Saturday, August 3, 2013

Közösségszervezés és jogvédelem

A cikk 2013. július 22-én jelent meg a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) oldalán.

A jogvédők a rendszerváltás óta dolgoznak azon, hogy megszilárduljon a jogállam és demokratizálódjon a társadalom. Az utóbbi három évben azonban veszélybe kerültek az elért eredmények: megrendültek a jogállami keretek, az elesettek védelmével szemben a dölyfös rendpárti politizálás érvényesül. Ehhez képest gyenge a közösségi érdekérvényesítés, a társadalmi párbeszéd pedig szinte teljesen megszűnt a jogvédő szakember és a politikai elit között. De a jogvédők nem csak a politikusokkal vagy egyedi ügyfeleikkel léphetnek kapcsolatba, hanem egész közösségek munkájába kapcsolódhatnak be. De vajon hogyan támogathatja egymást a jogvédelem és a közösségszervezés az alulról jövő közösségi szerveződések erősítése érdekében?

A mozgalmi pillanat és az abban való részvétel

Minden társadalom életében vannak olyan pillanatok, amikor feltörnek az indulatok. Ez a fordulópont az ún. „mozgalmi pillanat”, amikor olyan nagy fokú az elégedetlenség, hogy nagy számban és akár több érdekcsoport összefogásával lehet mozgósítani az embereket. Ez a pillanat azonban akkor válik hosszú távon hasznossá a közösség számára, ha van egy kiépült közösségi infrastruktúra, ha megvannak a mozgósítás csatornái az érdekcsoportokon belül. Az ehhez szükséges bizalmi tőkét megszerezni, a kapcsolati hálót kiépíteni, a közösségi érdekérvényesítést beindítani aprólékos munka. Ha nem történik meg ez az alapozás - a közösségszervezés -, hiába törnek fel az indulatok, az ügy nem kapja meg az állampolgárok jelentős részének támogatását. Ekkor pedig magára marad egy szűk elégedetlen réteg (értelmiségi elit, elmagányosodott vezetők, „egyszemélyes” szervezetek), amely saját felháborodásán túl képtelen lesz mások energiáját is becsatornázni a folyamatba. Vagy éppen ellenkezőleg: az „infrastruktúra” nélkül nagyon erőszakos vagy artikulálatlan lesz a tömegek hangja.

Mi a közösségszervezés?

A közösségszervező ezt a közösségi infrastruktúrát építi, mégpedig a leszakadt társadalmi osztályok, illetve a sérülékeny (etnikai, nemi, vallási, gazdasági alapon, illetve szexuális hovatartozása, életkora vagy fogyatékossága miatt diszkriminált) csoportokon belül. Célja, hogy az érintettek hatalmi tényezőkként, demokratikus eszközökkel befolyásolhassák az őket érintő döntéshozatali folyamatokat.
A közösségszervezés gyökerei az Egyesült Államokba nyúlnak vissza, a módszer a nőjogi mozgalomból, a rabszolga-felszabadítási mozgalomból és a munkásmozgalomból táplálkozik, alapvető célja a hatalom és az erőforrások igazságosabb újraelosztása. A közösségszervezés módszertanának alapjait Saul Alinsky dolgozta ki, ami az azóta eltelt közel egy évszázad tapasztalatai alapján jelentősen gazdagodott.

A közösségszervezés során azok, akik társadalmilag kiszolgáltatott, elnyomott helyzetben vannak és nincs lehetőségük beleszólni a döntéshozatali folyamatokba, nem hierarchikus és nem feltétlenül jogi, hanem strukturális értelemben vett szervezeteket, ha úgy tetszik, állampolgári csoportokat alakítanak. Érdekeik érvényesítéséhez kampányokat indítanak, a kiegyenlítetlen hatalmi helyzet okán akár konfrontatív stratégiákat is alkalmaznak.

A közösségszervező és a jogvédő

Mind a közösségszervező, mind a jogvédő célja egy igazságosabb társadalom, a rendszerszintű (törvényi, szakpolitikai) változás. Míg ezért a jogvédő az érintettek érdekeit képviseli, és alakítja a jogszabályi környezetet, addig a közösségszervező arra sarkallja az érintetteket, hogy maguk vállalják fel az érdekérvényesítést. A közösségszervező számára elsőrendű, hogy az érdekérvényesítés bevonó legyen: a közösség tagjai tanuljanak, épüljenek, résztvevőjévé és egyre inkább irányítójává váljanak a folyamatnak.

