Szervezett közösség és a hatalom. A részvételi demokrácia alapjai

Ma az Autonómia Alapítvány felkérésére Vojtonovszki Bálinttal tréninget tartottunk a Fiatalok Lendületben program keretében pályázni akaró roma és nem roma fiataloknak. Célunk az volt, hogy olyan technikákat adjunk át, amik lehetővé teszik, hogy a projektötletek minél több, a településen élő ember véleményének becsatornázásával szülessenek, majd minél többen vállaljanak is szerepet a projektek lebonyolításában.

Amiben a résztvevők növelték a tudásukat:
- technikák a csoportkohézió erősítésére
- közösségi szükséglet felmérés: interjúkörút és a személyes találkozó technika
- szervezési, szervezetépítési technikák
- a jó vezető ismérvei és feladatai
- technikák egy találkozó levezetésére, a moderátor feladatai, eszközök a feszültségoldásra, napirend összeállítása
- bevonási és toborzási technikák
- a hatalom

A TRÉNING  MENETE

9.00-9.25: BEMUTATKOZÁS.

9.25-9.35: KOMMUNIKÁCIÓS ELVEINK. Lefektetjük, milyen elvek mentén szeretnénk a csoportban kommunikálni, miközben tanulunk egy technikát a moderációra.

9.35-10.10: IDEÁLIS TELEPÜLÉS - HARC A HATALOMÉRT.
Alkalmazzuk a közösen lefektetett komm. etikettet a csoportmunkában, és szimulálunk egy olyan helyzetet, amikor a közösségnek külső befolyás miatt nem sikerül megvalósítani városfejlesztéssel kapcsolatos elképzeléseit.

10.10-10.25: A SZERVEZETT KÖZÖSSÉG I.
Összegyűjtjük, mitől válik erőssé egy közösség, és hogyan képes hatékonyabban képviselni az érdekeit a döntéshozó felé.

10.25-10.45: SZÜNET

10.45-11.15: A SZERVEZETT KÖZÖSSÉG II.
Bevonási technikák. Egy közösségi szükséglet felmérő technika, az interjúkörút bemutatása. Megfogalmazzuk, ezzel hogyan tudunk közösségi szintű célokat beazonosítani, új tagokat bevonni, és építeni a szerveződésünket.

11.15-11.35: SZEMÉLYES TALÁLKOZÓ
Páros interjúk az interjúkörút keretében.

11.35-12.00: ELSŐ CSOPORTGYŰLÉS I.
Milyen egy jó találkozó? Mi a moderátor szerepe? Hogyan tehetnek hozzá a résztvevők egy sikeres találkozóhoz? Hogyan lehet levezetni egy találkozót?

12.00-13.00: EBÉDSZÜNET

13.00-14.15: ELSŐ CSOPORTGYŰLÉS II.
A találkozó előkészítése. A toborzási terv és a találkozó menetrendjének kidolgozása.

14.15-14.45: HATALOM
Mi a hatalom? Értékvonal.

14.45-15.00: LEZÁRÓ KÖR

Segédanyagok:
A csoporttalálkozó levezetése.
Az interjúkörút és a személyes találkozó.
Köszönet Gosztonyi Marcinak az ötletelésben a koncepció előkészítéséhez.

In English.

A mi épülő demokráciánk

Magyarország fiatal demokrácia. Akkor lesz egészséges és élhető demokrácia, ha minél több társadalmi osztály és csoport lesz képes érdemben egyeztetni egymással. Ehhez az kell, hogy a döntéshozatali folyamatokból kiszorult emberek képesek legyenek megfogalmazni javaslataikat, közösségi összefogással szót kérni maguknak a tárgyalóasztalnál, demokratikus eszközökkel megkérdőjelezni a társadalmi egyenlőtlenségeket, és egységes hanggal, jó taktikákkal szükség esetén kikényszeríteni a valós képviseletet. Hogyan segíthet a közösségszervezés, hogy valódi demokráciában élhessünk Magyarországon? Mi a hatalom? A közösségszervezés valóban csupán konfrontáció? Erről szól ez a velem készült interjú a Civil Rádióban.

Civil Rádió: Demokrácia MOST! 2013. január 30.
A beszélgetést vezeti Péterfi Ferenc és Sain Mátyás.

Legyen ez a bejegyzés a harmadik része annak a sorozatnak, amiben összegyűjtöm, mit szerettem az amerikai közösségszervezésben. "A demokrácia nem végcél, hanem a legjobb eszköz arra, hogy elérjük a kitűzött értékekeket [az egyenlőséget, az igazságot, a szabadságot, a békét, és az emberi élet értékébe vetett mély elköteleződést, és mindazokat az értékeket, amelyeket a zsidó-keresztény hagyomány és a demokratikus politikai berendezkedés vall]." (Saul Alinsky) Tetszik: a közösségszervezés a demokrácia katalizátora.

Olvasd el angolul.

Az utolsó stoptábla - Az állampolgári részvétel kézikönyve című kiadvány margójára

Romák és szövetségeseik tüntetnek a
Jobbik ellen 2012. okt. 17-én. Forrás: BT

Miért hasznos közösségszervezésről beszélnünk Magyarországon egy olyan társadalmi pillanatban, amikor éppen széles körű civil összefogás van bővülőben? Miért beszélünk újként a közösségszervezésről, amikor rengeteg dinamikus, budapesti, illetve vidéki szerveződés volt és van is? Mi ez, ha nem közösségszervezés?

A közösségszervezés nem keverhető össze a közösségfejlesztéssel, bár gyökereiben és eszközeiben sok szempontból vannak átfedések.(1) A koalícióépítés, a kampánykoordináció vagy az aktivistakoordináció szervezés, de nem közösségszervezés, bár ezeket a módszereket a közösségszervezés mind használja. Miben új a közösségszervezés?

Kiépült szerveződési infrastruktúrát!

A közösségszervezés során azok az emberek, akiknek nincsen lehetőségük beleszólni a döntéshozatali folyamatokba, a társadalmi változás és az igazságtalan hatalmi egyenlőtlenségek átrendezése érdekében nem hierarchikus és nem feltétlenül jogi, hanem strukturális értelemben vett szervezeti keretek között állampolgári csoportokat alakítanak. A közösségszervezés szerint a társadalmi és gazdasági igazságtalanságok eredője a társadalmi csoportok közötti hatalmi és erőforrásegyenlőtlenségekben keresendő(2), ezért a közösség tagjai végső soron a hatalom és az erőforrások igazságosabb újraelosztása érdekében szerveződnek, a döntéshozatali folyamatok befolyásolásán keresztül a demokrácia eszközeivel. A közösségszervezés csillaga a valódi demokrácia, a méltóság, és a szövetséges társadalmi csoportokkal való összefogás.

A közösségszervezés tehát hagyományosan az emberi jogok mentén definiált társadalmi igazságosság jegyében tematizálódik, ezért a csoportok sokszor azok részvételével, lehetőleg irányításával működnek, akik társadalmilag kiszolgáltatott, elnyomott helyzetben vannak, de minden esetben azokkal együtt, akik az ügyben közvetlenül érintettek. (Ezért nem tekintjük közösségszervezésnek azt, amit a Magyar Gárda vagy a Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület, vagy amit a Tea Party csinál, mert elveiben nem, csak módszereiben emlékeztet a közösségszervezésre.)

