésben. A közösségszervező itt azt a folyamatot facilitálja, hogy a hitközösségben közös döntés és cselekvési terv szülessen arról, hogy a gyülekezet hogyan válhatna gyakorlatában is relevánssá a társadalmilag kirekesztett csoportok számára, hogyan vonhatnák be őket a gyülekezetbe, és működhetnének velük együtt lehetőleg egalitáriánus alapon a társadalmi változás érdekében. Vagy hogyan erősíthetnék egymás törekvéseit más felekezetekkel együttműködésben (ld. a Back of the Yards-ot vagy a DART-ot).

Az intézményi alapú közösségszervezés a fentiekhez hasonlóan történik: a közösségszervező egy bizonyos ügy mentén az intézményeket szervezi közös platformmá, illetve az intézmények tagjaival, és a velük kapcsolatban lévő társadalmilag elnyomott csoportokkal csinálja végig a közösségszervezés folyamatát (ld. Chicago Coalition for the Homeless vagy a Back of the Yards-ot).

Az ügy alapú közösségszervezés pedig egyrészt lehet olyan embereknek a megszervezése, akik egy ügyben (lakhatás, egészségügy, bevándorlás, stb.) személyesen érintettek, de nem egy szomszédságban laknak, és nem is ugyanazon intézmény vagy gyülekezet tagjai. Jelentheti továbbá többféle típusú (szomszédsági alapú, gyülekezeti alapú, intézményi alapú, ügy alapú) csoport összefogásának megszervezését (ld. a Kentuckians For The Commonwealth példáit itt és itt, akik a szénbányák közelében élő helyieket, a középiskolásokat, a művészeket, a civil szervezeteket, stb. szervezik meg az Appalache-hegységet pusztító bányászati technikák beszüntetése érdekében vagy az Iowa CCI-t a farmerek és a bevándorlók közötti együttműködésben).

A közösségszervezés tehát egy széles társadalmi bázisra épülő, erős és demokratikus szervezeti kereteken nyugvó társadalmi összefogás letéteményese lehet, ahol a szegény és elnyomott csoportok ugyanolyan határozott és átütő hangon képesek megszólalni, mint az ő érdekeiket őszintén szem előtt tartó civilek. Továbbá, amellett, hogy saját szomszédságukban, illetve életükben is javulást akarnak elérni, - a fejlesztésen túlmutatóan - rendszerszintű változásért is küzdenek. A lokális-országos szint összekapcsolásának köszönhetően tehát a közösségi szervezetek – ideális esetben – nem vesztik el a kapcsolatot a helyi ügyekkel és érdekekkel, megfelelő egyensúlyt tudnak tartani a lokális, a regionális, illetve az országos szintű célok között, miközben erejüket stratégiailag is jól be tudják csatornázni.

A kézikönyv margójára: "Az utolsó stoptábla"(4)

Az állampolgári részvétel kézikönyve. A közösségszervezés mint az állampolgári részvétel erősítésének egyik eszköze című kiadvány egyike azon kevés anyagoknak, melyek a közösségszervezésről a kelet-közép-európai régió kontextusában beszélnek. Éppen ezért hiánypótló, hogy az itt folyó kezdeményezések közül összegez és bemutat néhányat, és ezek alapján rövid áttekintést nyújt a közösségszervezés legalapvetőbb lépéseiről. Ennek, és az ezt megelőző évek munkájának köszönhetően válhatott egyre több országban ismertté a közösségszervező módszer. Ha azonban egy olyan aktivista szemével próbáljuk olvasni az anyagot, aki nem ismeri a közösségi intervenciónak ezt a formáját, a példák többsége alapján olybá tűnhet számára, mintha a közösségszervezők minden ambíciója kimerülne a városszépítésben és a városfejlesztési projektekben. A kilencből hat állampolgári csoport (illetve közösségszervezője) olyan követeléseket fogalmazott meg a döntéshozó felé mint a szomszédságokat összekötő híd lerombolása helyett egy új építése, a környezetbarát és olcsó szeméttárolás megoldása egy bérlakástömbben, parkolóhelyek kialakítása, utcatakarítás, a park- és játszótérépítés, a sétálóövezet megőrzése egy tervezett benzinkút ellenében, a szemételszállítás megoldása, egy sportközpont, illetve egy buszmegálló felújítása. Három esetben jelent meg más jellegű követelés: a munkanélküliek, illetve a közmunkások helyzetének javítása, a hajléktalanság megszüntetése a lakhatáshoz való jog törvénybe foglalásán és a szociális bérlakásrendszer kiépítésén keresztül, illetve az orvosi eszközök vásárlása egy falusi kórházba.

