Közösségszervezés nagyüzemben

Nem tetszik: Az USA-ban a közösségszervezés professzionalizálódása következtében az operatív döntésekben gyakran a közösségi civil szervezet alkalmazotti gárdája kapja a főszerepet. Vannak olyan nagyobb akciók, amelyekről ezért a "staff" találkozókon döntenek, és a dinamizmus vagy a megszokás miatt a tervezés és a levezénylés nem elég bevonó. Ezzel együtt jogos, hogy a közösségszervező nem a partvonalról irányít. De meddig mehet a beavatkozásban? Vállalhat-e szervezési feladatot? Vagy fő a tagság önállósága?

A közösségszervezés lelke Alinsky egyik jeles mondata : "Soha ne csináld meg mások helyett, amit ők is képesek megtenni önmagukért." Helyette legyen füled és szíved ahhoz, hogy megértsd, mi a másik ember önérdeke (mi az a cél, ami neki személyesen fontos, és ami cselekvésre sarkallná), ez hol találkozik a közösség többi tagjának önérdekével, és ezután agitálj. Teremts olyan lehetőséget, hogy a közösség legalább néhány tagja elkezdjen bízni magában, elhigyje, hogy van értelme a cselekvésnek (érdekeltté váljon), és egy közösségi érdek mentén másokat is bevonjon, motiváljon a döntéshozókkal való párbeszédre. Belőlük lesznek a közösségi vezetők.

Az Alinsky-elvvel látszólagos ellentmondásban van az USA-ra oly jellemző professzionalizált közösségszervezési gyakorlat: a közösségszervezők sok olyan dolgot elvégeznek, amit megfelelő bevonó stratégia alapján a tagság is elvégezhetne. A professzionalizált szervezetekben elsődleges cél az érintettek bevonása az akcióban való részvételre, a döntéshozókkal való tárgyalásokba, a sajtószereplésbe, és tematikus bizottságokkal, interjúkörutakkal és az éves közgyűlésekkel pedig valamilyen szinten a döntéselőkészítésbe. Azonban ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy akció leszervezését teljes egészében a tagság kivitelezné, vagy hogy a tagság részvétele nélkül nem születnének taktikai vagy sajtókommunikációs döntések, szakmai állásfoglalások, sajtóközlemények. Miközben az Alinsky-elv alapján úgy tűnhet, mintha a közösségek az akciók kivitelezésében a közösségszervezőtől semmi segítséget nem kéne, hogy kapjanak, illetve mintha csak olyan célok kitűzése lenne ildomos, amiket saját maguk a közösségszervező segítsége nélkül kivitelezni tudnának.

Pedig a közösségi szervezetek valójában az Alinsky-elv mentén dolgoznak. Hiszen a "Soha ne csináld meg mások helyett, amit ők is képesek megtenni önmagukért" nem feltétlenül azt jelenti, hogy közösségszervezőként pusztán a partvonalról kellene irányítanunk, aztán meg magára hagynunk a közösséget a megvalósításban. Azt azonban mindenképpen, hogy részvételen keresztül újabb és újabb, döntéshozatali folyamatokból kiszorult állampolgárokat vonjunk be a munkába. Ettől függetlenül, ha egy szervezetnek professzionalizált, fizetett alkalmazotti gárdája lesz, és a fenntartás érdekében pályázási kényszerbe kerül, ez mindig felveti a döntéshozatali és stratégiai folyamatok elgépiesedésének intézményesülését. Még akkor is, ha ezt a szakmai gárdát alapvetően a tagság ruházta fel azzal a felelősséggel, hogy az operatív feladatok átvállalásával támogassa a tagszervezetek (sejtek, tagcsoportok) működését, és ezért cserébe háttérbe szorítsa a bázisdemokrácia és a konszenzusos döntéshozatal lehetőségét.

A bevatkozás dilemmája

Az intézményesített civilkedés előnyein-hátrányain túllépve, az Alinsky-elvhez való igazodás további kérdéseket vet fel: összefoglalva a beavatkozás dilemmáját. A csoportmunka során ugyanis gyorsan előáll az a dilemma, hogy a közösségszervező mennyit adhat hozzá a saját tudásából a csoportbeszélgetéshez. Hol van az a határ, amikor már nem új szempontokkal gazdagítja a cselekvést és a közös étoszt, hanem olyan célok meghatározását ösztönzi, aminek a megvalósításához a tagok még nem rendelkeznek elegendő eszközzel, ismerettel, tapasztalattal, és ezért inkább gyengítené, mint erősítené a tagokat? Hol van az a pont, ahonnan már kiegyensúlyozatlanná válnak a hatalmi viszonyok a tapasztaltabb (adott esetben jobb társadalmi helyzetű) közösségszervező és az elkötelezett, de szerveződésben nem feltétlenül tapasztalt tagok között?

Vegyünk egy példát. Ha hajléktalan emberekkel beszélgetve azt próbáljuk feltárni, hogy mi jelentene megoldást a lakhatási válságra, jellemzően az első javaslatok között vetődik fel az üres lakások és ingatlanok sorsa: fel kéne újítani a rendszerváltás óta üresen álló laktanyákat, használatba kellene venni az üresen álló szociális bérlakásokat, lehetőséget kéne biztosítani az érintettek bevonására a felújításba lakhatás fejében. Ezek a válaszok kétségtelenül gyors kézzel fogható javulást hoznának sok ember és a város életében, azonban nagyon sok aggodalmat is felvetnek: a laktanyák lakásokká alakítása szegregált lakónegyedeket hozna létre, és hozzájárulna a szegények kiszorításához a belvárosból, az üres lakások többsége nagyon rossz állapotban van, a beköltözés hosszú távon szintén (más kiegészítő intézkedések hiányában) hozzájárulhat a szegények elkülönítéséhez, és ezek a "tűzoltó" megoldások, amellett, hogy iránymutató projektek lehetnének, önmagukban nem feltétlenül szolgálják a rendszerszintű változást: a kiterjedt és integrált szociális bérlakásrendszert, a lakhatási támogatás jelentős növelését, a bántalmazott nők számára új anyaotthonokat, a gyermekek kiemelése helyett több és több családok átmeneti otthonát, jól működő kerületi szociális ellátást és adósságkezelést. Munkát, kenyeret. És persze az is van, hogy az üres lakások renoválásával a hatalom könnyedén hitelt szerezhet annak a látszatnak, hogy ő valóban törődik az emberek lakhatásával.

Az ilyen helyzet több kérdést is felvethet a közösségszervező számára. A fenti példa esetében a közösségszervező vajon mennyire alakíthatja a csoport által felvetett stratégiai irányt vagy mennyire szabhat teljesen új irányt? Másodsorban, mennyire vegyen részt egy akció megvalósításban a győzelem és a csoportkohézió érdekében, ha a csoport nincs birtokában a megvalósításhoz szükséges összes tudásnak? És legfőképpen, hogyan egyensúlyozza ki a közte és a csoport közötti hatalmi különbségeket anélkül, hogy átvenné az irányítást, és leépítené a közösségi vezetők státuszát, de mégis bedobná ötleteit a közösbe?

Kezdjük az első dilemmával. A közösségszervezés során azok az emberek, akik kiszorultak a döntéshozatali folyamatokból a hatalom és az erőforrások igazságosabb újraelosztása érdekében szerveződnek a demokrácia eszközeivel. A cél tehát a hosszú távú és rendszerszintű társadalmi változás, miközben a bevonás eszköze, hogy az embereket a saját maguk által meghatározott, először akár kisebb, lokális célok mentén tudjuk szerveződésre sarkallni. A közösségszervezés tehát oda-vissza tanulás. A kívülről érkező közösségszervező felelőssége, hogy új szempontokkal gazdagítsa a közösség látásmódját, miközben saját látásmódját is tágítsa annak megértésén keresztül, hogy a közösség tagjai hogyan definiálják problémáikat és milyen jövőképet tartanak elképzelhetőnek. Az érvek-ellenérvek mérlegelését segítheti a közös tanulás: érintettek (tapasztalati szakértők) vagy "felkent" szakértők meghívása, előtte közösen kérdések kidolgozása, témába vágó előadások, filmanyagok közös átbeszélése, belső képzések a közösség tagjai saját tapasztalatainak aktiválásához, feldolgozásához. A hosszú távú társadalmi változás, illetve az erőforrások hatékonyabb újraelosztása és a társadalmi osztályok közötti hídépítés érdekében a közösségszervezőnek nem lehet célja, hogy ebben a folyamatban saját tudását deaktiválja, és megfossza saját elképzeléseitől és szempontjaitól a közösséget (már amennyiben feltételezzük, hogy az ügyet érintő rendszerszintű elképzelései vannak), és gazdagítsa a csoportstratégiát, de az sem, hogy az érintetteket cselekvésre ösztönző céloknak ne próbáljon helyet találni a csoportstratégiában, arra hivatkozva, hogy esetleg túl partikuláris célokat határoznak meg.

A másik sokszor felmerülő dilemma a közösségszervező számára, hogy egy akció céljainak közös meghatározása után mennyire vállaljon részt az operatív feladatokban, a megvalósításban: mit vállaljon át, illetve átvállaljon-e egyáltalán bármit is azért, hogy várhatóan (az évek során a szervezésben szerzett gyakorlat és a tapasztalat miatt) erősebb legyen az akció, jobban átmenjen az üzenet, nagyobb legyen a siker, és kevesebb lehetőség legyen a hibázásra. Ez esetben elkerülhetetlen, hogy lesznek a csoportban olyanok, akiknek a feje felett történnek majd a folyamatok, és a teljes folyamat nem feltétlenül lesz önállóan rekonstruálható. A közösségszervezőnek azonban arra is figyelnie kell, hogy meg tudja tartani a csoport energiaszintjét: ehhez pedig az kell, hogy minél értelmesebb és hatékonyabb kerethez segítse a csoportos cselekvést, a győzelem érdekében segítse a célok megvalósulását, és rengeteg lendületet és perspektívát vigyen a csoportba.

A cél természetesen az lenne, hogy a közösségi szerveződés önjáróvá váljon. Ezért kell kialakítani azokat a folyamatokat, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenki kisebb-nagyobb részfeladatot vállaljon a csoportos tevékenységben, és a csoport életének szerves részévé tenni a fejlődési mechanizmusokat (belső képzés, feladatok új embereknek, stb.). Azonban az az elv, hogy ne csináljunk meg olyat, amit mások is meg tudnak csinálni maguknak, nem egyenlő a teljes háttérbe vonulással. A feladatok sokasága, a szervezési kihívások, a politikából való kiábrándultság miatt nehezen lehetne teljesíthető az az elvárás, hogy egy közösség megőrizze energiaszintjét, kialakítsa integritását, elérje első győzelmeit, és még a tagsága is gyarapodjon, amennyiben a közösségszervező külső facilitátori szerepet játszik, és nem száll be a megvalósításba.