Az állampolgári részvételen keresztül tehát az alapvető cél, hogy a kirekesztett társadalmi osztályok, illetve a sérülékeny (etnikai, nemi, vallási, gazdasági alapon, illetve szexuális hovatartozása, életkora vagy fogyatékossága miatt diszkriminált) csoportok demokratikus taktikákkal elég hatalmat szerezzenek ahhoz, hogy befolyásolni tudják a döntéshozókat.(3) A kiegyenlítetlen hatalmi helyzet okán hangsúlyosak a konfrontatív stratégiák.

A csoport képviseletében tehát a közösség tagjai lépnek a döntéshozók és a média elé. Nem vagy nem csak a professzionális civil, hanem a demokrácia gyakorlásából kívülrekedt csoportok képviselői. Etnikai, nemi vagy más tekintetben vett kisebbség esetén nem csak az elit vagy a középosztálybeli értelmiség tagja. Erre azért nyílik lehetőség, mert a közösségszervezés folyamatában nagy hangsúly helyeződik a közösségi tanulásra, vagy ha úgy tetszik, a perifériára szorult csoportok állampolgári eszköztárának növelésére: például az egymástól való tanulásra a társadalmi kérdésekről és a szociális rendszerről, belső képzésekre a médiában való szereplésről, helyzetgyakorlatokra a döntéshozókkal való találkozáshoz, vagy a kommunikációs kultúra fejlesztésére.

Ebben a folyamatban a közösségszervező szerepe, hogy megismerje a közösség (szomszédság, vallási gyülekezet, intézmény, hasonló ügyben érintett emberek érdekközössége) tagjait, illetve - elsősorban az ő elmondásukon keresztül - a közösség problémáit, és megtalálja és támogassa azokat a tagokat, az ún. közösségi vezetőket, akik képesek demokratikus keretek között, a közösség érdekeit szem előtt tartva egy csoport alapításában segédkezni, illetve koordinálni. A közösségszervező tulajdonképpen a csoporttá válást, a nyomásgyakorlást, a közösségi tanulást facilitálja, illetve ennek válik tevőleges alakítójává, és a közösségi vezetőkkel együttműködésben segíti a csoport demokratikus fejlődését. Az, hogy a közösség minél több tagja tanuljon bele a közösségi vezető szerepbe, a közösségszervezés során döntő jelentőségű a szervezeti keretek erősödéséhez, és a csoport demokratikus úton való bővüléséhez.

Koalíciós formák a közösségszervezésben

Ilyen típusú állampolgári szerveződések sokféle környezetben létrejöhetnek, és mindegyik más stratégiát kíván. A szomszédság alapú közösségszervezésben a közösségszervező a különböző szomszédságokban keresi a leendő közösségi vezetőket, tárja fel a szomszédság számára fontos ügyeket, facilitálja a csoportalapítást, a nyomásgyakorlást, a közösségi tanulást, majd a létrejött szomszédsági alapú szerveződések között az összefogást (ld. a Virginia Organizing munkáját vagy az itt, illetve itt felsorolt példákat). A közösségszervező nem a semmiből kezd el építkezni: támaszkodik a korábbi vagy futó kezdeményezésekre, szervezetekre, ezek vezetőire, illetve tagságára, vagy kiforratlan szerveződési formákra, valamilyen struktúrára, ami megragadhatóvá teszi a közösséget. A közösségszervező értelemszerűen a szomszédság, a gyülekezet, vagy az intézmény néhány tagjának beleegyezésével, vagy felkérésével kezd el szerveződni.

A gyülekezeti alapú közösségszervezésben a közösségszervező a társadalmilag inaktív, illetve széthullott gyülekezeteket szervezi élő és befogadó hitközösségekké, vagy akár a felekezeteken átívelő együttműködésüket facilitálja egy bizonyos társadalmi ügyben. Ennek előzménye általában, hogy a lelki vezető vagy a hívek közül néhányan felismerik, hogy gyakorlatukban és tagságukban elidegenedtek azoktól az emberektől, akik a társadalmi igazságtalanságokat elszenvedik. Vagy szeretnének a társadalmi kérdések megoldásában (még inkább) tevőleges szerepet vállalni, esetleg más közösségekkel együttműködésben. A közösségszervező itt azt a folyamatot facilitálja, hogy a hitközösségben közös döntés és cselekvési terv szülessen arról, hogy a gyülekezet hogyan válhatna gyakorlatában is relevánssá a társadalmilag kirekesztett csoportok számára, hogyan vonhatnák be őket a gyülekezetbe, és működhetnének velük együtt lehetőleg egalitáriánus alapon a társadalmi változás érdekében. Vagy hogyan erősíthetnék egymás törekvéseit más felekezetekkel együttműködésben (ld. a Back of the Yards-ot vagy a DART-ot).

Az intézményi alapú közösségszervezés a fentiekhez hasonlóan történik: a közösségszervező egy bizonyos ügy mentén az intézményeket szervezi közös platformmá, illetve az intézmények tagjaival, és a velük kapcsolatban lévő társadalmilag elnyomott csoportokkal csinálja végig a közösségszervezés folyamatát (ld. Chicago Coalition for the Homeless vagy a Back of the Yards-ot).

Az ügy alapú közösségszervezés pedig egyrészt lehet olyan embereknek a megszervezése, akik egy ügyben (lakhatás, egészségügy, bevándorlás, stb.) személyesen érintettek, de nem egy szomszédságban laknak, és nem is ugyanazon intézmény vagy gyülekezet tagjai. Jelentheti továbbá többféle típusú (szomszédsági alapú, gyülekezeti alapú, intézményi alapú, ügy alapú) csoport összefogásának megszervezését (ld. a Kentuckians For The Commonwealth példáit itt és itt, akik a szénbányák közelében élő helyieket, a középiskolásokat, a művészeket, a civil szervezeteket, stb. szervezik meg az Appalache-hegységet pusztító bányászati technikák beszüntetése érdekében vagy az Iowa CCI-t a farmerek és a bevándorlók közötti együttműködésben).

A közösségszervezés tehát egy széles társadalmi bázisra épülő, erős és demokratikus szervezeti kereteken nyugvó társadalmi összefogás letéteményese lehet, ahol a szegény és elnyomott csoportok ugyanolyan határozott és átütő hangon képesek megszólalni, mint az ő érdekeiket őszintén szem előtt tartó civilek. Továbbá, amellett, hogy saját szomszédságukban, illetve életükben is javulást akarnak elérni, - a fejlesztésen túlmutatóan - rendszerszintű változásért is küzdenek. A lokális-országos szint összekapcsolásának köszönhetően tehát a közösségi szervezetek – ideális esetben – nem vesztik el a kapcsolatot a helyi ügyekkel és érdekekkel, megfelelő egyensúlyt tudnak tartani a lokális, a regionális, illetve az országos szintű célok között, miközben erejüket stratégiailag is jól be tudják csatornázni.