A két szereplő egy kampányban kölcsönösen támogatja egymást. A jogvédő jogi tanácsot nyújt, segít egy kampány jogi kereteinek áttekintésében, miközben a csoport társadalmi bázist épít egy-egy ügy mögé, vagy médiavisszhangot teremt egy-egy jogszabályi változás körül, stratégiai ügyekhez juttathatja a jogvédő szervezetet, és az érintettek részvételével, személyes történeteiken keresztül erősíthet egy lobbifolyamatot.

Ahhoz, hogy egy országban valódi demokrácia legyen, legalább annyira fontos, hogy a hátrányos helyzetű csoportok tagjai megteremtsék az összefogás kereteit, és közösségi szinten elkezdjék érvényesíteni jogaikat, mint az, hogy a jogszabályi keretek rendeződjenek. Hiszen a jogszabály nem végcél, hanem eszköz: akkor ér valamit, ha megismerik azok, akik kiszorultak a döntéshozatali folyamatokból, és közösségi szinten elkezdik saját helyzetükre alkalmazni, szót kérve maguknak a tárgyalóasztalnál. Naivitás lenne persze azt gondolni, hogy leszakadt társadalmi osztályok esetén ez lehetséges a társadalmi osztályok közötti összefogás, a tudás és a tapasztalat összeadása nélkül. Ebben az esetben egy jogvédő szervezettel való közös munka az osztályok közötti együttműködést is példázhatja, amihez természetesen rengeteg beszélgetés, tervezés és egyeztetés szükséges.

A demokráciára is igaz, hogy csak akkor fogjuk a magunkénak érezni, és élni eszközeivel, ha mi magunk is részeseivé válunk a megvalósításának. Ahhoz, hogy olyan politikai közösséget építsünk, amelynek alakításában a különböző társadalmi osztályok és csoportok is egyenlő arányban tudnak részt vállalni, a jogvédelem stratégiai szövetségese kell, hogy legyen a közösségi érdekérvényesítést erősítő módszer, a közösségszervezés.

A szerző a TASZ-szal együttműködésben 2013-ban kezdett közösségszervező tevékenységet végezni a Halmozottan Sérültek Heves Megyei Szülőszövetsége tagjainak körében. Az elmúlt fél évben havonta átlagosan négy találkozóra került sor csoporttalálkozók és családlátogatások keretében. A családok először feltérképezték, hogy melyek azok a közös szükségletek és problémák, amelyek a legtöbbjüket érintik, terveket készítettek az együttműködés és az érdekképviselet lehetséges formáiról, majd közös munkába kezdtek. A szövetségbe tömörült családok jelenleg három témán dolgoznak: az ápolási díj jelentős összegű emeléséért lobbiznak, a fogyatékos családtag számára közösségi lakhatást biztosító szolgáltatások kialakítására próbálják rávenni a fenntartókat, valamint a megfelelő egészségügyi hozzáférés biztosítása érdekében együttműködnek a helyi egészségügyi szolgáltatókkal. Első sikerük, hogy jelentős lépéseket tettek annak érdekében, hogy Egerben biztosítsák a halmozottan sérült személyek fogorvosi ellátását. Jelenleg ez az ellátás a megyében nem megoldott, és a családok arra kényszerülnek, hogy Budapestre utazzanak érte. A szülőszövetség a közelmúltban saját blogot indított. (A bejegyzést illusztráló felvételek ennek a projektnek a keretében készültek.)
A társadalmi osztályok közötti összefogás

Sebály Bernadett, közösségszervező (a TASZ munkatársa)

Saturday, March 16, 2013

Szervezett közösség és a hatalom. A közösségszervezés alapjai

Forrás: John LeMasney
Kedden műhelybeszélgetést tartottunk az ELTE PPK Illyés Sándor Szakkollégium számára. Az órákat az Aktivizmus kurzus keretében közösségfejlesztő, illetve pedagógus hallgatók szervezik. Vojtonovszki Bálinttal célunk az volt, hogy két társadalmi probléma megoldásán keresztül a résztvevőkkel közösen megfogalmazzuk, mi a különbség az aktivizmus és a közösségszervezés között, és rövid áttekintést adjunk a közösségszervezés folyamatáról és kulcsfogalmairól. Ezután elhelyeztük a közösségszervezést a négy beavatkozási forma, a szolgáltatásnyújtás, az érdekképviselet, a közösségfejlesztés és a közösségszervezés dimenziójában.