Ez persze fontos hatalmi kérdéseket vet, ami elvezet minket harmadik dilemmánkhoz: a hatalmi egyenlőtlenség kezeléséhez. A közösségszervező általában nem tagja a közösségnek (az érintettek körének), ismeri, érti a közösségszervezés elméletét és gyakorlatát, és - amennyiben sikerül elnyernie a közösség bizalmát - éppen kívülállósága teheti képessé arra, hogy felfigyeljen a közösség azon tagjaira, akik rendelkeznek némi bizalmi tőkével, demokratikusak és bevonóak. Ők válhatnak majd közösségi vezetővé olyan értelemben, hogy összefogják az érintetteket, képesek közösen megfogalmazni a legégetőbb csoportügyeket, és mobilizálni tudják a csoport tagjait a társadalmi változás érdekében - a közösségszervező segítségével. A közösségszervező belép az érintett közösség életébe, terébe, erősíti a csoportkohéziót és a demokratikus döntéshozatali és kommuikációs kultúrát, új megoldási javaslatokra vezeti rá a csoportot, új szempontokat vet fel. És amiatt, hogy a közösségszervező kívülálló, közvetítő is egy másik  világhoz, amelyből így a közösség tagjai új tudás- és értékrendszert meríthetnek.

Amennyiben kialakul a bizalom, előállhat azonban az a helyzet is, hogy a közösségszervező szava majd többet nyom a latba vagy nagyobb autoritást képvisel, mint az érintettek vagy a közösségi vezetők szava (pl. abban, hogy az üres házak témát nem érdemes szakpolitikailag külön hangsúlyozni, mert hosszú távon félrevezető és kontraproduktív lehet). Naivitás lenne azt gondolni, hogy az "egyenlőség" létrejöhet pusztán konszenzusos döntéshozatallal vagy kommunikációs eszközökkel. A társadalmi státuszból, nemi, etnikai hovatartozásból származó különbözőségeinket tudatosan kell kezelnünk, a hatalmi egyenlőtlenségeknek tudatában kell lennünk, és folyamatosan újabb és újabb mechanizmusokat kell kitalálnunk annak érdekében, hogy ezek lehetőség szerint kiegyenlítődjenek, illetve megtermékenyítőleg hassanak a csoportra. A közösségszervező feladata, hogy aktiválja az érintettek tapasztalati tudását a társadalomról: megfogalmazza és kérdéssé formálja azokat a szempontokat, amelyek aktiválják a közösségben rejlő tapasztalati szakértelmet, amivel új szempontokat tudnak hozzátenni a vitához (pl. az üres házak esetében azt, hogy miért ez a téma indítja be elsőre az érintettek fantáziáját, hogyan segíthet ez a bevonódásban, toborzásban, a téma kapcsán milyen rendszerszintű politikai követeléseket lehetne megfogalmazni, mik a realitásai egy felújításnak építői szempontból, mennyire fenntartható egy ilyen projekt a beköltözők fizetőképessége szempontjából, stb.)

A közösségszervezésben is rettentően fontos tehát a "fékek és ellensúlyok" rendszere. A közösségszervezőnek rettentően sok szerepet kell betöltenie egy még formálódó csoportban (csoportdinamikai és kommunikációs szempontból, illetve a közös étosz (elvrendszer és viselkedés) kialakításáért), ahol még nem alakultak ki a szerepek, zavarosak az elvek, adott esetben elnyomás van a tagok között, nem rögzült még a belső kommunikációs kultúra vagy az egymáshoz viszonyulás szabályai. Ezért számomra sokkal szimpatikusabb és eredményesebbnek tűnik, amikor két-három közösségszervező dolgozik egy csoporttal, támogatva és ellenőrizve egymást, megkönnyítve az új energiák és szemléletmódok behozását, amely a fent említett hatalmi dilemmákat is sokkal inkább ellenőrizhetővé teszi.

A "Soha ne csináld meg mások helyett, amit ők is képesek megtenni önmagukért" elv tehát nem feltétlenül azt jelenti, hogy közösségszervezőnek a háttérből kéne irányítani, hanem azt, hogy mindenki vállaljon képességeihez mérten feladatot, szerepet, beleértve a fenti dilemmák számba vétele után a közösségszervezőt is, hogy mindenki érezze, hogy a győzelem vagy a kudarc közösségi aktus volt, amelyért ő is felelős.

A professzionalizált, tehát a civil szervezetek által menedzselt közösségszervezés is ezt a feladatmegosztós gyakorlati irányt igazolja, aminek azonban sokszor hátrányára válik, hogy a közösségszervezőkre, tehát az alkalmazotti gárdára delegált operatív feladatok és felelősségek rendszerének hatékonysága általában nincsen közösségileg rendszeresen kiértékelve, és nem születik a szervezeti struktúráról újra és újra közösségi döntés.

Olvasd el angolul.

Legjobban a csinálás során tanul az ember - az amerikai pragmatizmus a gyakorlatban

Forrás: equark.sk

Tetszik: Az amerikaiak pragmatikus, alapvetően optimista és lelkesítő hozzáállása, az, hogy nem ragadnak le az ötletek kritikai megvitatásánál, hanem a megvalósításra sarkallnak, és ehhez egy beszélgetésben arra helyezik a hangsúlyt, hogy miért működhet egy elképzelés. Ez a bejegyzés látszólag interkulturális kitérő, mégis szervesen kapcsolódik a közösségszervezéshez, hiszen a társadalmi változás lehetőségét alapvetően meghatározza az alkotói légkör.

Óvatosan általánosítanék persze arról, hogy hogyan is írható körbe az amerikai mentalitás. Bár tapasztalataim időben és térben is elég sokféle benyomásra épülnek (sok államban jártam, közel egy évet töltöttem itt, sokféle társadalmi helyzetben lévő emberrel ismerkedtem meg), alavetően egy buborékban voltam: többnyire társadalmilag tudatos, progresszív értékeket valló emberekkel találkoztam, és ténylegesen a demokrata középosztály világát ismertem meg. És persze idegen voltam, az idegenekkel pedig itt kedvesebbek vagy megértőbbek az emberek, és a jobb oldalukat mutatják. És az idegen is hajlamosabb partikuláris dolgok alapján általánosítani. És persze azt sem tudom sokszor eldönteni, hogy a kultúráról alkotott benyomásaim mennyire szólnak rólam, mennyire torzítja észrevételeimet az, hogy én milyen személyiség vagyok.

Az ilyen következtetések tehát mindig elkerülhetetlenül szubjektívek, mégis ezzel együtt hordoznak értékes jelentést arról, hogy mit is jelent a gyakorlatban az amerikaiakra oly jellemző pragmatizmus és vállalkozó kedv.

Ittlétem alatt legtöbbször azt éreztem, hogy amikor az amerikaiak megosztanak egymással egy tervet, legyen az kiforratlan vagy átgondolt, támogató visszajelzéseket adnak egymásnak: nagyszerű, és hajrá. Függetlenül attól, hogy szerintük a másik képes-e megvalósítani a kitűzött elképzeléseket, vagy birtokában van-e a képességeknek, ismeretségeknek, társaknak, pénzügyi háttérnek, első körben nem ez lesz az értékelés tárgya, hanem az, hogy elhatároztad, hogy CSINÁLNI AKARSZ valamit. És ez a lépés mindig üdvözlendő, a lelkesedés nem letörendő. Mert minden típusú (bevonó) civil aktivitás fontos, hiszen ebből fognak mások is inspirációt meríteni. Ezért a visszajelzésekben a pozitív dolgokra koncentrálnak: arra, hogy valami miért sikerülhet, és nem csak azt emelik ki, hogy miért nem.

Ez egyáltalán nem fullad ki egy üres, kritikamentes, felületes optimizimusban, csak a kritikai érvek kicsit később kerülnek elő. Különösen igaz ez, ha a beszélgetők nem ismerik jól egymást: akkor nem érzik, hogy a pozitív energiák átadásán kívül lenne másra jogosultságuk. Nem kezdik el húzni a szájukat, hanem örülnek, hogy van egy újabb ember, aki csinálni akar valamit. Nem fognak elkámpicsorítani, mert még ha nem is tökéletes, amit csinálsz, útközben még alakulhat. És a kritikai elemzés is megtörténik, ha már van mit elemezni: ha már elkezdődött. Vagy amikor már jobban ismernek.

Ez az amerikaiakra jellemző lelkesítő-pozitív hozzáállás azzal párosul, hogy nagyon tudnak energetizálni. Az amerikai tüntetéseken, a tréningeken, a közösségi eseményeken szinte mindig annyira jó hangulat van: sokszor volt olyan érzésem, mintha lenne egy közmegegyezés arról, hogy ilyenkor azért jönnek össze, hogy kitörő jókedvet teremtsenek. Átadják magukat az élménynek, még ha csak nézők, akkor is aktív résztvevőivé válnak az eseménynek. Az amerikai közönség rettenetesen interaktív: ha kérdezik, válaszol, bekiabál, huhog, igenel, nemel. Gyakori, hogy egy találkozón például a levezető ember nagy hangosan feltesz olyan kérdéseket, amire a csoport hasonlóan fog válaszolni, pl. hogy jól érzitek-e magatokat, vagy miért jöttetek ide, stb. A közös és hangos válaszadás pedig csoportképző erő. Első körben ez persze kultúraidegen egy introvertált közép-európai számára, de ha az ember elfogadja ezeket a játékszabályokat, és belemegy a játékba, akkor sokat lehet belőle meríteni. Én alapvetően őszinte és hasznos közösségi hozzáállásnak találtam.

Magyarországon többször érzem azt, hogy – az értelmiség körében ugyanúgy - szeretik azt észrevenni, hogy valami miért nem működhet. Van egy rettentő jó kritikai érzékünk arra, hogy meglássuk a dolgok fonákját, ami végtelenül hasznos ahhoz, hogy ne áltassuk magunkat, és észrevegyük a buktatókat, de mindeközben sokszor sokan elfeledkeznek arról, hogy hasonló elánnal megvizsgálják azt is, hogy milyen esély van elkerülni ezeket a buktatókat. Így, ahelyett, hogy a jó kritikai meglátásaikat még tudatosabb és pontosabb cselekvésbe fordítanák át, megragadnak a negatívumoknál, és arra jutnak, hogy akkor nem is érdemes belekezdeni. A cselekvőkedvet így fojtja el sokszor a szkepticizmussal párosuló kritikai érzék, amit pedig némi vállalkozókedvvel, optimizmussal, pragmatizmussal kiegészítve, és a folyamat közbeni elemzésre összpontosítva nagyon jól lehetne hasznosítani.