A kézikönyv margójára: "Az utolsó stoptábla"(4)

Az állampolgári részvétel kézikönyve. A közösségszervezés mint az állampolgári részvétel erősítésének egyik eszköze című kiadvány egyike azon kevés anyagoknak, melyek a közösségszervezésről a kelet-közép-európai régió kontextusában beszélnek. Éppen ezért hiánypótló, hogy az itt folyó kezdeményezések közül összegez és bemutat néhányat, és ezek alapján rövid áttekintést nyújt a közösségszervezés legalapvetőbb lépéseiről. Ennek, és az ezt megelőző évek munkájának köszönhetően válhatott egyre több országban ismertté a közösségszervező módszer. Ha azonban egy olyan aktivista szemével próbáljuk olvasni az anyagot, aki nem ismeri a közösségi intervenciónak ezt a formáját, a példák többsége alapján olybá tűnhet számára, mintha a közösségszervezők minden ambíciója kimerülne a városszépítésben és a városfejlesztési projektekben. A kilencből hat állampolgári csoport (illetve közösségszervezője) olyan követeléseket fogalmazott meg a döntéshozó felé mint a szomszédságokat összekötő híd lerombolása helyett egy új építése, a környezetbarát és olcsó szeméttárolás megoldása egy bérlakástömbben, parkolóhelyek kialakítása, utcatakarítás, a park- és játszótérépítés, a sétálóövezet megőrzése egy tervezett benzinkút ellenében, a szemételszállítás megoldása, egy sportközpont, illetve egy buszmegálló felújítása. Három esetben jelent meg más jellegű követelés: a munkanélküliek, illetve a közmunkások helyzetének javítása, a hajléktalanság megszüntetése a lakhatáshoz való jog törvénybe foglalásán és a szociális bérlakásrendszer kiépítésén keresztül, illetve az orvosi eszközök vásárlása egy falusi kórházba.

Természtesen az előző példákban azért választottak "kis és könnyen megnyerhető ügyeket", mert ezen keresztül az állampolgárok várhatóan gyakorolják a nyomásgyakorlást, és a győzelem okán növekedhet az állampolgári részvétel. Mégis, a leírások alapján olybá tűnhet, mintha a közösségszervezés "öncélú" lenne, azaz minden stratégia és távlati elképzelés nélkül, pusztán az állampolgári részvétel növelése érdekében zajlana a munka (pedig feltételezhetően nem ez volt a szerzők szándéka). Habár többé-kevésbé mindegyik példában megjelenik a szegényebb társadalmi osztályok, illetve a legsérülékenyebb csoportok bevonására tett kísérlet, az MSZEH és az AVM példáin kívül nem válik világossá, hogy a többi kezdeményezés közösségszervezője szerint a választott ügyek hosszú távon hogyan szolgálnák a rendszerszintű társadalmi változást és az igazságtalan hatalmi egyenlőtlenségek átrendezését, ami megkülönbözteti a közösségszervezést a közösségfejlesztéstől. Márpedig pusztán a növekvő állampolgári aktivitás önmagában nem feltétlenül vezet a hatalmi viszonyok átrendeződéséhez. Amikor egy új térségben próbáljuk kikristályosítani és megszerettetni ennek a közösségi intervenciós formának a módszertanát, segítség lenne a módszer elveit és hosszú távú társadalomformáló lehetőségeit egyértelműsíteni.

A közösségszervezés hagyományában továbbá nagy hangsúlyt kap az, hogy egy új állampolgári csoportnak "kis és könnyen megnyerhető" üggyel érdemes kezdenie - tehát olyannal, ami nem távlati célokkkal kecsegtet, és nem okoz ellentmondást a formálódó csoport számára (ehhez ld. az Alinsky-féle közösségszervező stratégiát). Ez a stratégia a kiadványban is elég határozottan körvonalazódik, amikor a csoportok a szeméttárolás vagy -elszállítás megoldása, parkolóhelyek kialakítása, utcatakarítás, vagy buszmegállófelújítás, stb. körül fogalmaztak meg követeléseket. A közösségszervezés hagyományában hangsúlyos továbbá, hogy ezeket az ügyeket - demokratikus formában - a közösség határozza meg. Az érvelés úgy szól, hogy a gyors sikerélmény lendületet adhat a szervezet fejlődésének, a győzelem felmutatásával pedig növekedhet a tagság, ami egy nagyobb kampányhoz elengedhetetlen.

Ez önmagában mind logikusnak tűnik, mégis nagyon félrevihet. Gary Delgado (amerikai kutató, egyetemi előadó, aktivista, az ACORN egyik alapítója és közösségszervezője) 1998-as cikkében (The Last Stop Sign) idéz fel egy történetet, amikor egy közösségszervező (a Saul Alinsky alapította Industrial Areas Foundation közösségszervezője) azt mondta neki, hogy új-mexikói, tehát az USA déli határállamában lévő szervezetükben azért nem foglalkoznak bevándorlási kérdésekkel, mert ez az ügy egyszer sem merült fel a tagok között. Mivel a közösségszervező fehér, azaz fehér európai-amerikai férfi volt, a tagok pedig latin-amerikai származásúak, Delgado valószínűleg jogosan veti fel annak lehetőségét, hogy ez az ügy egyszerűen a származásbeli különbségekből fakadó (kezdeti) bizalomhiány miatt nem jött elő, annak ellenére, hogy az ügynek nyilvánvalóan van relevanciája a közösség életében. Mennyiben a közösségszervező felelőssége, hogy felhozzon egy témát? - teszi fel a kérdést Delgado, és egy példával válaszol. A kaliforniai hatóságok el akarták venni egy leszbikus nőtől a gyerekét. A szomszédsági szerveződés annak hatására karolta fel az esetet, hogy a szervezet igazgatónője kiállt az ügy jelentősége mellett az elnökségnél. Az igazgatónő leszbikus volt. Itt tehát a közösségszervező befolyásolta az események menetét, hidat képezett a csoport és a leszbikus anyuka, vagy inkább a szomszédság és az LMBT ügy között, és a közösség tagjai számára értelmezhetővé és befogadhatóvá tett egy olyan esetet, amitől eleinte talán idegenkedtek.

A döntéshozók sokszor azáltal érvényesülnek, hogy etnikai, nemi, osztály, stb. alapon egymásnak ugrasztják az elnyomottak csoportjait: a cigány segélyen élőket a nem cigány elszegényedett népességgel, a lakásszegényeket a hajléktalanokkal, a vallásosakat a melegekkel, és általában a társadalmilag perifériára szorult csoportokat az adófizető középosztállyal, miközben adójukból az állam valójában elenyésző összeget költ szociális segítségnyújtásra. Ezek az ellentmondások a közösségszervezés során elkerülhetetlenül felmerülnek. Továbbá azért, mert valaki elnyomott, még nem biztos, hogy ő maga nem nyom el másokat, gondolok itt pl. a partnerkapcsolati erőszakra, vagy az állatok ellen tanúsított agresszióra. A hosszú távú társadalmi változáshoz a közösségszervezőnek fel kell vállalnia az ellentmondásos ügyeket és a "hermészi" hídépítő szerepet.