Természtesen az előző példákban azért választottak "kis és könnyen megnyerhető ügyeket", mert ezen keresztül az állampolgárok várhatóan gyakorolják a nyomásgyakorlást, és a győzelem okán növekedhet az állampolgári részvétel. Mégis, a leírások alapján olybá tűnhet, mintha a közösségszervezés "öncélú" lenne, azaz minden stratégia és távlati elképzelés nélkül, pusztán az állampolgári részvétel növelése érdekében zajlana a munka (pedig feltételezhetően nem ez volt a szerzők szándéka). Habár többé-kevésbé mindegyik példában megjelenik a szegényebb társadalmi osztályok, illetve a legsérülékenyebb csoportok bevonására tett kísérlet, az MSZEH és az AVM példáin kívül nem válik világossá, hogy a többi kezdeményezés közösségszervezője szerint a választott ügyek hosszú távon hogyan szolgálnák a rendszerszintű társadalmi változást és az igazságtalan hatalmi egyenlőtlenségek átrendezését, ami megkülönbözteti a közösségszervezést a közösségfejlesztéstől. Márpedig pusztán a növekvő állampolgári aktivitás önmagában nem feltétlenül vezet a hatalmi viszonyok átrendeződéséhez. Amikor egy új térségben próbáljuk kikristályosítani és megszerettetni ennek a közösségi intervenciós formának a módszertanát, segítség lenne a módszer elveit és hosszú távú társadalomformáló lehetőségeit egyértelműsíteni.

A közösségszervezés hagyományában továbbá nagy hangsúlyt kap az, hogy egy új állampolgári csoportnak "kis és könnyen megnyerhető" üggyel érdemes kezdenie - tehát olyannal, ami nem távlati célokkkal kecsegtet, és nem okoz ellentmondást a formálódó csoport számára (ehhez ld. az Alinsky-féle közösségszervező stratégiát). Ez a stratégia a kiadványban is elég határozottan körvonalazódik, amikor a csoportok a szeméttárolás vagy -elszállítás megoldása, parkolóhelyek kialakítása, utcatakarítás, vagy buszmegállófelújítás, stb. körül fogalmaztak meg követeléseket. A közösségszervezés hagyományában hangsúlyos továbbá, hogy ezeket az ügyeket - demokratikus formában - a közösség határozza meg. Az érvelés úgy szól, hogy a gyors sikerélmény lendületet adhat a szervezet fejlődésének, a győzelem felmutatásával pedig növekedhet a tagság, ami egy nagyobb kampányhoz elengedhetetlen.

Ez önmagában mind logikusnak tűnik, mégis nagyon félrevihet. Gary Delgado (amerikai kutató, egyetemi előadó, aktivista, az ACORN egyik alapítója és közösségszervezője) 1998-as cikkében (The Last Stop Sign) idéz fel egy történetet, amikor egy közösségszervező (a Saul Alinsky alapította Industrial Areas Foundation közösségszervezője) azt mondta neki, hogy új-mexikói, tehát az USA déli határállamában lévő szervezetükben azért nem foglalkoznak bevándorlási kérdésekkel, mert ez az ügy egyszer sem merült fel a tagok között. Mivel a közösségszervező fehér, azaz fehér európai-amerikai férfi volt, a tagok pedig latin-amerikai származásúak, Delgado valószínűleg jogosan veti fel annak lehetőségét, hogy ez az ügy egyszerűen a származásbeli különbségekből fakadó (kezdeti) bizalomhiány miatt nem jött elő, annak ellenére, hogy az ügynek nyilvánvalóan van relevanciája a közösség életében. Mennyiben a közösségszervező felelőssége, hogy felhozzon egy témát? - teszi fel a kérdést Delgado, és egy példával válaszol. A kaliforniai hatóságok el akarták venni egy leszbikus nőtől a gyerekét. A szomszédsági szerveződés annak hatására karolta fel az esetet, hogy a szervezet igazgatónője kiállt az ügy jelentősége mellett az elnökségnél. Az igazgatónő leszbikus volt. Itt tehát a közösségszervező befolyásolta az események menetét, hidat képezett a csoport és a leszbikus anyuka, vagy inkább a szomszédság és az LMBT ügy között, és a közösség tagjai számára értelmezhetővé és befogadhatóvá tett egy olyan esetet, amitől eleinte talán idegenkedtek.