Olvasd el angolul.

A kis és megnyerhető ügyek mítosza

Valóban ez lenne a kihívásokkal teli társadalmi ügy?
Forrás: trogerizmus.blog.hu

Nem tetszik: Az amerikai közösségszervezők sokszor minden kritika nélkül, minden helyzetre használható receptként adják elő, hogy az apatikus, marginalizált csoportok megszervezése érdekében első lépésben "kis és megnyerhető ügyekkel" érdemes indítani.

Az Alinsky-hagyományra épülő, de sokszor kilúgozott formában előadott szervezési logika azzal kecsegtet, hogy a kis ügyben (parkoló, stoptábla, szemételszállítás, buszjárat átszervezése, stb.) aratott gyors győzelem lendületet adhat a szervezet és a tagok fejlődésének, ami egy nagyobb kampányhoz elengedhetetlen. Érdemei mellett azonban van, hogy a közösségszervezők nem vetnek számot a buktatókkal, amik éppen abból fakadnak, hogy a legelején túl alacsonyra teszik a mércét. Mennyiben a finom fokozatosság a legjobb út ahhoz, hogy az emberek elhigyjék, van értelme rendszerszintű követeléseket tenni?

Augusztusban résztvettem a Midwest Academy egy hetes közösségszervező tréningjén Chicagoban, ami nagyon elismert tréning az USA-ban, és jóformán minden szervezet elküldi ide közösségszervezőit. Életem első két legjobb tréningélményébe tartozik ez a képzés: sokszor úgy éreztem, mintha egy interaktív színdarab nézője, illetve szereplője lennék, annyira dinamikus és szórakoztató formában zajlott a tudásmegosztás. A képzés nagyon átfogó volt, és nagyon stratégiai. Ami viszont a "kis és megnyerhető" ügyeket illeti, volt egy olyan gyakorlat, hogy egy valaha jól működő szomszédsági szervezeződésbe kellett életet lehelni. Feladatunk az volt, hogy eldöntsük, melyik ügyre lenne érdemes első körben fókuszálni, hogy szerveződésre (társadalmi aktivitásra) bírjuk az embereket. A célcsoport középosztály volt. Az elképzelt negyed lakói számára a következő ügyek jelenthettek problémát: 1. egy gyereket elütött egy autó a szomszédságban, 2. egy boltban alacsonyabb áron vannak beárazva a termékek, ezért az óvatlan vásárlók többet fizetnek a pénztárnál, mint gondolják, 3. levelek vannak a kanálisban, ami miatt beázhatnak a szuterén lakások, 4. nőtt az ÁFA. Miközben én a vásárlók félrevezetése és az ÁFA-emelés ügy között morfondíroztam, legnagyobb megdöbbenésemre az eldugult kanális kapta kiemelkedően a legtöbb szavazatot. A tréner nem kérdőjelezte meg az emellett felvonultatott érveket (ami lényegében az volt, hogy ez egy kis és könnyen megnyerhető ügy, ezért gyors sikert hozhat a közösségnek, és a tagok könnyű terepen tanulhatnak az érdekérvényesítésről).

Nem egészen értettem, hogyha a közösség tagjai számára kimondva vagy csak tudvalévően problémát jelent az ÁFA-emelés, vagy a vásárlók félrevezetése, akkor miért éri meg a nulláról indítani. Illetve azt sem, miért tekintjük kézenfekvőnek, hogy az eldugult kanálistól sikerrel és legfőképpen belátható időn belül (nem sok év múlva csak) át lehet nyargalni mondjuk az ÁFA csökkentéshez, hogy utána lehessen végre a rendszerszintű változást is eredményező igazságos adórendszerről beszélni. Rengeteg buktatót is láttam a dologban: biztos az a jó, ha ilyen automatizmussal rábökünk a látszólag könnyűnek tűnő ügyre? Nem száll el ugyanúgy a lendület, ha nem próbálunk meg valóban jelentős kérdésekről beszélni? Biztos, hogy nem becsüljük alá a közösséget? Biztos, hogy megtaláltuk a jó vezetőket, nem azért nem vállalunk bátrabb célokat? Valóban látjuk a nagyobb összefüggéseket? Tényleg a zajló társadalmi folyamatokba illeszkedve, nem valami elméleti-módszertani-intézményes formának a fogságában cselekszünk?

A The Woodlawn Organization tiltakozása Chicagoban.
A közösségszervező Saul Alinsky volt. Forrás: newswise

De hogy is fogalmaz egészen pontosan a "kis és megnyerhető" ügyekről Saul Alinsky? Alinsky a Rules for Radicals-ben azt írja: "A közösségszervező tudja, hogy legfőbb feladata, hogy visszaadja az embereknek a cselekvés erejébe vetett hitet; amellett, hogy elfogadják, hogy a szerveződésben erő van, ezt a gyakorlatban is meg kell tapasztalniuk." (1989:113) A közösségszervező feladata, folytatja Alinsky, hogy építse a csoport önbizalmát, és a csoport tagjai elhigyjék, hogy ha már ennyien sikerült nyerniük, akkor többen még nagyobb dolgokat is álmodhatnak. (1989:114) "Gondosan és körültekintően kell kiválasztani az ellenfeleket, mert egy-egy vereség annyira demoralizáló lehet, hogy még a karrierjének is véget vethet," hasonlítja Alinsky a folyamatot egy versenyző küzdelméhez. (1989:114) Később így folytatja: "Ezért ahhoz, hogy véget vess az apátiának és rábírd az embereket a részvételre, meg kell támadnod azokat az uralkodó mintákat, amely alapján a közösségi élet jelenleg szerveződik. [...] A változás a régi szerveződési forma felbomlasztását, és egy új megszervezését jelenti. [...] A közösségszervező az elégedetlenség érzésést akarja szítani; létre kell hoznia egy csatornát, amelyen keresztül az emberek egészséges elégedetlenség-érzésüket (anger) szabadon kieresztve vezethetik le frusztrációikat." (1989:116-117.)

Így tehát egy ügy egy induló szerveződés számára nem csupán attól válik "jó" üggyé, mert könnyen megnyerhető, hanem azért, mert alkalmat ad arra, hogy az emberek artikulálni tudják dühüket. "Nem ellentmondásos ügy nem létezik," folytatja Alinsky. (1989:117.) (Már abban az értelemben, hogy a döntéshozók és az állampolgárok között teremt konfliktust és ellentmondást azzal, hogy tesz egy lépést az igazságtalan hatalmi viszonyok átrendezése felé.) Az emberek Alinsky szerint azért kezdenek el cselekedni, mert ráébrednek, helyzetük és frusztrációjuk eredője nem (vagy legalábbis nem  legfőképpen) saját magukban keresendő, hanem sokkal inkább az intézményrendszer működésében lévő igazságtalanságok és a rossz politikai döntések halmozott következményeiben. Az eldugult kanális tehát akkor felel meg alkalmas "kis és megnyerhető" ügynek, ha képes ilyen típusú indulatok kiváltására és kanalizására, és eszköz annak érdekében, hogy a közösség elhigyje, lehet és érdemes összefogni mozdíthatatlannak tűnő bástyák ellenében is. Alinsky szerint ebben a folyamatban sarjadnak az új közösségi szerveződések. (1989:117.)

Frances Fox Piven és Richard A. Cloward azonban megkérdőjelezi, hogy a rendszerszintű társadalmi változás kikényszerítéséhez a szervezetépítés lenne a legcélravezetőbb. (1977, különösen a The Welfare Rights Movement - Mobilizing Versus Organizing rész) Egyrészt szerintük a közösségszervezők által hangoztatott szervezetépítés kiveszi a lendületet a cselekvésből: akkor kifejezetten kontraproduktív lehet, amikor az emberek az aktuális társadalmi események hatására már kiléptek az apátiából. Másrészt Piven és Cloward szerint a társadalmi változást és a hatalmi viszonyok átrendezését sokkal jobban szolgálják a felforgató taktikák: azaz ők az embereket a demokratikus értelemben vett konfrontatív akciókra vagy polgári engedetlenségre mobilizálnák, mintsem a kötöttségeket is teremtő szervezeti működésre. Szerintük ezért az érintettekből álló szervezett csoportok országos együttműködésénél sokkal jobban szolgálja a célt egy országos, de agitátorokból álló szervezett hálózat, akiknek számos laza szerveződéssel van kapcsolatuk. Az 1960-as évek második felének jóléti válsága szerintük ennek a taktikának kedvezett az USA-ban. (Piven és Cloward végül a Jóléti Jogok Mozgalmában (Welfare Rights Movement) közösségszervezőkkel együttműködésben (a National Welfare Rights Organization-nel) a két taktika egyfajta ötvözetét valósította meg.) A piven-cloward-i gondolat - most minden lehetséges kritikájától eltekintve - számomra a "kis és megnyerhető ügyek" mítoszára is rezonál: azzal ellensúlyozza, hogy rávilágít, a közösségszervezőnek első körben a társadadalom "hőmérsékletével" kell összhangba kerülnie, hogy a lehető legjobban tudja kiaknázni a zajló társadalmi folyamatokat.

Szeméthalmok Nápolyban a szemételszállítási
krízis idején (2011). Forrás: time

Valóban az a hatékony stratégia tehát, ha egy új szervezet esetében mindenáron ragaszkodunk a "kis és megnyerhető ügyekhez", a parkokhoz, a stop táblákhoz, a szemételszállításhoz? Az elmúlt évtizedek közösségszervező gyakorlatában valóban sikerült volna áthidalni a kis és megnyerhető célok és a nagy és jelentős társadalmi célok közötti szakadékot? Valóban elvezet ez minket a hosszú távú társadalmi változáshoz? - kérdezi Gary Delgado (amerikai kutató, egyetemi előadó, aktivista, az ACORN egyik alapítója és közösségszervezője) Az utolsó stoptábla című 1998-as cikkében (The Last Stop Sign).

Az alulról szerveződő jobboldali csoportok, mondja, akik be akarják szüntetni az abortuszt, és elnyomnák a melegeket, soha nem szerveződtek azért, hogy stop táblájuk legyen. Ezek a csoportok, teszi hozzá, feltehetően tudják, hogy közösségszervezni legjobban a mélyen ellentmondásos ügyek körül lehet. Delgado ezzel még véletlenül sem eldobni akarja a hagyományos közösségszervező módszereket: az alulról jövő közösségi vezetők képessé tételét, a széles demokratikus bázisra épülő szerveződést, vagy a közösségi tanulást, aminek segítségével a kiszolgáltatott emberek bebizonyíthatták, hogy ugyanúgy képesek érthetően artikulálni a problémáikat, és nincs szükségük felkent szakértőkre. A valódi győzelmeket sem akarja megtagadni: a szociális bérlakásrendszer fejlesztését, az iskolai reformokat, az adórendszer átalakítását. Mindemellett Delgado azt állítja, hogy a közösségszervezés sokszor "félreértelmezi a "győzelem" fogalmát" és "szinte teljesen különálló világban létezik a vele párhuzamos progresszív aktivista mozgalmi valósághoz képest", amely - szerinte - kiemelkedően jelentős eredményeket mutatott fel (nőmozgalom, melegmozgalom, bevándorlómozgalom, stb.).