Valóban az a hatékony stratégia, ha egy új szervezet esetében mindenáron ragaszkodunk a "kis és megnyerhető ügyekhez", a parkokhoz, a stop táblákhoz? Az elmúlt évtizedek közösségszervező gyakorlatában valóban sikerült volna áthidalni a kis és megnyerhető célok és a nagy és jelentős társadalmi célok közötti szakadékot? Valóban elvezet ez minket a hosszú távú társadalmi változáshoz? - folytatódnak Delgado kérdései a fentiekkel összefüggésben.

Az alulról szerveződő jobboldali csoportok, mondja, akik be akarják szüntetni az abortuszt, és elnyomnák a melegeket, soha nem szerveződtek azért, hogy stop táblájuk legyen. Ezek a csoportok, teszi hozzá, feltehetően tudják, hogy közösségszervezni legjobban a mélyen ellentmondásos ügyek körül lehet. Delgado ezzel még véletlenül sem eldobni akarja a hagyományos közösségszervező módszereket: az alulról jövő közösségi vezetők képessé tételét, a széles demokratikus bázisra épülő szerveződést, vagy a közösségi tanulást, aminek segítségével a kiszolgáltatott emberek bebizonyíthatták, hogy ugyanúgy képesek érthetően artikulálni a problémáikat, és nincs szükségük felkent szakértőkre. A valódi győzelmeket sem akarja megtagadni: a szociális bérlakásrendszer fejlesztését, az iskolai reformokat, az adórendszer átalakítását. Mindemellett Delgado azt állítja, hogy a közösségszervezés sokszor "félreértelmezi a "győzelem" fogalmát" és "szinte teljesen különálló világban létezik a vele párhuzamos progresszív aktivista mozgalmi valósághoz képest", amely - szerinte - kiemelkedően jelentős eredményeket mutatott fel (nőmozgalom, melegmozgalom, bevándorlómozgalom, stb.).

A közösségszervezés egyik lényege és érdeme, hogy a módszeren keresztül olyan közösségi infrastruktúra építhető ki, ami adott esetben egy mozgalom megszületését is megalapozhatja, vagy aládolgozhat egy mozgalomnak (ld. a National People's Action tevékenységét az Occupy mozgalom kapcsán, illetve utóéletében). Természetesen a Delgado által üdvözölt progresszív aktivista mozgalmak sem tudtak volna a maga teljességükben kivirágozni, amennyiben nincs az a közösségi infrastruktúra, ami alapján a résztvevők mobilizálni tudták egymást. És természetesen ennek érdekében elengedhetetlen, hogy a szomszédsági szerveződések kevésbé látványos, kisebb célokért is küzdjenek, hogy kialakuljon a csoportidentitás és ne legyen új jelenség az állampolgári részvétel. Ezzel együtt fontos, amit Delgado még 1998-ban mond, hogy "amennyiben a hagyományos közösségszervezés az ezredfordulóra társadalomformáló erővé akar válni, proaktívan kell viszonyulnia a rasszokat, a társadalmi osztályokat és a nemeket érintő kérdésekhez, a vállalkozások koncentrációjához, és a határokon átnyúló gazdasági összefüggésekhez".

Éppen ezért azt gondolom, hogy amikor közösségszervezésről beszélünk, különösen kelet-közép-európai országokban, ahol ennek a közösségi intervenciós formának a módszertanát most próbáljuk kikristályosítani, nagyon fontos, hogy el legyenek magyarázva a közösségszervezésben rejlő rövid és hosszú távú lehetőségek (helyi-regionális-országos összefogás, etnikai, nemi, felekezeti, társadalmi osztályhatárokon átnyúló összefogás, mozgalmat megalapozó közösségi infrastruktúra kiépítése), a közösségszervezés elveit (a társadalmi igazságosság jegyében a sérülékeny csoportok megszervezése), a közösségi vezetők szerepe és fejlődése, a közösségi tanulás és a belső képzések jelentősége, stb., és a gyakorlati példák ezek mentén, stratégiai keretben legyenek tálalva.

Továbbá segítség az is, ha megkülönböztetjük a közösségszervezést a közösségfejlesztéstől azzal együtt, hogy mindkét közösségi intervenciós módszer lehet hatékony stratégia. Az, hogy mikor melyiket érdemes alkalmazni, függ a közösség összetételétől, a belső hatalmi dinamikától, a döntéshozókkal való kapcsolat minőségétől, attól, hogy a döntéshozó egy adott ügyben alapvetően nyitott-e arra, hogy a legsérülékenyebb csoportok érdekeit is számításba vegye, vagy a hatalmi viszonyok annyira kiegyenlítetlenek, hogy elengedhetetlen a konfrontáció, stb. Két szomszédságot összekötő híd, út, vagy egy park, vagy parkolóhely, stb. kiépítése lehet közösségfejlesztés, és lehet közösségszervezés is. Az akció nem attól válik közösségszervezéssé, hogy növeli az állampolgári részvételt (mivel a közösségfejlesztés célja is ez), hanem amiatt, mert a csoportnak azért fontos az a híd, út, park, vagy parkolóhely, mert ezzel egy lépést tesz az igazságtalan hatalmi viszonyok átrendezéséhez (kis és megnyerhető célok tehát, de stratégiai jelentőségük van a csoport életében): mert a híd vagy az út egy szegény és egy középosztálybeli szomszédságot köt össze, és a szegényeknek bejárásuk lesz a középosztálybeli negyedbe, és hozzáfésérük újabb szolgáltatásokhoz, vagy mert a park és a parkolóhely kialakításán - illetve a belső képzéseken, azaz a közösségi tanuláson - keresztül az állampolgári csoport előtt világossá válik az, hogy az ő szomszédságukban az erőforrások egyenlőtlen elosztása miatt nem volt park vagy parkolóhely. A győzelemmel együtt ez a felismerés fogja továbblendíteni a csoportot abban, hogy új célok és új küzdelmek szülessenek.

A monarchiák és a diktatúrák történelmi múltjával épülő új közép-kelet európai demokráciák életében valóban kulcsfontosságú az állampolgári részvétel erősítése, az együttműködés, az egymás felé nyitás gyakorlása. Azonban a kirekesztő nacionalizmus, vagy a sérülékeny csoportok érdekeit nem előtérbe toló döntéshozók, a gazdasági kizsákmányolás vagy a szélsőjobb térnyerésének árnyékában lehetünk elég bátrak és elég türelmetlenek ahhoz, hogy a hosszú távú társadalmi változás érdekében nagyobb célokat lőjünk be, anélkül, hogy szem elől veszítenénk a közösségszervezés tudatos szervezetépítő stratégiáját pl. a közmunkások mobilizálásával a szegény munkások kizsákmányolásának megszüntetését, vagy a hajléktalan emberek mobilizálásával a szociális bérlakás-rendszer kiépítését (a kiadványban szereplő MSZEH és AVM céljai).

És egy amerikai példa - a szervezetelméletet kedvelőinek...