A MŰHELY MENETE

17.00-17.10 BEMUTATKOZÁS

17.10-18.20 A 4 BEAVATKOZÁSI FORMA. Kiscsoportos munkában megoldásokat dolgozunk ki két társadalmi problémára. A megoldási javaslatok elemzése közben rávilágítunk az aktivizmus, illetve az érdekképviselet, a szolgáltatásnyújtás, a közösségfejlesztés és a közösségszervezés különbözőségeire. Mi a hatalom? Hogyan tudjuk saját hatalmunkat a hátrányos helyzetű emberek érdekében használni?

18.20-18.50 A KÖZÖSSÉGSZERVEZÉS FOLYAMATA. Mi kell ahhoz, hogy a döntéshozatalból kiszorult emberek szerveződjenek?  Miért jó, ha szervezettek vagyunk?  Hogy csinálta ezt Alinsky? Milyen közösségszervező technikákat ismerünk fel ebben a példában? Alinsky kritika - Mi a különbség a mozgalom és a közösségszervezés között?

18.50-19.00 LEZÁRÓ KÖR

Háttéranyagok:
A társadalmi problémák elleni küzdelem négy megközelítése. Táblázat.
Susan Stall and Randy Stoecker (1998): Community Organizing or Organizing Community? Gender and the Crafts of Empowerment. Az Alinsky-modell feminista kritikája.
Gary Delgado (1998): The Last Stop Sign. A közösségszervezés és a mozgalom. Különbségek, lehetőségek.

Olvasd el angolul.

Friday, March 8, 2013

Szervezett közösség és a hatalom. A részvételi demokrácia alapjai


Ma az Autonómia Alapítvány felkérésére Vojtonovszki Bálinttal tréninget tartottunk a Fiatalok Lendületben program keretében pályázni akaró roma és nem roma fiataloknak. Célunk az volt, hogy olyan technikákat adjunk át, amik lehetővé teszik, hogy a projektötletek minél több, a településen élő ember véleményének becsatornázásával szülessenek, majd minél többen vállaljanak is szerepet a projektek lebonyolításában.

Amiben a résztvevők növelték a tudásukat:
- technikák a csoportkohézió erősítésére
- közösségi szükséglet felmérés: interjúkörút és a személyes találkozó technika
- szervezési, szervezetépítési technikák
- a jó vezető ismérvei és feladatai
- technikák egy találkozó levezetésére, a moderátor feladatai, eszközök a feszültségoldásra, napirend összeállítása
- bevonási és toborzási technikák
- a hatalom


A TRÉNING  MENETE

9.00-9.25: BEMUTATKOZÁS.

9.25-9.35: KOMMUNIKÁCIÓS ELVEINK. Lefektetjük, milyen elvek mentén szeretnénk a csoportban kommunikálni, miközben tanulunk egy technikát a moderációra.

9.35-10.10: IDEÁLIS TELEPÜLÉS - HARC A HATALOMÉRT.
Alkalmazzuk a közösen lefektetett komm. etikettet a csoportmunkában, és szimulálunk egy olyan helyzetet, amikor a közösségnek külső befolyás miatt nem sikerül megvalósítani városfejlesztéssel kapcsolatos elképzeléseit.

10.10-10.25: A SZERVEZETT KÖZÖSSÉG I.
Összegyűjtjük, mitől válik erőssé egy közösség, és hogyan képes hatékonyabban képviselni az érdekeit a döntéshozó felé.

10.25-10.45: SZÜNET

10.45-11.15: A SZERVEZETT KÖZÖSSÉG II.
Bevonási technikák. Egy közösségi szükséglet felmérő technika, az interjúkörút bemutatása. Megfogalmazzuk, ezzel hogyan tudunk közösségi szintű célokat beazonosítani, új tagokat bevonni, és építeni a szerveződésünket.

11.15-11.35: SZEMÉLYES TALÁLKOZÓ
Páros interjúk az interjúkörút keretében.

11.35-12.00: ELSŐ CSOPORTGYŰLÉS I.
Milyen egy jó találkozó? Mi a moderátor szerepe? Hogyan tehetnek hozzá a résztvevők egy sikeres találkozóhoz? Hogyan lehet levezetni egy találkozót?