A döntéshozók sokszor azáltal érvényesülnek, hogy etnikai, nemi, osztály, stb. alapon egymásnak ugrasztják az elnyomottak csoportjait: a cigány segélyen élőket a nem cigány elszegényedett népességgel, a lakásszegényeket a hajléktalanokkal, a vallásosakat a melegekkel, és általában a társadalmilag perifériára szorult csoportokat az adófizető középosztállyal, miközben adójukból az állam valójában elenyésző összeget költ szociális segítségnyújtásra. Ezek az ellentmondások a közösségszervezés során elkerülhetetlenül felmerülnek. Továbbá azért, mert valaki elnyomott, még nem biztos, hogy ő maga nem nyom el másokat, gondolok itt pl. a partnerkapcsolati erőszakra, vagy az állatok ellen tanúsított agresszióra. A hosszú távú társadalmi változáshoz a közösségszervezőnek fel kell vállalnia az ellentmondásos ügyeket és a "hermészi" hídépítő szerepet.

Valóban az a hatékony stratégia, ha egy új szervezet esetében mindenáron ragaszkodunk a "kis és megnyerhető ügyekhez", a parkokhoz, a stop táblákhoz? Az elmúlt évtizedek közösségszervező gyakorlatában valóban sikerült volna áthidalni a kis és megnyerhető célok és a nagy és jelentős társadalmi célok közötti szakadékot? Valóban elvezet ez minket a hosszú távú társadalmi változáshoz? - folytatódnak Delgado kérdései a fentiekkel összefüggésben.

Az alulról szerveződő jobboldali csoportok, mondja, akik be akarják szüntetni az abortuszt, és elnyomnák a melegeket, soha nem szerveződtek azért, hogy stop táblájuk legyen. Ezek a csoportok, teszi hozzá, feltehetően tudják, hogy közösségszervezni legjobban a mélyen ellentmondásos ügyek körül lehet. Delgado ezzel még véletlenül sem eldobni akarja a hagyományos közösségszervező módszereket: az alulról jövő közösségi vezetők képessé tételét, a széles demokratikus bázisra épülő szerveződést, vagy a közösségi tanulást, aminek segítségével a kiszolgáltatott emberek bebizonyíthatták, hogy ugyanúgy képesek érthetően artikulálni a problémáikat, és nincs szükségük felkent szakértőkre. A valódi győzelmeket sem akarja megtagadni: a szociális bérlakásrendszer fejlesztését, az iskolai reformokat, az adórendszer átalakítását. Mindemellett Delgado azt állítja, hogy a közösségszervezés sokszor "félreértelmezi a "győzelem" fogalmát" és "szinte teljesen különálló világban létezik a vele párhuzamos progresszív aktivista mozgalmi valósághoz képest", amely - szerinte - kiemelkedően jelentős eredményeket mutatott fel (nőmozgalom, melegmozgalom, bevándorlómozgalom, stb.).

A közösségszervezés egyik lényege és érdeme, hogy a módszeren keresztül olyan közösségi infrastruktúra építhető ki, ami adott esetben egy mozgalom megszületését is megalapozhatja, vagy aládolgozhat egy mozgalomnak (ld. a National People's Action tevékenységét az Occupy mozgalom kapcsán, illetve utóéletében). Természetesen a Delgado által üdvözölt progresszív aktivista mozgalmak sem tudtak volna a maga teljességükben kivirágozni, amennyiben nincs az a közösségi infrastruktúra, ami alapján a résztvevők mobilizálni tudták egymást. És természetesen ennek érdekében elengedhetetlen, hogy a szomszédsági szerveződések kevésbé látványos, kisebb célokért is küzdjenek, hogy kialakuljon a csoportidentitás és ne legyen új jelenség az állampolgári részvétel. Ezzel együtt fontos, amit Delgado még 1998-ban mond, hogy "amennyiben a hagyományos közösségszervezés az ezredfordulóra társadalomformáló erővé akar válni, proaktívan kell viszonyulnia a rasszokat, a társadalmi osztályokat és a nemeket érintő kérdésekhez, a vállalkozások koncentrációjához, és a határokon átnyúló gazdasági összefüggésekhez".