A közösségek helyi és országos szintű érdekeit egyszerre érintve szerveződni, mindkét szinten mobilizálni természetesen nem könnyű. Annak a szervezetnek a modellje, aminél az elmúlt egy évemet töltöttem, iránymutató ebből a szempontból. A szomszédsági és az intézményi alapú közösségszervező modell sok szervezetnél együtt érvényesül, de a Virginia Organizing-nál talán még hangsúlyosabban. A Virginia Organizing-nak 12 csoportja van Virginia állam 12 városában, amelyek többnyire azért lettek kiválasztva, mert egy-egy régióban stratégiai központnak számítanak, illetve nagy a szegényebb szomszédságok aránya. A közösségszervezők helyben élnek, van, hogy helybéliek, van, hogy a településre költöztek a szervezet felkérésére. Minden városban általában egy csoport van, a tagok lehet, hogy közösségi vezető szerepet töltenek be szomszédságukban, vagy más szervezet tagjai vagy vezetői is, vagy csak egyszerűen közvetlen családjuk képviseletében érkeznek.

Az állami szintű kampányokban (egészségügy, bevándorlás, anti-diszkrimináció, költségvetés és adóreform, állampolgári részvétel, büntetett előéletűek szavazathoz való joga, gazdasági igazságosság, stb.) a Virginia Organizing csapata építi a koalíciót más civil szervezetekkel. Lokális, városi szinten pl. a házak szigetelésére fordítható állami források felhasználásán keresztüli munkahelyteremtő programért, vagy a színes bőrű emberek nagyobb arányú részvételért az önkormányzati menedzsment pozíciókban futnak kampányok.

-------------------------------

(1) A közösségfejlesztés és a közösségszervezés talán abban különbözik leginkább egymástól, hogy míg a közösségfejlesztés szerint a gazdasági és a társadalmi egyenlőtlenségek alapvető oka, hogy a közösségek elvesztették jártasságukat a közös problémamegoldásban, az elidegenedés miatt eltűntek az önsegítő mechanizmusokok, a közösségszervezés szerint az igazságtalanságok eredője a társadalmi csoportok közötti hatalmi és erőforrásegyenlőtlenségekben keresendő. A közösségfejlesztésben ezért a közösség tagjai közötti együttműködés erősítésén, a közösségi kompetenciák aktivizálásán és a közös problémamegoldáson van a hangsúly, miközben a résztvevők konszenzus útján a döntéshozót is igyekeznek megnyerni elképzeléseiknek. A közösségszervezés ezzel szemben a megoldást a hatalom és az erőforrások igazságosabb újraelosztásában látja, ennek érdekében a közösség tagjai azért fognak össze, hogy a döntéshozatali folyamatokat befolyásolják, amiben a kiegyenlítetlen hatalmi helyzet okán nagy hangsúlyt kapnak a konfrontatív stratégiák. (Jack Rothman (1995): A közösségi intervenció megközelítései)
(2) A közösségszervezés többek között a nőjogi mozgalomban, az abolicionista mozgalomban, a munkásmozgalomban, a settlement mozgalomban, illetve Saul Alinsky közösségszervező tevékenységében, az afro-amerikai polgárjogi mozgalomban, és a mexikói-amerikai mezőgazdasági munkások mozgalmában találja meg gyökereit. A közösségszervezés módszertanának alapjait Alinsky dolgozta ki, ami az azóta eltelt közel egy évszázad tapasztalatai alapján gazdagodott.
(3) Természetesen a középosztály megszervezése is lehet stratégiai cél. Alinsky 1972-ben, halála előtt a középosztály megszervezésében látta a potenciált. Szerinte a középosztály a fogyasztói társadalomban valójában szánalmasan félrevezett és alávetett állapotban él, és mivel széles társadalmi rétegről van szó, a rendszerszintű változáshoz hasznos játékos lehet. (Playboy Interview, 1972) A végső cél azonban ugyanúgy a perifériára szorult csoportok helyzetbe hozása. Amikor Alinsky 1959-ben Chicagoban a Southwest Side-on élő fehér amerikaiak részvételével megszervezte a Provisional Organization for Southwest Community-t, valódi célja az volt, hogy a negyedben uralkodó rasszista hangulatot csökkentse, kialakítson egy párbeszédet az afro-amerikai és a fehér közösségek között, és lehetővé tegye az afro-amerikaiak békés beköltözését a negyedbe. Utólag azonban megkérdőjelezte ezt a stratégiát. Továbbá, az Iowa CCI egyrészt a fehér amerikai családi gazdálkodások körében szerveződik a nagyüzemi mezőgazdasági vállalkozások ellen, másrészt a munkáltatóik által kizsákmányolt latin-amerikai bevándorló munkásokat szervezi. A szervezet stratégiája alapján a közös szervezeti tagság lehetőséget ad a két csoportnak a közeledésre. Amikor a Rural Organizing Project befogadó közösségekről beszél, akkor a középosztálybeli szomszédságok megszervezése a bevándorlók jogainak érvényesítése miatt lesz cél.
(4) "Az utolsó stoptábla" címszóban a blogbejegyzésben idézett Gary Delgado cikk címét vettem át. (Gary Delgado (1998): The Last Stop Sign, elérhető online: http://www.nhi.org/online/issues/102/stopsign.html)

Olvasd el angolul.

Jövő hétfőn: Ki jöhet be és ki számít fehérnek? - Bevándorlók szerveződése most és régen.

Közösségi összefogás a bűnözéssel terhelt negyedben

Jim Field, a bal oldalon
Forrás:
http://jesssteele.wordpress.com

Jim Field a Chicago Coalition for the Homeless (Chicagói Koalíció a Hajléktanalokért) közösségszervezésért felelős igazgatója. Chicago különböző negyedeiben 40 éve szervez közösségeket. 2012 áprilisában 3 hetet töltöttem a szervezettel, akkor készítettem ezt az interjút.


1992-ben a chicagoi, többnyire lengyel amerikaiak lakta Avondale szomszédságban a legégetőbb ügy a bűnözés felszámolása volt. Hogy fogtál neki a közösségszervezésnek?
Jim: Nekiláttam a szomszédság feltérképezésének. Azokban a háztömbökben kezdtem, ami a legközelebb volt a negyedet uraló gengszterbanda bázisához. Koncentrikus körökben haladtam egyre távolabb addig, ameddig azt nem hallottam a lakóktól, hogy a gengszterbanda tevékenysége nincs igazán hatással a mindennapjaikra. Potenciális vezetőket kerestem, háztömbönként egy-két olyan érintett embert, akikről azt gondoltam, képesek képviselni a közösség érdekeit. Aztán leszerveztem nekik egy találkozót. Átbeszéltük, milyen hatással vannak az életükre a bűncselekmények. Közben arra próbáltam rávezetni őket, hogy a hatóságok nem fogják maguktól megoldani a problémát.

Nem féltek attól, nem féltetted őket attól, hogy a végén rajtuk csattan az ostor?