A közösségszervezés egyik lényege és érdeme, hogy a módszeren keresztül olyan közösségi infrastruktúra építhető ki, ami adott esetben egy mozgalom megszületését is megalapozhatja, vagy aládolgozhat egy mozgalomnak (ld. a National People's Action tevékenységét az Occupy mozgalom kapcsán, illetve utóéletében). Természetesen a Delgado, illetve talán Piven és Cloward által üdvözölt progresszív aktivista mozgalmak sem tudtak volna a maguk teljességében kivirágozni, amennyiben nincs az a közösségi infrastruktúra, ami alapján a résztvevők mobilizálni tudták egymást. És természetesen ennek érdekében elengedhetetlen, hogy a szomszédsági szerveződések kevésbé látványos, kisebb célokért is küzdjenek, hogy kialakuljon a csoportidentitás és ne legyen új jelenség az állampolgári részvétel. Ezzel együtt fontos, amit Delgado még 1998-ban mond, hogy "amennyiben a hagyományos közösségszervezés az ezredfordulóra társadalomformáló erővé akar válni, proaktívan kell viszonyulnia a rasszokat, a társadalmi osztályokat és a nemeket érintő kérdésekhez, a vállalkozások koncentrációjához, és a határokon átnyúló gazdasági összefüggésekhez".

Amerikában, ahol a közösségszervezés erős mozgalmi hagyományba illeszkedik, és szorosan összekapcsolódik a törvényhozás befolyásolásával (a törvényjavaslatok előterjesztésével és tudatos választóként a politika hatalmi erőterében való taktikázással) valószínűleg persze sokaknak magától értetődő, hogy a "kis" ügy csak eszköz egy nagyobb szintű szervezdődés és a közösségi infrastruktúrát építők kezében. Éppen ezért számít, hogy amikor új környezetben - Európában - beszélünk az Alinsky-hagyományról (tehát a progresszív társadalomtörténeti kontextusból kiragadva, kilúgozva), fontos, hogy ezek a taktikák az adott ország progresszív társadalmi folyamataira rezonálva keressék táptalajukat, és ne egy kontextus- és értékmentes módszerként értelmeződjenek.

Olvasd el angolul.

Források: Saul D. Alinsky: Rules for Radicals. A Practical Primer for Realistic Radicals, Vintage Books, New York, 1989. (A szövegben használt idézetek saját fordítás.) Frances Fox Piven és Richard A. Cloward: Poor People's Movements. Why They Succeed, How They Fail, Pantheon Books, New York, 1977. Gary Delgado (1998): The Last Stop Sign, elérhető online: http://www.nhi.org/online/issues/102/stopsign.html

Az utolsó stoptábla - Az állampolgári részvétel kézikönyve című kiadvány margójára

Romák és szövetségeseik tüntetnek a
Jobbik ellen 2012. okt. 17-én. Forrás: BT

Miért hasznos közösségszervezésről beszélnünk Magyarországon egy olyan társadalmi pillanatban, amikor éppen széles körű civil összefogás van bővülőben? Miért beszélünk újként a közösségszervezésről, amikor rengeteg dinamikus, budapesti, illetve vidéki szerveződés volt és van is? Mi ez, ha nem közösségszervezés?

A közösségszervezés nem keverhető össze a közösségfejlesztéssel, bár gyökereiben és eszközeiben sok szempontból vannak átfedések.(1) A koalícióépítés, a kampánykoordináció vagy az aktivistakoordináció szervezés, de nem közösségszervezés, bár ezeket a módszereket a közösségszervezés mind használja. Miben új a közösségszervezés?

Kiépült szerveződési infrastruktúrát!

A közösségszervezés során azok az emberek, akiknek nincsen lehetőségük beleszólni a döntéshozatali folyamatokba, a társadalmi változás és az igazságtalan hatalmi egyenlőtlenségek átrendezése érdekében nem hierarchikus és nem feltétlenül jogi, hanem strukturális értelemben vett szervezeti keretek között állampolgári csoportokat alakítanak. A közösségszervezés szerint a társadalmi és gazdasági igazságtalanságok eredője a társadalmi csoportok közötti hatalmi és erőforrásegyenlőtlenségekben keresendő(2), ezért a közösség tagjai végső soron a hatalom és az erőforrások igazságosabb újraelosztása érdekében szerveződnek, a döntéshozatali folyamatok befolyásolásán keresztül a demokrácia eszközeivel. A közösségszervezés csillaga a valódi demokrácia, a méltóság, és a szövetséges társadalmi csoportokkal való összefogás.

A közösségszervezés tehát hagyományosan az emberi jogok mentén definiált társadalmi igazságosság jegyében tematizálódik, ezért a csoportok sokszor azok részvételével, lehetőleg irányításával működnek, akik társadalmilag kiszolgáltatott, elnyomott helyzetben vannak, de minden esetben azokkal együtt, akik az ügyben közvetlenül érintettek. (Ezért nem tekintjük közösségszervezésnek azt, amit a Magyar Gárda vagy a Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület, vagy amit a Tea Party csinál, mert elveiben nem, csak módszereiben emlékeztet a közösségszervezésre.)

Az állampolgári részvételen keresztül tehát az alapvető cél, hogy a kirekesztett társadalmi osztályok, illetve a sérülékeny (etnikai, nemi, vallási, gazdasági alapon, illetve szexuális hovatartozása, életkora vagy fogyatékossága miatt diszkriminált) csoportok demokratikus taktikákkal elég hatalmat szerezzenek ahhoz, hogy befolyásolni tudják a döntéshozókat.(3) A kiegyenlítetlen hatalmi helyzet okán hangsúlyosak a konfrontatív stratégiák.

A csoport képviseletében tehát a közösség tagjai lépnek a döntéshozók és a média elé. Nem vagy nem csak a professzionális civil, hanem a demokrácia gyakorlásából kívülrekedt csoportok képviselői. Etnikai, nemi vagy más tekintetben vett kisebbség esetén nem csak az elit vagy a középosztálybeli értelmiség tagja. Erre azért nyílik lehetőség, mert a közösségszervezés folyamatában nagy hangsúly helyeződik a közösségi tanulásra, vagy ha úgy tetszik, a perifériára szorult csoportok állampolgári eszköztárának növelésére: például az egymástól való tanulásra a társadalmi kérdésekről és a szociális rendszerről, belső képzésekre a médiában való szereplésről, helyzetgyakorlatokra a döntéshozókkal való találkozáshoz, vagy a kommunikációs kultúra fejlesztésére.

Ebben a folyamatban a közösségszervező szerepe, hogy megismerje a közösség (szomszédság, vallási gyülekezet, intézmény, hasonló ügyben érintett emberek érdekközössége) tagjait, illetve - elsősorban az ő elmondásukon keresztül - a közösség problémáit, és megtalálja és támogassa azokat a tagokat, az ún. közösségi vezetőket, akik képesek demokratikus keretek között, a közösség érdekeit szem előtt tartva egy csoport alapításában segédkezni, illetve koordinálni. A közösségszervező tulajdonképpen a csoporttá válást, a nyomásgyakorlást, a közösségi tanulást facilitálja, illetve ennek válik tevőleges alakítójává, és a közösségi vezetőkkel együttműködésben segíti a csoport demokratikus fejlődését. Az, hogy a közösség minél több tagja tanuljon bele a közösségi vezető szerepbe, a közösségszervezés során döntő jelentőségű a szervezeti keretek erősödéséhez, és a csoport demokratikus úton való bővüléséhez.

Koalíciós formák a közösségszervezésben

Ilyen típusú állampolgári szerveződések sokféle környezetben létrejöhetnek, és mindegyik más stratégiát kíván. A szomszédság alapú közösségszervezésben a közösségszervező a különböző szomszédságokban keresi a leendő közösségi vezetőket, tárja fel a szomszédság számára fontos ügyeket, facilitálja a csoportalapítást, a nyomásgyakorlást, a közösségi tanulást, majd a létrejött szomszédsági alapú szerveződések között az összefogást (ld. a Virginia Organizing munkáját vagy az itt, illetve itt felsorolt példákat). A közösségszervező nem a semmiből kezd el építkezni: támaszkodik a korábbi vagy futó kezdeményezésekre, szervezetekre, ezek vezetőire, illetve tagságára, vagy kiforratlan szerveződési formákra, valamilyen struktúrára, ami megragadhatóvá teszi a közösséget. A közösségszervező értelemszerűen a szomszédság, a gyülekezet, vagy az intézmény néhány tagjának beleegyezésével, vagy felkérésével kezd el szerveződni.

A gyülekezeti alapú közösségszervezésben a közösségszervező a társadalmilag inaktív, illetve széthullott gyülekezeteket szervezi élő és befogadó hitközösségekké, vagy akár a felekezeteken átívelő együttműködésüket facilitálja egy bizonyos társadalmi ügyben. Ennek előzménye általában, hogy a lelki vezető vagy a hívek közül néhányan felismerik, hogy gyakorlatukban és tagságukban elidegenedtek azoktól az emberektől, akik a társadalmi igazságtalanságokat elszenvedik. Vagy szeretnének a társadalmi kérdések megoldásában (még inkább) tevőleges szerepet vállalni, esetleg más közösségekkel együttműködésben. A közösségszervező itt azt a folyamatot facilitálja, hogy a hitközösségben közös döntés és cselekvési terv szülessen arról, hogy a gyülekezet hogyan válhatna gyakorlatában is relevánssá a társadalmilag kirekesztett csoportok számára, hogyan vonhatnák be őket a gyülekezetbe, és működhetnének velük együtt lehetőleg egalitáriánus alapon a társadalmi változás érdekében. Vagy hogyan erősíthetnék egymás törekvéseit más felekezetekkel együttműködésben (ld. a Back of the Yards-ot vagy a DART-ot).

Az intézményi alapú közösségszervezés a fentiekhez hasonlóan történik: a közösségszervező egy bizonyos ügy mentén az intézményeket szervezi közös platformmá, illetve az intézmények tagjaival, és a velük kapcsolatban lévő társadalmilag elnyomott csoportokkal csinálja végig a közösségszervezés folyamatát (ld. Chicago Coalition for the Homeless vagy a Back of the Yards-ot).