Éppen ezért azt gondolom, hogy amikor közösségszervezésről beszélünk, különösen kelet-közép-európai országokban, ahol ennek a közösségi intervenciós formának a módszertanát most próbáljuk kikristályosítani, nagyon fontos, hogy el legyenek magyarázva a közösségszervezésben rejlő rövid és hosszú távú lehetőségek (helyi-regionális-országos összefogás, etnikai, nemi, felekezeti, társadalmi osztályhatárokon átnyúló összefogás, mozgalmat megalapozó közösségi infrastruktúra kiépítése), a közösségszervezés elveit (a társadalmi igazságosság jegyében a sérülékeny csoportok megszervezése), a közösségi vezetők szerepe és fejlődése, a közösségi tanulás és a belső képzések jelentősége, stb., és a gyakorlati példák ezek mentén, stratégiai keretben legyenek tálalva.

Továbbá segítség az is, ha megkülönböztetjük a közösségszervezést a közösségfejlesztéstől azzal együtt, hogy mindkét közösségi intervenciós módszer lehet hatékony stratégia. Az, hogy mikor melyiket érdemes alkalmazni, függ a közösség összetételétől, a belső hatalmi dinamikától, a döntéshozókkal való kapcsolat minőségétől, attól, hogy a döntéshozó egy adott ügyben alapvetően nyitott-e arra, hogy a legsérülékenyebb csoportok érdekeit is számításba vegye, vagy a hatalmi viszonyok annyira kiegyenlítetlenek, hogy elengedhetetlen a konfrontáció, stb. Két szomszédságot összekötő híd, út, vagy egy park, vagy parkolóhely, stb. kiépítése lehet közösségfejlesztés, és lehet közösségszervezés is. Az akció nem attól válik közösségszervezéssé, hogy növeli az állampolgári részvételt (mivel a közösségfejlesztés célja is ez), hanem amiatt, mert a csoportnak azért fontos az a híd, út, park, vagy parkolóhely, mert ezzel egy lépést tesz az igazságtalan hatalmi viszonyok átrendezéséhez (kis és megnyerhető célok tehát, de stratégiai jelentőségük van a csoport életében): mert a híd vagy az út egy szegény és egy középosztálybeli szomszédságot köt össze, és a szegényeknek bejárásuk lesz a középosztálybeli negyedbe, és hozzáfésérük újabb szolgáltatásokhoz, vagy mert a park és a parkolóhely kialakításán - illetve a belső képzéseken, azaz a közösségi tanuláson - keresztül az állampolgári csoport előtt világossá válik az, hogy az ő szomszédságukban az erőforrások egyenlőtlen elosztása miatt nem volt park vagy parkolóhely. A győzelemmel együtt ez a felismerés fogja továbblendíteni a csoportot abban, hogy új célok és új küzdelmek szülessenek.

A monarchiák és a diktatúrák történelmi múltjával épülő új közép-kelet európai demokráciák életében valóban kulcsfontosságú az állampolgári részvétel erősítése, az együttműködés, az egymás felé nyitás gyakorlása. Azonban a kirekesztő nacionalizmus, vagy a sérülékeny csoportok érdekeit nem előtérbe toló döntéshozók, a gazdasági kizsákmányolás vagy a szélsőjobb térnyerésének árnyékában lehetünk elég bátrak és elég türelmetlenek ahhoz, hogy a hosszú távú társadalmi változás érdekében nagyobb célokat lőjünk be, anélkül, hogy szem elől veszítenénk a közösségszervezés tudatos szervezetépítő stratégiáját pl. a közmunkások mobilizálásával a szegény munkások kizsákmányolásának megszüntetését, vagy a hajléktalan emberek mobilizálásával a szociális bérlakás-rendszer kiépítését (a kiadványban szereplő MSZEH és AVM céljai).

És egy amerikai példa - a szervezetelméletet kedvelőinek...

A közösségek helyi és országos szintű érdekeit egyszerre érintve szerveződni, mindkét szinten mobilizálni természetesen nem könnyű. Annak a szervezetnek a modellje, aminél az elmúlt egy évemet töltöttem, iránymutató ebből a szempontból. A szomszédsági és az intézményi alapú közösségszervező modell sok szervezetnél együtt érvényesül, de a Virginia Organizing-nál talán még hangsúlyosabban. A Virginia Organizing-nak 12 csoportja van Virginia állam 12 városában, amelyek többnyire azért lettek kiválasztva, mert egy-egy régióban stratégiai központnak számítanak, illetve nagy a szegényebb szomszédságok aránya. A közösségszervezők helyben élnek, van, hogy helybéliek, van, hogy a településre költöztek a szervezet felkérésére. Minden városban általában egy csoport van, a tagok lehet, hogy közösségi vezető szerepet töltenek be szomszédságukban, vagy más szervezet tagjai vagy vezetői is, vagy csak egyszerűen közvetlen családjuk képviseletében érkeznek.