Jim: Az ostor eddig is rajtuk csattant. A banda eddig is félelemben tartotta őket, bűncselekmények eddig is történtek. A kérdés az volt, hogy a közösség képes-e olyan szintű összefogásra, aminek eredményeképp közös erővel fel tudnak lépni a megfélemlítés ellen. Mi van, ha a banda bosszút áll? - kérdezték. A banda eddig is bosszút állt, már régóta félelemben éltek - válaszoltam. Féltem a gyerekemet - mondták. Ha azt akarod, hogy a gyermeked ne féljen, lépned kell - feleltem. Agitáltam őket. Be kellett látniuk, hogy ha nem tesznek valamit, minden marad a régiben. Aztán hátraléptem. A döntést nekik kellett meghozniuk. Végül elszánták magukat. És abban egyeztek meg, hogyha a közösség bármelyik tagját megfélemlítik, egy emberként fognak kiállni mellette. Az is segített az elhatározásukban, hogy én már végigcsináltam egy ilyen kampányt, mondhattam azt nekik, hogy ez már másoknak is sikerült. Közösségszervezőként rengeteg kifogással találkozik az ember, a fehérek lakta szomszédságban azt hallom, hogy ezt meg lehet csinálni afroamerikai szomszédságban, mert ott erősebb a közösségi élet, de náluk nem; míg az afroamerikai szomszédságban azt hallom, hogy ezt meg lehet csinálni fehérek lakta szomszédságban, mert ők szívesebben járnak gyűlésekre, de ők nem.

Hogyan zajlott a kampány?

Jim: Elkezdtünk nyomást gyakorolni a hatóságokra: nyúztuk a rendőrséget, elmentünk a polgármester házához, médiavisszhangot teremtettünk a bűncselekményeknek, hogy kínossá váljon a hatóságoknak, hogy nem foglalkoznak vele. Sajnos egy nagyon szomorú eseménynek kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a hatóságok érdemben lépjenek. Egy 16 éves lánynak elvágták a torkát. A szomszédságot nagyon megrázta az eset, és nagy erőkkel arra kényszerítették a rendőrkapitányt és az államügyészt, hogy tegyenek érdemi lépéseket, és vigyék bíróság elé az elkövetőt. A rendőrség végül elkapta a gyilkost, mi pedig mozgósítottuk a szomszédságot, hogy minél többen vegyenek részt a tárgyaláson. A tárgyalást megelőző néhány napon azonban a banda tagjai téglát dobtak be az irodánk ablakán. Azonnal összehívtunk egy rendkívüli ülést, 130 ember jött el. Arra jutottunk, hogy meg kell mutatnunk, nem félünk, és vissza kell vinnünk a téglát a gang főhadiszállására. Nyilvános akciónak szántuk, meghirdettük a médiának. A rendőrségnél ez kivágta a biztosítékot, azt mondták, ilyet ne csináljunk. A média imádta. Mi pedig ragaszkodtunk hozzá, hogy megvalósítjuk az akciót. Úgyhogy két nappal a tárgyalás előtt, egy szerda esti napon rendőrautók és a média kíséretében felvonultunk a gengszterbanda főhadiszállásához, és visszaszállítottuk a téglát. Két nappal később nagyon sok emberrel töltöttük meg a tárgyalótermet.

Volt példa arra, hogy személyesen megfenyegettek valakit?

Jim: Sokat segített a védelmünkben, hogy szoros együttműködést ápoltunk a rendőrséggel, és médianyilvánosságot adtunk a munkánknak. Persze megtörtént, hogy a banda egyik tagja egyszer csak betoppant a találkozónkra. A frissebb vezetők rettentően megijedtek. Azon a beszélgetésen épp egy rendőr is jelen volt. Azt mondta, ha valaki hajlandó tanúvallomást tenni, letartóztatja a fenyegetőt, de végül senki nem volt erre hajlandó.

Milyen a jó vezető?
Jim: Aki a közösség érdekeit tartja szem előtt, és fontos számára a szervezet építése. Aki tiszteli az embereket, de közben kemény, amikor szükség van rá. A közösségszervezés közben a vezetők ösztönös tulajdonságait mozgósítom. Ha éppen arra van szükség, hogy valaki jól megmondja a magáét a döntéshozónak, akkor olyan embert viszek magammal, aki támadóbb, pitbulltípus.


Pályád kezdetén Chicago egy litvánok lakta negyedében dolgoztál közösségszervezőként. Litván felmenőkkel nem rendelkezvén hogyan hidaltad át a kulturális különbségeket?

Jim: A litvánok zárt közösséget alkottak, eleinte nagyon nem akartak elfogadni engem. Nem adtam fel, meg akartam érteni, kik ők, honnan jöttek. A közösségszervező olyan, mint a víz - mindig talál magának utat. Abban a szomszédságban többnyire felsőközéposztálybeli litvánok éltek, akik a második világháború után vándoroltak ki az USA-ba, miután a Szovjetunió elfoglalta Litvániát. Közben kerestem azokat a litvánokat, akik hajlandóak velem szóba állni, jellemzően a második generációs litvánok között találtam szövetségesekre. Rávettem őket, hogy beszéljenek a litván közösségi médiában arról az ügyről, amit addigra sikerült beazonosítom - egy rosszul irányított buszjárat a szomszédság jelentős részének megkeserítette az életét. Az idősebb litvánok elég idegesek lettek rám, mert a fiatalok annak ellenére szerepeltek a médiában, hogy nem beszélték tökéletesen a nyelvet. Ebből azonban kikerekedett egy ismeretség egy első generációs litvánnal. Kerestem a vezetőket. A közösségszervezés olyan, mint a homokszitálás - az interakciók közepette folyamatosan keressük az újabb és újabb vezetőket. Először a "felkent" vezetőkkel kezdtem, egy nagy múltnak örvendő litván szervezet elnökével és alelnökével. Először azt gondoltam, nem kerülhetem meg őket, pedig mást sem csináltak a szervezkedés nevében, csak söröztek és a régi szép időkről nosztalgiáztak. Aztán rájöttem, hogy nem kell rájuk építeni, helyette próbáltam megtalálni azokat az embereket, akik nemcsak névleg, hanem valóban is vezetők. Az elnök és az alelnököt persze bevontam, amikor lehetett, a kapcsolataik révén később kiváló adománygyűjtőnek bizonyultak.

Milyen a jó közösségszervező?
Jim: Olyan, aki hisz az emberekben, jól kezeli őket és türelmes velük. Aki veszi a fáradságot arra, hogy potenciális vezetőkből vezetőket képezzen. Aki érti a hatalmi játszmákat, stratégiai és taktikus. Aki együttműködő légkört teremt az emberek között, és jól használja a médiát. Aki vállalja a konfrontatív helyzeteket, ugyanakkor képes szövetséget kötni: minden célpont potenciális szövetséges, van, hogy megéri velük együttműködni, van, hogy meg kell őket szégyeníteni. A közösségszervezőnek kihívást jelenthet megérteni, hogy nem kell, hogy mindenki (azonnal) kedvelje. Ha azt akarod, hogy szeressenek, tartsál kutyát. A közösségszervező szerepe némileg tudathasadásos állapot: nyerni akar, de valójában nem azért van ott, hogy nyerjen, hanem azért, hogy felépítsen egy erős szervezetet.