Az ügy alapú közösségszervezés pedig egyrészt lehet olyan embereknek a megszervezése, akik egy ügyben (lakhatás, egészségügy, bevándorlás, stb.) személyesen érintettek, de nem egy szomszédságban laknak, és nem is ugyanazon intézmény vagy gyülekezet tagjai. Jelentheti továbbá többféle típusú (szomszédsági alapú, gyülekezeti alapú, intézményi alapú, ügy alapú) csoport összefogásának megszervezését (ld. a Kentuckians For The Commonwealth példáit itt és itt, akik a szénbányák közelében élő helyieket, a középiskolásokat, a művészeket, a civil szervezeteket, stb. szervezik meg az Appalache-hegységet pusztító bányászati technikák beszüntetése érdekében vagy az Iowa CCI-t a farmerek és a bevándorlók közötti együttműködésben).

A közösségszervezés tehát egy széles társadalmi bázisra épülő, erős és demokratikus szervezeti kereteken nyugvó társadalmi összefogás letéteményese lehet, ahol a szegény és elnyomott csoportok ugyanolyan határozott és átütő hangon képesek megszólalni, mint az ő érdekeiket őszintén szem előtt tartó civilek. Továbbá, amellett, hogy saját szomszédságukban, illetve életükben is javulást akarnak elérni, - a fejlesztésen túlmutatóan - rendszerszintű változásért is küzdenek. A lokális-országos szint összekapcsolásának köszönhetően tehát a közösségi szervezetek – ideális esetben – nem vesztik el a kapcsolatot a helyi ügyekkel és érdekekkel, megfelelő egyensúlyt tudnak tartani a lokális, a regionális, illetve az országos szintű célok között, miközben erejüket stratégiailag is jól be tudják csatornázni.

A kézikönyv margójára: "Az utolsó stoptábla"(4)

Az állampolgári részvétel kézikönyve. A közösségszervezés mint az állampolgári részvétel erősítésének egyik eszköze című kiadvány egyike azon kevés anyagoknak, melyek a közösségszervezésről a kelet-közép-európai régió kontextusában beszélnek. Éppen ezért hiánypótló, hogy az itt folyó kezdeményezések közül összegez és bemutat néhányat, és ezek alapján rövid áttekintést nyújt a közösségszervezés legalapvetőbb lépéseiről. Ennek, és az ezt megelőző évek munkájának köszönhetően válhatott egyre több országban ismertté a közösségszervező módszer. Ha azonban egy olyan aktivista szemével próbáljuk olvasni az anyagot, aki nem ismeri a közösségi intervenciónak ezt a formáját, a példák többsége alapján olybá tűnhet számára, mintha a közösségszervezők minden ambíciója kimerülne a városszépítésben és a városfejlesztési projektekben. A kilencből hat állampolgári csoport (illetve közösségszervezője) olyan követeléseket fogalmazott meg a döntéshozó felé mint a szomszédságokat összekötő híd lerombolása helyett egy új építése, a környezetbarát és olcsó szeméttárolás megoldása egy bérlakástömbben, parkolóhelyek kialakítása, utcatakarítás, a park- és játszótérépítés, a sétálóövezet megőrzése egy tervezett benzinkút ellenében, a szemételszállítás megoldása, egy sportközpont, illetve egy buszmegálló felújítása. Három esetben jelent meg más jellegű követelés: a munkanélküliek, illetve a közmunkások helyzetének javítása, a hajléktalanság megszüntetése a lakhatáshoz való jog törvénybe foglalásán és a szociális bérlakásrendszer kiépítésén keresztül, illetve az orvosi eszközök vásárlása egy falusi kórházba.

Természtesen az előző példákban azért választottak "kis és könnyen megnyerhető ügyeket", mert ezen keresztül az állampolgárok várhatóan gyakorolják a nyomásgyakorlást, és a győzelem okán növekedhet az állampolgári részvétel. Mégis, a leírások alapján olybá tűnhet, mintha a közösségszervezés "öncélú" lenne, azaz minden stratégia és távlati elképzelés nélkül, pusztán az állampolgári részvétel növelése érdekében zajlana a munka (pedig feltételezhetően nem ez volt a szerzők szándéka). Habár többé-kevésbé mindegyik példában megjelenik a szegényebb társadalmi osztályok, illetve a legsérülékenyebb csoportok bevonására tett kísérlet, az MSZEH és az AVM példáin kívül nem válik világossá, hogy a többi kezdeményezés közösségszervezője szerint a választott ügyek hosszú távon hogyan szolgálnák a rendszerszintű társadalmi változást és az igazságtalan hatalmi egyenlőtlenségek átrendezését, ami megkülönbözteti a közösségszervezést a közösségfejlesztéstől. Márpedig pusztán a növekvő állampolgári aktivitás önmagában nem feltétlenül vezet a hatalmi viszonyok átrendeződéséhez. Amikor egy új térségben próbáljuk kikristályosítani és megszerettetni ennek a közösségi intervenciós formának a módszertanát, segítség lenne a módszer elveit és hosszú távú társadalomformáló lehetőségeit egyértelműsíteni.

A közösségszervezés hagyományában továbbá nagy hangsúlyt kap az, hogy egy új állampolgári csoportnak "kis és könnyen megnyerhető" üggyel érdemes kezdenie - tehát olyannal, ami nem távlati célokkkal kecsegtet, és nem okoz ellentmondást a formálódó csoport számára (ehhez ld. az Alinsky-féle közösségszervező stratégiát). Ez a stratégia a kiadványban is elég határozottan körvonalazódik, amikor a csoportok a szeméttárolás vagy -elszállítás megoldása, parkolóhelyek kialakítása, utcatakarítás, vagy buszmegállófelújítás, stb. körül fogalmaztak meg követeléseket. A közösségszervezés hagyományában hangsúlyos továbbá, hogy ezeket az ügyeket - demokratikus formában - a közösség határozza meg. Az érvelés úgy szól, hogy a gyors sikerélmény lendületet adhat a szervezet fejlődésének, a győzelem felmutatásával pedig növekedhet a tagság, ami egy nagyobb kampányhoz elengedhetetlen.

Ez önmagában mind logikusnak tűnik, mégis nagyon félrevihet. Gary Delgado (amerikai kutató, egyetemi előadó, aktivista, az ACORN egyik alapítója és közösségszervezője) 1998-as cikkében (The Last Stop Sign) idéz fel egy történetet, amikor egy közösségszervező (a Saul Alinsky alapította Industrial Areas Foundation közösségszervezője) azt mondta neki, hogy új-mexikói, tehát az USA déli határállamában lévő szervezetükben azért nem foglalkoznak bevándorlási kérdésekkel, mert ez az ügy egyszer sem merült fel a tagok között. Mivel a közösségszervező fehér, azaz fehér európai-amerikai férfi volt, a tagok pedig latin-amerikai származásúak, Delgado valószínűleg jogosan veti fel annak lehetőségét, hogy ez az ügy egyszerűen a származásbeli különbségekből fakadó (kezdeti) bizalomhiány miatt nem jött elő, annak ellenére, hogy az ügynek nyilvánvalóan van relevanciája a közösség életében. Mennyiben a közösségszervező felelőssége, hogy felhozzon egy témát? - teszi fel a kérdést Delgado, és egy példával válaszol. A kaliforniai hatóságok el akarták venni egy leszbikus nőtől a gyerekét. A szomszédsági szerveződés annak hatására karolta fel az esetet, hogy a szervezet igazgatónője kiállt az ügy jelentősége mellett az elnökségnél. Az igazgatónő leszbikus volt. Itt tehát a közösségszervező befolyásolta az események menetét, hidat képezett a csoport és a leszbikus anyuka, vagy inkább a szomszédság és az LMBT ügy között, és a közösség tagjai számára értelmezhetővé és befogadhatóvá tett egy olyan esetet, amitől eleinte talán idegenkedtek.

A döntéshozók sokszor azáltal érvényesülnek, hogy etnikai, nemi, osztály, stb. alapon egymásnak ugrasztják az elnyomottak csoportjait: a cigány segélyen élőket a nem cigány elszegényedett népességgel, a lakásszegényeket a hajléktalanokkal, a vallásosakat a melegekkel, és általában a társadalmilag perifériára szorult csoportokat az adófizető középosztállyal, miközben adójukból az állam valójában elenyésző összeget költ szociális segítségnyújtásra. Ezek az ellentmondások a közösségszervezés során elkerülhetetlenül felmerülnek. Továbbá azért, mert valaki elnyomott, még nem biztos, hogy ő maga nem nyom el másokat, gondolok itt pl. a partnerkapcsolati erőszakra, vagy az állatok ellen tanúsított agresszióra. A hosszú távú társadalmi változáshoz a közösségszervezőnek fel kell vállalnia az ellentmondásos ügyeket és a "hermészi" hídépítő szerepet.

Valóban az a hatékony stratégia, ha egy új szervezet esetében mindenáron ragaszkodunk a "kis és megnyerhető ügyekhez", a parkokhoz, a stop táblákhoz? Az elmúlt évtizedek közösségszervező gyakorlatában valóban sikerült volna áthidalni a kis és megnyerhető célok és a nagy és jelentős társadalmi célok közötti szakadékot? Valóban elvezet ez minket a hosszú távú társadalmi változáshoz? - folytatódnak Delgado kérdései a fentiekkel összefüggésben.

Az alulról szerveződő jobboldali csoportok, mondja, akik be akarják szüntetni az abortuszt, és elnyomnák a melegeket, soha nem szerveződtek azért, hogy stop táblájuk legyen. Ezek a csoportok, teszi hozzá, feltehetően tudják, hogy közösségszervezni legjobban a mélyen ellentmondásos ügyek körül lehet. Delgado ezzel még véletlenül sem eldobni akarja a hagyományos közösségszervező módszereket: az alulról jövő közösségi vezetők képessé tételét, a széles demokratikus bázisra épülő szerveződést, vagy a közösségi tanulást, aminek segítségével a kiszolgáltatott emberek bebizonyíthatták, hogy ugyanúgy képesek érthetően artikulálni a problémáikat, és nincs szükségük felkent szakértőkre. A valódi győzelmeket sem akarja megtagadni: a szociális bérlakásrendszer fejlesztését, az iskolai reformokat, az adórendszer átalakítását. Mindemellett Delgado azt állítja, hogy a közösségszervezés sokszor "félreértelmezi a "győzelem" fogalmát" és "szinte teljesen különálló világban létezik a vele párhuzamos progresszív aktivista mozgalmi valósághoz képest", amely - szerinte - kiemelkedően jelentős eredményeket mutatott fel (nőmozgalom, melegmozgalom, bevándorlómozgalom, stb.).