Az állami szintű kampányokban (egészségügy, bevándorlás, anti-diszkrimináció, költségvetés és adóreform, állampolgári részvétel, büntetett előéletűek szavazathoz való joga, gazdasági igazságosság, stb.) a Virginia Organizing csapata építi a koalíciót más civil szervezetekkel. Lokális, városi szinten pl. a házak szigetelésére fordítható állami források felhasználásán keresztüli munkahelyteremtő programért, vagy a színes bőrű emberek nagyobb arányú részvételért az önkormányzati menedzsment pozíciókban futnak kampányok.

-------------------------------

(1) A közösségfejlesztés és a közösségszervezés talán abban különbözik leginkább egymástól, hogy míg a közösségfejlesztés szerint a gazdasági és a társadalmi egyenlőtlenségek alapvető oka, hogy a közösségek elvesztették jártasságukat a közös problémamegoldásban, az elidegenedés miatt eltűntek az önsegítő mechanizmusokok, a közösségszervezés szerint az igazságtalanságok eredője a társadalmi csoportok közötti hatalmi és erőforrásegyenlőtlenségekben keresendő. A közösségfejlesztésben ezért a közösség tagjai közötti együttműködés erősítésén, a közösségi kompetenciák aktivizálásán és a közös problémamegoldáson van a hangsúly, miközben a résztvevők konszenzus útján a döntéshozót is igyekeznek megnyerni elképzeléseiknek. A közösségszervezés ezzel szemben a megoldást a hatalom és az erőforrások igazságosabb újraelosztásában látja, ennek érdekében a közösség tagjai azért fognak össze, hogy a döntéshozatali folyamatokat befolyásolják, amiben a kiegyenlítetlen hatalmi helyzet okán nagy hangsúlyt kapnak a konfrontatív stratégiák. (Jack Rothman (1995): A közösségi intervenció megközelítései)
(2) A közösségszervezés többek között a nőjogi mozgalomban, az abolicionista mozgalomban, a munkásmozgalomban, a settlement mozgalomban, illetve Saul Alinsky közösségszervező tevékenységében, az afro-amerikai polgárjogi mozgalomban, és a mexikói-amerikai mezőgazdasági munkások mozgalmában találja meg gyökereit. A közösségszervezés módszertanának alapjait Alinsky dolgozta ki, ami az azóta eltelt közel egy évszázad tapasztalatai alapján gazdagodott.
(3) Természetesen a középosztály megszervezése is lehet stratégiai cél. Alinsky 1972-ben, halála előtt a középosztály megszervezésében látta a potenciált. Szerinte a középosztály a fogyasztói társadalomban valójában szánalmasan félrevezett és alávetett állapotban él, és mivel széles társadalmi rétegről van szó, a rendszerszintű változáshoz hasznos játékos lehet. (Playboy Interview, 1972) A végső cél azonban ugyanúgy a perifériára szorult csoportok helyzetbe hozása. Amikor Alinsky 1959-ben Chicagoban a Southwest Side-on élő fehér amerikaiak részvételével megszervezte a Provisional Organization for Southwest Community-t, valódi célja az volt, hogy a negyedben uralkodó rasszista hangulatot csökkentse, kialakítson egy párbeszédet az afro-amerikai és a fehér közösségek között, és lehetővé tegye az afro-amerikaiak békés beköltözését a negyedbe. Utólag azonban megkérdőjelezte ezt a stratégiát. Továbbá, az Iowa CCI egyrészt a fehér amerikai családi gazdálkodások körében szerveződik a nagyüzemi mezőgazdasági vállalkozások ellen, másrészt a munkáltatóik által kizsákmányolt latin-amerikai bevándorló munkásokat szervezi. A szervezet stratégiája alapján a közös szervezeti tagság lehetőséget ad a két csoportnak a közeledésre. Amikor a Rural Organizing Project befogadó közösségekről beszél, akkor a középosztálybeli szomszédságok megszervezése a bevándorlók jogainak érvényesítése miatt lesz cél.
(4) "Az utolsó stoptábla" címszóban a blogbejegyzésben idézett Gary Delgado cikk címét vettem át. (Gary Delgado (1998): The Last Stop Sign, elérhető online: http://www.nhi.org/online/issues/102/stopsign.html)

Olvasd el angolul.

Jövő hétfőn: Ki jöhet be és ki számít fehérnek? - Bevándorlók szerveződése most és régen.