Olvasd el angolul.

Közösen kampányolnak a hajléktalan emberek és az ellátóintézmények?

Springfield, lobbi nap, 2011. nov. 29. Forrás: FB

A Chicago Coalition for the Homeless (Chicagoi Koalíció a Hajléktalanokért, CCH) 1980-ban chicagoi hajléktalan ellátóintézmények és jótékonysági szervezetek összefogásából alakult, nem hajléktalan emberek kezdeményezték. A koalíció a különböző kampányokban részben közvetlenül a hajléktalan embereket mozgósítja, részben az ellátókat, illetve szomszédsági szerveződéseket (intézményi alapú közösségszervezés). Kinek mennyire érvényesülnek az érdekei ebben a közösségszervező stratégiában?

A CCH részben kutatás alapján, részben a hajléktalan emberek igényeinek feltérképezésével dönt a kampánycélokról. A szervezet ennek érdekében ún. nagyszabású interjúkörutakat (listening tour) szervez az ellátóintézményekben. A közösségszervezők ilyen alkalmakkor több száz hajléktalan emberrel beszélgetnek, arra kíváncsiak, mik a legfontosabb problémák az életükben. (Ki vagy és min mentél keresztül? Mit gondolsz róla? Mi az, ami a legjobban feldühít?) Az is előfordul, hogy egy konkrét kampánnyal kapcsolatosan kérik ki a szállón élők véleményét. A CCH-nál minden új közösségszervező ilyen interjúkörúttal indít, és legalább 50 hajléktalan, vagy hajléktalanságot megtapasztalt embert kell meginterjúvolnia az első hónapban. A kampánycélokat azonban már maga a szervezet határozza meg, a meginterjúvolt hajléktalan embereknek ebbe nincs beleszólásuk.

A CCH közösségszervezői számára nagyon fontos a személyes kapcsolat az érintettekkel. A személyes beszélgetések (one-on-one) az egyik legfontosabb terep a bizalom kiépítéséhez és ahhoz, hogy kiderüljön, milyen szerveződési szinten van a közösség, és milyen képességeket tudnának mozgósítani az emberek a csoport érdekében. A közösségszervezők eközben számba veszik, hogy kiket milyen kisebb-nagyobb feladatokra lehet bevonni egy akcióba, és keresik a közösség érdekeit képviselni képes embereket, azaz a vezetőket. A rendszeresen zajló programok célja, hogy a közösségszervező rávezesse a hajléktalan embereket arra, hogy hatalmukban áll számon kérni a döntéshozókat az őket érintő döntésekben, és tevőlegesen bevonja őket a futó akciókba. A vezetők pedig különböző fórumokon beszélnek saját életükről, tapasztalataikról, résztvesznek a döntéshozókkal folyó tárgyalásokon, vagy ritkább esetben a sajtónak is nyilatkoznak. A CCH nem fektet hangsúlyt azonban arra, hogy ezek a vezetők a különböző szállókban létrejövő szerveződések élére álljanak, és új lehetséges ügyekről, kampányokról döntsenek, és autonóm sejteket hozzanak létre.

A CCH továbbá nem képviseli a hajléktalan emberek érdekeit az ellátóintézményekkel szemben. A szervezet maximum a mediálást vállalja fel a szociális munkás vagy az intézmény, illetve a hajléktalan emberek között. A CCH közösségszervező stratégiája tehát sokkal inkább a hajléktalan emberek és az illetékes intézmények egy erős tömbben való felsorakoztatását célozza meg olyan ügyekben, ami mindkét félnek közös érdeke (pl. az ellátóintézményeknek járó támogatás vagy a lakhatási támogatás növelése), mintsem a hajléktalan emberek mozgalmának építését. Ebből következően a szervezet arra sem fektet különösebb hangsúlyt, hogy a szállókon kialakuló szorosabb-lazább szerveződések között megerősítse az együttműködést és a kommunikációt, és egyre több sejtből álló erős bázist hozzon létre. A CCH továbbá az esetek többségében kizárólag szállón vagy intézményes keretek között élő emberekkel dolgozik. Így tehát nem szervezi az utcán élő hajléktalan embereket, közvetlenül nem képviseli az érdekeiket.

Ez nem jelenti azt, hogy a döntéshozatali folyamatokban egyáltalán nem jelennek meg az érintettek.  A nagyobb tematikus kampányok esetében, pl. a prostituáltak dekriminalizálásán vagy a börtönviseltek lakhatásának támogatásán a különböző civil szervezetek képviselői mellett az ügyben korábban személyesen érintett emberek is résztvesznek a kampányokat tervező bizottság munkájában. Az elnökség és az alkalmazottak között is vannak olyanok, akik megtapasztalták a hajléktalanságot, vagy még mindig az ellátórendszer biztosítja lakhatásukat.

A CCH a legtöbb kampányban különböző koalíciókban dolgozik, ezért fontos szövetségesei az ellátóintézmények. Akárcsak a hajléktalan emberek esetében, a közösségszervezők itt is az önérdeket tárják fel először. Azt akarják minél tisztábban látni és érezni, milyen együttműködés állhat az intézmények érdekében, illetve miért csatlakoznának az adott kampányhoz. A személyes beszélgetések tehát az intézmények képviselői esetében is legalább olyan fontosak. (Az interjúkörút során az új közösségszervezők az 50 hajléktalanságot megtapasztalt ember mellett közel 50 ellátóintézmény képviselőjét is meginterjúvolják.) Van, hogy érdekükben áll, hogy az érdekérvényesítésben kevésbé tapasztalt intézményeket is bevonjanak a koalíciókba. A munkát ebben az esetben olyan dolgokkal kell kezdeni, amiben kényelmesen érzik magukat az emberek, és fokozatosan lehet csak növelni a tétet. A bizalom kiépítése az intézményi alapú közösségszervezésben is egy folyamat, tudni kell, kik vannak a szervezetben, kivel érdemes tárgyalóviszonyba kerülni, ki mire képes, és mire hajlandó.

Olvasd el angolul.

Az önérdek mozgósító ereje

Saul Alinsky

Saul Alinsky az 1930-1970-es években többek között Chicago nyomornegyedeiben szervezett közösségeket, fiatalkorú bűnözőkkel, szegénysorban élő európai bevándorlókkal, kirekesztett afroamerikaikkal, illetve rasszista fehérbőrűekkel dolgozott együtt. Szenvedéllyel töltötte el, ahogy a hatalom által kijátszott csoportok visszanyerik emberi méltóságukat, elkezdenek szerveződni, és megérzik, van befolyásuk a nagypolitikára és az üzleti érdekekre.