A közösségszervezés egyik lényege és érdeme, hogy a módszeren keresztül olyan közösségi infrastruktúra építhető ki, ami adott esetben egy mozgalom megszületését is megalapozhatja, vagy aládolgozhat egy mozgalomnak (ld. a National People's Action tevékenységét az Occupy mozgalom kapcsán, illetve utóéletében). Természetesen a Delgado által üdvözölt progresszív aktivista mozgalmak sem tudtak volna a maga teljességükben kivirágozni, amennyiben nincs az a közösségi infrastruktúra, ami alapján a résztvevők mobilizálni tudták egymást. És természetesen ennek érdekében elengedhetetlen, hogy a szomszédsági szerveződések kevésbé látványos, kisebb célokért is küzdjenek, hogy kialakuljon a csoportidentitás és ne legyen új jelenség az állampolgári részvétel. Ezzel együtt fontos, amit Delgado még 1998-ban mond, hogy "amennyiben a hagyományos közösségszervezés az ezredfordulóra társadalomformáló erővé akar válni, proaktívan kell viszonyulnia a rasszokat, a társadalmi osztályokat és a nemeket érintő kérdésekhez, a vállalkozások koncentrációjához, és a határokon átnyúló gazdasági összefüggésekhez".

Éppen ezért azt gondolom, hogy amikor közösségszervezésről beszélünk, különösen kelet-közép-európai országokban, ahol ennek a közösségi intervenciós formának a módszertanát most próbáljuk kikristályosítani, nagyon fontos, hogy el legyenek magyarázva a közösségszervezésben rejlő rövid és hosszú távú lehetőségek (helyi-regionális-országos összefogás, etnikai, nemi, felekezeti, társadalmi osztályhatárokon átnyúló összefogás, mozgalmat megalapozó közösségi infrastruktúra kiépítése), a közösségszervezés elveit (a társadalmi igazságosság jegyében a sérülékeny csoportok megszervezése), a közösségi vezetők szerepe és fejlődése, a közösségi tanulás és a belső képzések jelentősége, stb., és a gyakorlati példák ezek mentén, stratégiai keretben legyenek tálalva.

Továbbá segítség az is, ha megkülönböztetjük a közösségszervezést a közösségfejlesztéstől azzal együtt, hogy mindkét közösségi intervenciós módszer lehet hatékony stratégia. Az, hogy mikor melyiket érdemes alkalmazni, függ a közösség összetételétől, a belső hatalmi dinamikától, a döntéshozókkal való kapcsolat minőségétől, attól, hogy a döntéshozó egy adott ügyben alapvetően nyitott-e arra, hogy a legsérülékenyebb csoportok érdekeit is számításba vegye, vagy a hatalmi viszonyok annyira kiegyenlítetlenek, hogy elengedhetetlen a konfrontáció, stb. Két szomszédságot összekötő híd, út, vagy egy park, vagy parkolóhely, stb. kiépítése lehet közösségfejlesztés, és lehet közösségszervezés is. Az akció nem attól válik közösségszervezéssé, hogy növeli az állampolgári részvételt (mivel a közösségfejlesztés célja is ez), hanem amiatt, mert a csoportnak azért fontos az a híd, út, park, vagy parkolóhely, mert ezzel egy lépést tesz az igazságtalan hatalmi viszonyok átrendezéséhez (kis és megnyerhető célok tehát, de stratégiai jelentőségük van a csoport életében): mert a híd vagy az út egy szegény és egy középosztálybeli szomszédságot köt össze, és a szegényeknek bejárásuk lesz a középosztálybeli negyedbe, és hozzáfésérük újabb szolgáltatásokhoz, vagy mert a park és a parkolóhely kialakításán - illetve a belső képzéseken, azaz a közösségi tanuláson - keresztül az állampolgári csoport előtt világossá válik az, hogy az ő szomszédságukban az erőforrások egyenlőtlen elosztása miatt nem volt park vagy parkolóhely. A győzelemmel együtt ez a felismerés fogja továbblendíteni a csoportot abban, hogy új célok és új küzdelmek szülessenek.

A monarchiák és a diktatúrák történelmi múltjával épülő új közép-kelet európai demokráciák életében valóban kulcsfontosságú az állampolgári részvétel erősítése, az együttműködés, az egymás felé nyitás gyakorlása. Azonban a kirekesztő nacionalizmus, vagy a sérülékeny csoportok érdekeit nem előtérbe toló döntéshozók, a gazdasági kizsákmányolás vagy a szélsőjobb térnyerésének árnyékában lehetünk elég bátrak és elég türelmetlenek ahhoz, hogy a hosszú távú társadalmi változás érdekében nagyobb célokat lőjünk be, anélkül, hogy szem elől veszítenénk a közösségszervezés tudatos szervezetépítő stratégiáját pl. a közmunkások mobilizálásával a szegény munkások kizsákmányolásának megszüntetését, vagy a hajléktalan emberek mobilizálásával a szociális bérlakás-rendszer kiépítését (a kiadványban szereplő MSZEH és AVM céljai).

És egy amerikai példa - a szervezetelméletet kedvelőinek...

A közösségek helyi és országos szintű érdekeit egyszerre érintve szerveződni, mindkét szinten mobilizálni természetesen nem könnyű. Annak a szervezetnek a modellje, aminél az elmúlt egy évemet töltöttem, iránymutató ebből a szempontból. A szomszédsági és az intézményi alapú közösségszervező modell sok szervezetnél együtt érvényesül, de a Virginia Organizing-nál talán még hangsúlyosabban. A Virginia Organizing-nak 12 csoportja van Virginia állam 12 városában, amelyek többnyire azért lettek kiválasztva, mert egy-egy régióban stratégiai központnak számítanak, illetve nagy a szegényebb szomszédságok aránya. A közösségszervezők helyben élnek, van, hogy helybéliek, van, hogy a településre költöztek a szervezet felkérésére. Minden városban általában egy csoport van, a tagok lehet, hogy közösségi vezető szerepet töltenek be szomszédságukban, vagy más szervezet tagjai vagy vezetői is, vagy csak egyszerűen közvetlen családjuk képviseletében érkeznek.

Az állami szintű kampányokban (egészségügy, bevándorlás, anti-diszkrimináció, költségvetés és adóreform, állampolgári részvétel, büntetett előéletűek szavazathoz való joga, gazdasági igazságosság, stb.) a Virginia Organizing csapata építi a koalíciót más civil szervezetekkel. Lokális, városi szinten pl. a házak szigetelésére fordítható állami források felhasználásán keresztüli munkahelyteremtő programért, vagy a színes bőrű emberek nagyobb arányú részvételért az önkormányzati menedzsment pozíciókban futnak kampányok.

-------------------------------

(1) A közösségfejlesztés és a közösségszervezés talán abban különbözik leginkább egymástól, hogy míg a közösségfejlesztés szerint a gazdasági és a társadalmi egyenlőtlenségek alapvető oka, hogy a közösségek elvesztették jártasságukat a közös problémamegoldásban, az elidegenedés miatt eltűntek az önsegítő mechanizmusokok, a közösségszervezés szerint az igazságtalanságok eredője a társadalmi csoportok közötti hatalmi és erőforrásegyenlőtlenségekben keresendő. A közösségfejlesztésben ezért a közösség tagjai közötti együttműködés erősítésén, a közösségi kompetenciák aktivizálásán és a közös problémamegoldáson van a hangsúly, miközben a résztvevők konszenzus útján a döntéshozót is igyekeznek megnyerni elképzeléseiknek. A közösségszervezés ezzel szemben a megoldást a hatalom és az erőforrások igazságosabb újraelosztásában látja, ennek érdekében a közösség tagjai azért fognak össze, hogy a döntéshozatali folyamatokat befolyásolják, amiben a kiegyenlítetlen hatalmi helyzet okán nagy hangsúlyt kapnak a konfrontatív stratégiák. (Jack Rothman (1995): A közösségi intervenció megközelítései)
(2) A közösségszervezés többek között a nőjogi mozgalomban, az abolicionista mozgalomban, a munkásmozgalomban, a settlement mozgalomban, illetve Saul Alinsky közösségszervező tevékenységében, az afro-amerikai polgárjogi mozgalomban, és a mexikói-amerikai mezőgazdasági munkások mozgalmában találja meg gyökereit. A közösségszervezés módszertanának alapjait Alinsky dolgozta ki, ami az azóta eltelt közel egy évszázad tapasztalatai alapján gazdagodott.
(3) Természetesen a középosztály megszervezése is lehet stratégiai cél. Alinsky 1972-ben, halála előtt a középosztály megszervezésében látta a potenciált. Szerinte a középosztály a fogyasztói társadalomban valójában szánalmasan félrevezett és alávetett állapotban él, és mivel széles társadalmi rétegről van szó, a rendszerszintű változáshoz hasznos játékos lehet. (Playboy Interview, 1972) A végső cél azonban ugyanúgy a perifériára szorult csoportok helyzetbe hozása. Amikor Alinsky 1959-ben Chicagoban a Southwest Side-on élő fehér amerikaiak részvételével megszervezte a Provisional Organization for Southwest Community-t, valódi célja az volt, hogy a negyedben uralkodó rasszista hangulatot csökkentse, kialakítson egy párbeszédet az afro-amerikai és a fehér közösségek között, és lehetővé tegye az afro-amerikaiak békés beköltözését a negyedbe. Utólag azonban megkérdőjelezte ezt a stratégiát. Továbbá, az Iowa CCI egyrészt a fehér amerikai családi gazdálkodások körében szerveződik a nagyüzemi mezőgazdasági vállalkozások ellen, másrészt a munkáltatóik által kizsákmányolt latin-amerikai bevándorló munkásokat szervezi. A szervezet stratégiája alapján a közös szervezeti tagság lehetőséget ad a két csoportnak a közeledésre. Amikor a Rural Organizing Project befogadó közösségekről beszél, akkor a középosztálybeli szomszédságok megszervezése a bevándorlók jogainak érvényesítése miatt lesz cél.
(4) "Az utolsó stoptábla" címszóban a blogbejegyzésben idézett Gary Delgado cikk címét vettem át. (Gary Delgado (1998): The Last Stop Sign, elérhető online: http://www.nhi.org/online/issues/102/stopsign.html)

Olvasd el angolul.

Jövő hétfőn: Ki jöhet be és ki számít fehérnek? - Bevándorlók szerveződése most és régen.

Közösen kampányolnak a hajléktalan emberek és az ellátóintézmények?