12.00-13.00: EBÉDSZÜNET

13.00-14.15: ELSŐ CSOPORTGYŰLÉS II.
A találkozó előkészítése. A toborzási terv és a találkozó menetrendjének kidolgozása.

14.15-14.45: HATALOM
Mi a hatalom? Értékvonal.

14.45-15.00: LEZÁRÓ KÖR

Segédanyagok:
A csoporttalálkozó levezetése.
Az interjúkörút és a személyes találkozó.
Köszönet Gosztonyi Marcinak az ötletelésben a koncepció előkészítéséhez.

Olvasd el angolul.

Wednesday, January 30, 2013

A mi épülő demokráciánk

Magyarország fiatal demokrácia. Akkor lesz egészséges és élhető demokrácia, ha minél több társadalmi osztály és csoport lesz képes érdemben egyeztetni egymással. Ehhez az kell, hogy a döntéshozatali folyamatokból kiszorult emberek képesek legyenek megfogalmazni javaslataikat, közösségi összefogással szót kérni maguknak a tárgyalóasztalnál, demokratikus eszközökkel megkérdőjelezni a társadalmi egyenlőtlenségeket, és egységes hanggal, jó taktikákkal szükség esetén kikényszeríteni a valós képviseletet. Hogyan segíthet a közösségszervezés, hogy valódi demokráciában élhessünk Magyarországon? Mi a hatalom? A közösségszervezés valóban csupán konfrontáció? Erről szól ez a velem készült interjú a Civil Rádióban.

Civil Rádió: Demokrácia MOST! 2013. január 30.
A beszélgetést vezeti Péterfi Ferenc és Sain Mátyás.

Legyen ez a bejegyzés a harmadik része annak a sorozatnak, amiben összegyűjtöm, mit szerettem az amerikai közösségszervezésben. "A demokrácia nem végcél, hanem a legjobb eszköz arra, hogy elérjük a kitűzött értékekeket [az egyenlőséget, az igazságot, a szabadságot, a békét, és az emberi élet értékébe vetett mély elköteleződést, és mindazokat az értékeket, amelyeket a zsidó-keresztény hagyomány és a demokratikus politikai berendezkedés vall]." (Saul Alinsky) Tetszik: a közösségszervezés a demokrácia katalizátora.

Olvasd el angolul.

Saturday, January 12, 2013

Közösségszervezés nagyüzemben

A cikk megjelent a PAROLA 2012. 4. számábanKÖZÖSSÉGFEJLESZTÉS: www.kozossegfejlesztes.hu (www.kkapcsolat.hu)

A nőjogi mozgalomból, a rabszolgafelszabadítási mozgalomból és a munkásmozgalomból táplálkozó amerikai közösségszervezés a 20. századra professzionalizálódott az USA-ban. Civil szervezetek ezrei dolgoznak fizetett közösségszervezőkkel, számos stratégiai döntésben gyakran a közösségi civil szervezet alkalmazottai kapják a főszerepet. Egyes akciókról a munkaértekezleteken döntenek, a dinamizmus vagy a megszokás miatt a tervezés és a levezénylés sokszor nem elég bevonó. Mennyiben mond ez ellent a közösségszervezés módszertani megalapozója, Saul Alinsky egyik jeles mondatának, miszerint soha ne csináld meg mások helyett, amit ők is képesek megtenni önmagukért? Milyen hatalmi dilemmákat vet fel ez a közösségszervező és a tagok viszonyában?

A közösségszervezés szerint a társadalmi és gazdasági igazságtalanságok eredője a társadalmi csoportok közötti hatalmi és erőforrásegyenlőtlenségekben keresendő, ezért a közösség tagjai végső soron a hatalom és az erőforrások igazságosabb újraelosztása érdekében szerveződnek, a döntéshozatali folyamatok befolyásolásán keresztül a demokrácia eszközeivel. A közösségszervezés csillaga a valódi demokrácia, a méltóság, és a szövetséges társadalmi csoportokkal való összefogás.