A legtöbb ember számára a demokratikus állam működése bonyolult és megfoghatatlan. Hiába születnek sorra az életünket befolyásoló döntések, sokan úgy gondolják, nincs ráhatásuk a dolgok alakulására, vagy a megélhetésért folytatott küzdelem minden erejüket felőröli. A döntéshozók sokszor elérhetetlenül távolinak tűnnek, akikre csak azok tudnak nyomást gyakorolni, akik "közel vannak a tűzhöz". A hatalom egyenlőtlen elosztása miatt a kevesebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező közösségek könnyen kiszolgáltatottá válnak, akiket aztán könnyű lesz félrevezetni, kihasználni vagy elnyomni. A demokratikus államnak éppen ezért az lenne az egyik legfőbb feladata, hogy azoknak a társadalmi csoportoknak is megteremtse a döntéshozatalban való részvétel hatékony formáját, akik nehezebben tudják artikulálni követeléseiket. Legtöbbször azonban ez csak nyomásgyakorlás hatására történik meg.

De miért szerveződnének azok, akik megélhetési gondokkal küszködnek, vagy akik azt gondolják, nincs ráhatásuk a dolgok alakulására? Alinsky szerint azért, mert személyesen is érdekükben áll változtatni. Ezért azt a konkrét, égetően fontos és megnyerhető ügyet kereste, ami a legtöbb lakó életét megkeserítette. És meg akarta találni azokat a helyieket, akik szövetségesei lehetnek egy szomszédsági szerveződés beindításában. Mert ha a közösség tagjai ráébrednek arra, hogy összefogással hatalmukban áll befolyásolni a róluk szóló döntéseket, egyre kevésbé fogják magukat apró porszemnek érezni a gépezetben.

Ehhez Alinskynak és közösségszervezőinek kívülről-belülről ismerniük kellett a szomszédságot. Adatelemzéssel indítottak: a terepmunka előtt előzetes képet akartak nyerni a szomszédságról. Átfésülték a népszámlálási adatokat, az önkormányzati jelentéseket, a nyilvános statisztikai adatokat, leltárt készítettek a szomszédságban működő közintézményekről, egyesületekről, sportklubokról, szociális intézményekről, vállalkozásokról, stb. Előkutatást végeztek a szomszédság és az ottélők történelméről. Elemezték a hatalmi viszonyokat és a kapcsolati hálót. Csak ezután kezdték el a munkát a szomszédságban. Nyilván ekkor már sok előzetes feltevésük volt arról, mik lehetnek a fontos ügyek, mégis zárójelbe tették ezeket. A szomszédságban élőktől akarták hallani, mi nyomasztja őket. Alinsky közösségszervezői az önérdekre építettek.

Az előkutatás végeztével a szomszédságot kisebb részegységekre osztották, és elkezdték a kapcsolatfelvételt. Több száz embert interjúvoltak meg, lakókat, boltosokat, helyi civil szervezetek vezetőit, egyházi vezetőket, vagy azokat, akik a közélet más területein vállaltak aktív szerepet. Részletes jegyzeteket készítettek az ott élők attitűdjéről és társadalmi beállítottságáról. Megkeresték azokat, akiket a helybéliek javasoltak. A szociológiából és az antropológiából ismert kvalitatív és kvantitatív kutatási módszereket alkalmazták: résztvevő megfigyelés, strukturálatlan, félig strukturált és mélyinterjúk, statisztikai elemzések, stb. A nap végén felmondták diktafonra a következtetéseiket. Tiszta képet akartak kapni a szomszédságban élők félelmeiről, bánatáról, reményeiről, és képességeiről.

A feltérképezés (area canvassing) legtöbbször egy-két hónap intenzív munkát vesz igénybe. A közösségszervezők ez alatt az időszak alatt a teljes szomszédságot végigjárják. A kapcsolatfelvétel több úton-módon történik. Megkeresik azokat az embereket, akiket az előkutatás során érdekesnek találtak, akik újabb és újabb embereket javasolnak majd nekik megkeresésre (ez a szociológiából és az antropológiából ismert hólabda módszer). Az is lehet, hogy a közösségszervezők rendelkeznek előzetes ismeretséggel, és azokon a kapcsolati hálókon keresztül indulnak el. Van, hogy a véletlenek nyújtanak számukra lehetőséget.

Több szervezet alkalmazza a sokkal direktebb, "kopogtatás" technikát (door knocking, door-to-door canvassing). Önkéntes diákok vagy közösségszervezők otthonaikban keresik fel a szomszédság lakóit, mindenkihez bekopogtatnak, és így próbálják meg beazonosítani a közösség számára fontos ügyeket, és nyitottá tenni őket az együttműködésre. A kapcsolatfelvétel nagyon fárasztó, és eleinte kevés sikerélménnyel kecsegtet. De meg lehet tanulni azokat a kommunikációs technikákat, amikkel könnyebb lebontani a falakat. (Pl. - Mi az, ami mostanában a legjobban feldühítette? - Nem tudom, nem is érdekel. - A szomszédja, Mária említette, hogy nem szállítják el a szemetet. Ez Önnek is probléma? Mit kéne tenni Ön szerint?)

A bizalom kiépülése folyamat, amit a nulláról indítunk. Ezért az elején a feltérképezés velejárója az elutasítás és a gyanakvás. Alinsky egyik sokszor idézett története, ahogy beépült egy Al Capone közeli chicagói bűnbandába. (Ekkor még nem közösségszervezőként, hanem ifjú kriminológusként dolgozott.) Heteken át sertepertélt a gengszterek főhadiszállásán, a chicagói Lexington Hotelban, de mindig elhajtották. Aztán egyik éjjel, a szomszéd asztalnál Capone egyik bérgyilkosa, Nagy Ed felkiáltott: - Hé srácok! Meséltem már azt a sztorit, amikor felcsíptem azt a vörös csajt Detroitban? Mire a többiek kórusban azt felelték: - Neee. Tényleg még egyszer végig kell hallgatnunk? Nagy Ed elszomorodott, mire Alinsky megbökte és így szólt: - Uram, én szeretném hallani a történetet. A gengszter szeme felcsillant: - Szeretnéd, kölyök? Akkor gyere, húzz ide egy széket az asztalunkhoz!

Ezeken a kezdeti ismeretségeken, beszélgetéseken keresztül kapunk képet a szomszédságban élők aggodalmairól, képességeiről, vízióiról is. És így alakíthatunk ki személyesebb kapcsolatot azokkal, aki megbízhatóak, és a csoportérdekeket tartják szem előtt. A hosszabb, személyes beszélgetéseken keresztül azonosíthatjuk be azokat a konkrét, égetően fontos és megnyerhető ügyeket, amikben sok ember érdekelt, és amiken keresztül a szomszédságot mozgósítani lehet. És azokat az embereket, akik majd az ügy élére állhatnak, és vezetőkké (leader) válhatnak. És azokat a közösséget összetartó erőket és erőforrásokat, amikre építkezhetünk az első lakógyűlés megszervezéséhez.

(Forrás: Sanford D. Horwitt: Let Them Call Me Rebel: Saul Alinsky - His Life and Legacy. Alfred A. Knopf, New York, 1989; Playboy Interview: Saul Alinsky - a candid conversation with the feisty radical organizer. Vol. 19. no. 3. - March, 1972; Saul D Alinsky: Rules for Radicals - A Pragmatic Primer for Realistic Radicals. Random House, New York, 1971)

Olvasd el angolul.