Springfield, lobbi nap, 2011. nov. 29. Forrás: FB

A Chicago Coalition for the Homeless (Chicagoi Koalíció a Hajléktalanokért, CCH) 1980-ban chicagoi hajléktalan ellátóintézmények és jótékonysági szervezetek összefogásából alakult, nem hajléktalan emberek kezdeményezték. A koalíció a különböző kampányokban részben közvetlenül a hajléktalan embereket mozgósítja, részben az ellátókat, illetve szomszédsági szerveződéseket (intézményi alapú közösségszervezés). Kinek mennyire érvényesülnek az érdekei ebben a közösségszervező stratégiában?

A CCH részben kutatás alapján, részben a hajléktalan emberek igényeinek feltérképezésével dönt a kampánycélokról. A szervezet ennek érdekében ún. nagyszabású interjúkörutakat (listening tour) szervez az ellátóintézményekben. A közösségszervezők ilyen alkalmakkor több száz hajléktalan emberrel beszélgetnek, arra kíváncsiak, mik a legfontosabb problémák az életükben. (Ki vagy és min mentél keresztül? Mit gondolsz róla? Mi az, ami a legjobban feldühít?) Az is előfordul, hogy egy konkrét kampánnyal kapcsolatosan kérik ki a szállón élők véleményét. A CCH-nál minden új közösségszervező ilyen interjúkörúttal indít, és legalább 50 hajléktalan, vagy hajléktalanságot megtapasztalt embert kell meginterjúvolnia az első hónapban. A kampánycélokat azonban már maga a szervezet határozza meg, a meginterjúvolt hajléktalan embereknek ebbe nincs beleszólásuk.

A CCH közösségszervezői számára nagyon fontos a személyes kapcsolat az érintettekkel. A személyes beszélgetések (one-on-one) az egyik legfontosabb terep a bizalom kiépítéséhez és ahhoz, hogy kiderüljön, milyen szerveződési szinten van a közösség, és milyen képességeket tudnának mozgósítani az emberek a csoport érdekében. A közösségszervezők eközben számba veszik, hogy kiket milyen kisebb-nagyobb feladatokra lehet bevonni egy akcióba, és keresik a közösség érdekeit képviselni képes embereket, azaz a vezetőket. A rendszeresen zajló programok célja, hogy a közösségszervező rávezesse a hajléktalan embereket arra, hogy hatalmukban áll számon kérni a döntéshozókat az őket érintő döntésekben, és tevőlegesen bevonja őket a futó akciókba. A vezetők pedig különböző fórumokon beszélnek saját életükről, tapasztalataikról, résztvesznek a döntéshozókkal folyó tárgyalásokon, vagy ritkább esetben a sajtónak is nyilatkoznak. A CCH nem fektet hangsúlyt azonban arra, hogy ezek a vezetők a különböző szállókban létrejövő szerveződések élére álljanak, és új lehetséges ügyekről, kampányokról döntsenek, és autonóm sejteket hozzanak létre.

A CCH továbbá nem képviseli a hajléktalan emberek érdekeit az ellátóintézményekkel szemben. A szervezet maximum a mediálást vállalja fel a szociális munkás vagy az intézmény, illetve a hajléktalan emberek között. A CCH közösségszervező stratégiája tehát sokkal inkább a hajléktalan emberek és az illetékes intézmények egy erős tömbben való felsorakoztatását célozza meg olyan ügyekben, ami mindkét félnek közös érdeke (pl. az ellátóintézményeknek járó támogatás vagy a lakhatási támogatás növelése), mintsem a hajléktalan emberek mozgalmának építését. Ebből következően a szervezet arra sem fektet különösebb hangsúlyt, hogy a szállókon kialakuló szorosabb-lazább szerveződések között megerősítse az együttműködést és a kommunikációt, és egyre több sejtből álló erős bázist hozzon létre. A CCH továbbá az esetek többségében kizárólag szállón vagy intézményes keretek között élő emberekkel dolgozik. Így tehát nem szervezi az utcán élő hajléktalan embereket, közvetlenül nem képviseli az érdekeiket.

Ez nem jelenti azt, hogy a döntéshozatali folyamatokban egyáltalán nem jelennek meg az érintettek.  A nagyobb tematikus kampányok esetében, pl. a prostituáltak dekriminalizálásán vagy a börtönviseltek lakhatásának támogatásán a különböző civil szervezetek képviselői mellett az ügyben korábban személyesen érintett emberek is résztvesznek a kampányokat tervező bizottság munkájában. Az elnökség és az alkalmazottak között is vannak olyanok, akik megtapasztalták a hajléktalanságot, vagy még mindig az ellátórendszer biztosítja lakhatásukat.

A CCH a legtöbb kampányban különböző koalíciókban dolgozik, ezért fontos szövetségesei az ellátóintézmények. Akárcsak a hajléktalan emberek esetében, a közösségszervezők itt is az önérdeket tárják fel először. Azt akarják minél tisztábban látni és érezni, milyen együttműködés állhat az intézmények érdekében, illetve miért csatlakoznának az adott kampányhoz. A személyes beszélgetések tehát az intézmények képviselői esetében is legalább olyan fontosak. (Az interjúkörút során az új közösségszervezők az 50 hajléktalanságot megtapasztalt ember mellett közel 50 ellátóintézmény képviselőjét is meginterjúvolják.) Van, hogy érdekükben áll, hogy az érdekérvényesítésben kevésbé tapasztalt intézményeket is bevonjanak a koalíciókba. A munkát ebben az esetben olyan dolgokkal kell kezdeni, amiben kényelmesen érzik magukat az emberek, és fokozatosan lehet csak növelni a tétet. A bizalom kiépítése az intézményi alapú közösségszervezésben is egy folyamat, tudni kell, kik vannak a szervezetben, kivel érdemes tárgyalóviszonyba kerülni, ki mire képes, és mire hajlandó.

Olvasd el angolul.

Az önérdek mozgósító ereje

Saul Alinsky

Saul Alinsky az 1930-1970-es években többek között Chicago nyomornegyedeiben szervezett közösségeket, fiatalkorú bűnözőkkel, szegénysorban élő európai bevándorlókkal, kirekesztett afroamerikaikkal, illetve rasszista fehérbőrűekkel dolgozott együtt. Szenvedéllyel töltötte el, ahogy a hatalom által kijátszott csoportok visszanyerik emberi méltóságukat, elkezdenek szerveződni, és megérzik, van befolyásuk a nagypolitikára és az üzleti érdekekre.

A legtöbb ember számára a demokratikus állam működése bonyolult és megfoghatatlan. Hiába születnek sorra az életünket befolyásoló döntések, sokan úgy gondolják, nincs ráhatásuk a dolgok alakulására, vagy a megélhetésért folytatott küzdelem minden erejüket felőröli. A döntéshozók sokszor elérhetetlenül távolinak tűnnek, akikre csak azok tudnak nyomást gyakorolni, akik "közel vannak a tűzhöz". A hatalom egyenlőtlen elosztása miatt a kevesebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező közösségek könnyen kiszolgáltatottá válnak, akiket aztán könnyű lesz félrevezetni, kihasználni vagy elnyomni. A demokratikus államnak éppen ezért az lenne az egyik legfőbb feladata, hogy azoknak a társadalmi csoportoknak is megteremtse a döntéshozatalban való részvétel hatékony formáját, akik nehezebben tudják artikulálni követeléseiket. Legtöbbször azonban ez csak nyomásgyakorlás hatására történik meg.

De miért szerveződnének azok, akik megélhetési gondokkal küszködnek, vagy akik azt gondolják, nincs ráhatásuk a dolgok alakulására? Alinsky szerint azért, mert személyesen is érdekükben áll változtatni. Ezért azt a konkrét, égetően fontos és megnyerhető ügyet kereste, ami a legtöbb lakó életét megkeserítette. És meg akarta találni azokat a helyieket, akik szövetségesei lehetnek egy szomszédsági szerveződés beindításában. Mert ha a közösség tagjai ráébrednek arra, hogy összefogással hatalmukban áll befolyásolni a róluk szóló döntéseket, egyre kevésbé fogják magukat apró porszemnek érezni a gépezetben.

Ehhez Alinskynak és közösségszervezőinek kívülről-belülről ismerniük kellett a szomszédságot. Adatelemzéssel indítottak: a terepmunka előtt előzetes képet akartak nyerni a szomszédságról. Átfésülték a népszámlálási adatokat, az önkormányzati jelentéseket, a nyilvános statisztikai adatokat, leltárt készítettek a szomszédságban működő közintézményekről, egyesületekről, sportklubokról, szociális intézményekről, vállalkozásokról, stb. Előkutatást végeztek a szomszédság és az ottélők történelméről. Elemezték a hatalmi viszonyokat és a kapcsolati hálót. Csak ezután kezdték el a munkát a szomszédságban. Nyilván ekkor már sok előzetes feltevésük volt arról, mik lehetnek a fontos ügyek, mégis zárójelbe tették ezeket. A szomszédságban élőktől akarták hallani, mi nyomasztja őket. Alinsky közösségszervezői az önérdekre építettek.

Az előkutatás végeztével a szomszédságot kisebb részegységekre osztották, és elkezdték a kapcsolatfelvételt. Több száz embert interjúvoltak meg, lakókat, boltosokat, helyi civil szervezetek vezetőit, egyházi vezetőket, vagy azokat, akik a közélet más területein vállaltak aktív szerepet. Részletes jegyzeteket készítettek az ott élők attitűdjéről és társadalmi beállítottságáról. Megkeresték azokat, akiket a helybéliek javasoltak. A szociológiából és az antropológiából ismert kvalitatív és kvantitatív kutatási módszereket alkalmazták: résztvevő megfigyelés, strukturálatlan, félig strukturált és mélyinterjúk, statisztikai elemzések, stb. A nap végén felmondták diktafonra a következtetéseiket. Tiszta képet akartak kapni a szomszédságban élők félelmeiről, bánatáról, reményeiről, és képességeiről.

A feltérképezés (area canvassing) legtöbbször egy-két hónap intenzív munkát vesz igénybe. A közösségszervezők ez alatt az időszak alatt a teljes szomszédságot végigjárják. A kapcsolatfelvétel több úton-módon történik. Megkeresik azokat az embereket, akiket az előkutatás során érdekesnek találtak, akik újabb és újabb embereket javasolnak majd nekik megkeresésre (ez a szociológiából és az antropológiából ismert hólabda módszer). Az is lehet, hogy a közösségszervezők rendelkeznek előzetes ismeretséggel, és azokon a kapcsolati hálókon keresztül indulnak el. Van, hogy a véletlenek nyújtanak számukra lehetőséget.

Több szervezet alkalmazza a sokkal direktebb, "kopogtatás" technikát (door knocking, door-to-door canvassing). Önkéntes diákok vagy közösségszervezők otthonaikban keresik fel a szomszédság lakóit, mindenkihez bekopogtatnak, és így próbálják meg beazonosítani a közösség számára fontos ügyeket, és nyitottá tenni őket az együttműködésre. A kapcsolatfelvétel nagyon fárasztó, és eleinte kevés sikerélménnyel kecsegtet. De meg lehet tanulni azokat a kommunikációs technikákat, amikkel könnyebb lebontani a falakat. (Pl. - Mi az, ami mostanában a legjobban feldühítette? - Nem tudom, nem is érdekel. - A szomszédja, Mária említette, hogy nem szállítják el a szemetet. Ez Önnek is probléma? Mit kéne tenni Ön szerint?)

A bizalom kiépülése folyamat, amit a nulláról indítunk. Ezért az elején a feltérképezés velejárója az elutasítás és a gyanakvás. Alinsky egyik sokszor idézett története, ahogy beépült egy Al Capone közeli chicagói bűnbandába. (Ekkor még nem közösségszervezőként, hanem ifjú kriminológusként dolgozott.) Heteken át sertepertélt a gengszterek főhadiszállásán, a chicagói Lexington Hotelban, de mindig elhajtották. Aztán egyik éjjel, a szomszéd asztalnál Capone egyik bérgyilkosa, Nagy Ed felkiáltott: - Hé srácok! Meséltem már azt a sztorit, amikor felcsíptem azt a vörös csajt Detroitban? Mire a többiek kórusban azt felelték: - Neee. Tényleg még egyszer végig kell hallgatnunk? Nagy Ed elszomorodott, mire Alinsky megbökte és így szólt: - Uram, én szeretném hallani a történetet. A gengszter szeme felcsillant: - Szeretnéd, kölyök? Akkor gyere, húzz ide egy széket az asztalunkhoz!

Ezeken a kezdeti ismeretségeken, beszélgetéseken keresztül kapunk képet a szomszédságban élők aggodalmairól, képességeiről, vízióiról is. És így alakíthatunk ki személyesebb kapcsolatot azokkal, aki megbízhatóak, és a csoportérdekeket tartják szem előtt. A hosszabb, személyes beszélgetéseken keresztül azonosíthatjuk be azokat a konkrét, égetően fontos és megnyerhető ügyeket, amikben sok ember érdekelt, és amiken keresztül a szomszédságot mozgósítani lehet. És azokat az embereket, akik majd az ügy élére állhatnak, és vezetőkké (leader) válhatnak. És azokat a közösséget összetartó erőket és erőforrásokat, amikre építkezhetünk az első lakógyűlés megszervezéséhez.

(Forrás: Sanford D. Horwitt: Let Them Call Me Rebel: Saul Alinsky - His Life and Legacy. Alfred A. Knopf, New York, 1989; Playboy Interview: Saul Alinsky - a candid conversation with the feisty radical organizer. Vol. 19. no. 3. - March, 1972; Saul D Alinsky: Rules for Radicals - A Pragmatic Primer for Realistic Radicals. Random House, New York, 1971)

Olvasd el angolul.

Mi az agitáció? - interjú Edward Shurnával

Ed Shurna, a jobb oldalon
Forrás:
http://jesssteele.wordpress.com 

Edward Shurna a Chicago Coalition for the Homeless (Chicagói Koalíció a Hajléktalanokért) ügyvezető igazgatója. 40 éve szervez közösségeket Chicago különböző negyedeiben. 2012 áprilisában 3 hetet töltöttem a szervezettel, akkor készítettem ezt az interjút.

Hogyan vált belőled közösségszervező?

Ed: Mindig is zavart a társadalmi igazságtalanság. Jezsuita főiskolára jártam, eleinte pap akartam lenni. Hittem benne, hogy jobbá tehető ez a világ. Ott ismerkedtem meg Tom Gaudette-tel. Az ő munkásságán keresztül értettem meg, hogy a szegényeknek elsősorban nem jótékonykodásra, hanem társadalmi változásra van szüksége. Tom katolikus keresztény aktivista volt, Chicago egyik szegénynegyedében, Austinban dolgozott közösségszervezőként. Austinban  az 1960-as években rengeteg házat bontottak el a városfejlesztés jegyében, mellyel számtalan szomszédság életét sikerült szétverni. A helyzetet tovább nehezítette a mindent átható rasszizmus, mely olykor erőszakos összecsapásokban nyilvánult meg. Gaudette elérte, hogy a szomszédságban élők ne egymásban lássák az ellenséget. Közreműködésével a helyieknek sikerült megfogalmazniuk a közösség számára fontos ügyeket, és elérték a döntéshozóknál, hogy kezdjenek el végre velük foglalkozni. Ennek eredményeképp pl. az iskolarendszer rengeteget fejlődött a negyedben.

A közösségszervező gondolkodás nagy váltás lehetett a vallásos gondolkodáshoz képest.

Ed: Teljesen új világ nyílt meg előttem. Korábban úgy voltam vele, hogy az elesettek vigaszra és segítségre szorulnak. Azóta viszont azt gondolom, hogy a társadalmi változáshoz a hatalmi viszonyok átrendeződésére van szükség. Arra, hogy az elnyomott csoportok saját maguk képviseletében jelenjenek meg követeléseikkel a nyilvánosság terében, tehát a médiában, vagy a döntéshozók előtt.

Tom Gaudette Saul Alinsky oldalán dolgozott közösségszervezőként. Találkoztál személyesen Alinskyvel?

Ed: Igen. Tartott nekünk egy előadást a közösségszervezésről. Mikor belépett a terembe, körbenézett, és annyit mondott. "Csak vesztegetem veletek a kibaszott időmet." Alinsky közismert volt az arroganciájáról. Tudtam, hogy csak provokálni akar, ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból. De engem ez a stílus nem ösztönzött. Ahogyan a közösségszervezést művelte, az annál inkább. Alinsky-nak volt jó néhány fontos szövetségese befolyásos katolikus egyházi körökben, akik a nyilvánosság előtt is, akár saját pozíciójukat kockáztatva kiálltak az elnyomott csoportok jogaiért. 

Pályád elején mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást?

Ed: Az, hogy belássam, hogy a döntéshozókat a legtöbb esetben nem ésszerű érvekkel lehet meggyőzni. Litván bevándorló családból származom, egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy tisztelnünk kell az Egyesült Államok törvényeit. Idő kellett ahhoz, hogy megértsem, a törvények is csak embertől valók, és jogunkban áll megváltoztatni őket. Elkezdtem érvelni a társadalmi változás mellett. Megértő és türelmes voltam. Azt gondoltam, észérvek alapján előbb-utóbb minden döntéshozónak be kell látnia, mi a helyes út. Aztán rájöttem, hogy ennél célravezetőbb a számonkérés és az önérdek. Mi lenne a kötelessége a döntéshozónak? És mi az érdeke a változásra? Ehhez persze előbb-utóbb szükségszerűen fel kell vállalni a konfrontációt a döntési pozícióban lévőkkel. Ez első hallásra eléggé idegennek tűnik a keresztény gondolkodástól, holott igenis rokonságban áll vele.

Milyen volt, amikor először próbáltad elfogadtatni magad egy szomszédság lakóival?

Ed: Nehéz. Eleinte a legtöbben nem értik, miért vagy ott, gyanúsan néznek rád. Mégis mit tudhat egy idegen, amit ők nem? A bizalom kiépítése folyamat, amit többnyire a nulláról indítunk. Ezt be kell látni ahhoz, hogy az ember ne sértődjön meg, mert sokáig elutasításban lesz része. És ne vegye magára a kritikát vagy az ellenséges hozzáállást. Idővel elsajátítjuk azokat a kommunikációs technikákat, amikkel könnyebben törhetjük át a falakat - ezzel némileg felgyorsíthatjuk a folyamatot. A szomszédságban vannak hangadók, informális vagy formális vezetők, velük is el kell fogadtatni magunkat.

Mi az agitáció?

Ed: Ifjú közösségszervezőként egy többségében afroamerikai szomszédságban kezdtem Chicagoban. Egy befektető, aki egyben egy focicsapat tulajdonosa is volt, egy stadion felépítését tervezte a negyed kellős közepén - az ottélők megkérdezése nélkül. Ez teljesen szétzilálta volna a lakók életét. Felállt a szomszédság képviseletében egy csoport, és megkezdte a kapcsolatfelvételt a befektetővel. A levelekre azonban nem érkezett válasz. A közösségnek nem volt tapasztalata a hatalommal való konfrontációban, idegen volt tőle pl. a demonstráció gondolata. Nekem kellett kiprovokálnom belőlük, hogy új taktikákat is kipróbáljanak. Agitáltam őket. Hány levelet kell még írni ahhoz, hogy belássátok, valami mást kell csinálni? - kérdeztem. De nekik kellett eljutni arra a pontra, hogy kimondják: - Ha erre a levélre sem jön a válasz, akkor személyesen keressük fel a befektetőt. Végül megérett bennük a gondolat. Kitalálták, hogy küldenek egy öt fős delegációt a befektetőhöz. Tudtam, hogy menyire fontos lenne ezen a ponton felmutatni, hogy sok ember áll az ügy mögött. De nem azt mondtam, hogy szervezzetek egy tömegdemonstrációt. Hanem azt kérdeztem tőlük: - Miért csak öt ember megy? Hiszen sokkal több embert érint a dolog. Miért ne mehetne minden érintett, akinek kedve van? Végül 25 ember gyűlt össze a befektető irodája előtt. Imádkoztak. A közösség erősen vallásos volt, illett hozzájuk az akció, biztonságban érezték magukat, és a médiának is tetszett. De a befektető ennek ellenére sem akart velünk szóba állni. Az akció hatására a csoport magabiztosabb lett, megérezték az összefogás erejét. Újabb és újabb lehetőségeket kerestek arra, hogy demokratikus eszközökkel hangot adjanak követeléseiknek és elégedetlenségüknek. Hatalmat generáltak maguknak. Néhány hónappal később hétszáz ember vonult a befektető otthona elé, hogy végre rávegyék a tárgyalásra. A döntéseket a csoport hozta, én pedig azon voltam, hogy minél több véleménnyel és elképzeléssel ismerkedjenek meg, hogy valódi és tájékozott döntést hozzanak. Arra is ügyeltem, hogy a csoport sok olyan véleményel is megismerkedjen, amivel én személy szerint nem teljesen értettem egyet.

Nyertetek?

Ed: Nyertünk. A stadiont nem a mi szomszédságunkban építették fel. A közösség pedig belátta, hogy ha valamin változtatni akarnak, ahhoz többet és másképp kell csinálniuk, mint ahogyan eddig csinálták. Ez az agitáció eredménye. A közösségszervező pedig megtanulja élvezni a kockázatos játszmákat, a problémában lehetőséget, a konfliktusban kihívást lát.

Olvasd el angolul.