A közösségszervezés lelke ezért Alinsky egyik jeles mondata: „Soha ne csináld meg mások helyett, amit ők is képesek megtenni önmagukért.” Helyette legyen füled és szíved ahhoz, hogy megértsd, mi a másik ember önérdeke (mi az a cél, ami neki személyesen fontos, és cselekvésre sarkallná), ez hol találkozik a közösség többi tagjának önérdekével, és ezután agitálj. Teremts olyan lehetőséget, hogy a közösség legalább néhány tagja elkezdjen bízni magában, elhiggye, hogy van értelme a csoportos cselekvésnek és a nyomásgyakorlásnak a döntéshozókra, akár konfrontáció árán is.

A közösségszervezés kulcsszava tehát a hatalom, az, hogy a kirekesztett társadalmi osztályok, illetve a sérülékeny (etnikai, nemi, vallási, gazdasági alapon, illetve szexuális hovatartozása, életkora vagy fogyatékossága miatt diszkriminált) csoportok demokratikus taktikákkal elég hatalmat szerezzenek ahhoz, hogy befolyásolni tudják a döntéshozókat. A hatalom a cselekvőképességet (Saul Alinsky), a társadalmi, politikai, és gazdasági változáshoz szükséges erőt jelenti (Martin Luther King, Jr.), ami követelések formájában jut érvényre (Frederick Douglass) a nyilvánosság terében.

A társadalmi működésünk szerves részét képező hatalmi egyenlőtlenségektől azonban a közösségszervező folyamat sem mentesülhet, ami a közösségszervező és a csoport viszonyában ugyanúgy tetten érhető.


Az elnyomás és a képessé tétel finom határmezsgyéje

Az Alinsky-elvvel látszólagos ellentmondásban van, ahogy általában a professzionalizált tagságalapú civil szervezetek működnek: a közösségszervezők és az alkalmazottak sok olyan dolgot elvégeznek, amit megfelelő bevonó stratégia alapján a tagság is elvégezhetne. Természetesen a szakmai gárdát alapvetően a tagság ruházta fel azzal a felelősséggel, hogy az operatív feladatok átvállalásával támogassa a tagszervezetek (sejtek, tagcsoportok) működését, vállalva, hogy ezzel háttérbe szorul a bázisdemokrácia és a konszenzusos döntéshozatal. Természetesen minden közösségi szerveződés számára az elsődleges cél az érintettek bevonása az akcióban való részvételre, a döntéshozókkal való tárgyalásokba, a sajtószereplésbe, a döntéselőkészítésbe. Amikor azonban egy szervezetnek professzionalizált, fizetett alkalmazotti gárdája lesz, ez meggyorsíthatja a döntéshozatali és stratégiai folyamatok elgépiesedésének intézményesülését, különösen, ha a fenntartás érdekében a szervezet pályázási kényszerbe kerül. Ezzel a közösségszervezés esetén különösen fontos számolni, hiszen a közösségszervezés legfőbb üzenete, hogy a szervezet az embereké, és a tagság irányítja.

Az intézményesített civilkedés előnyein–hátrányain túllépve, az Alinsky-elvhez való igazodás további kérdéseket vet fel: összefoglalva a beavatkozás dilemmáját. A csoportmunka során ugyanis gyorsan előáll az a dilemma, hogy a közösségszervező mennyit adhat hozzá a saját tudásából a csoportbeszélgetéshez. Hol van az a határ, amikor már nem új szempontokkal gazdagítja a cselekvést és a közös ethoszt, hanem olyan célok meghatározását ösztönzi, aminek a megvalósításához a tagok még nem rendelkeznek elegendő eszközzel, ismerettel, tapasztalattal, és ezért inkább gyengítené, mint erősítené őket? Hol van az a pont, ahonnan már kiegyensúlyozatlanná válnak a hatalmi viszonyok a szerveződésben tapasztaltabb (adott esetben jobb társadalmi helyzetű) közösségszervező és a szerveződésben nem feltétlenül tapasztalt (adott esetben rosszabb társadalmi helyzetű) tagok között?

Vegyünk egy példát! Ha hajléktalan emberekkel beszélgetve azt próbáljuk feltárni, hogy mi jelentene megoldást a lakhatási válságra, jellemzően az első javaslatok között vetődik fel az üres lakások és ingatlanok sorsa: fel kéne újítani a rendszerváltás óta üresen álló laktanyákat, használatba kellene venni az üresen álló szociális bérlakásokat, lehetőséget kéne biztosítani az érintettek bevonására a felújításba lakhatás fejében. Ezek a válaszok kétségtelenül gyors, kézzel fogható javulást hoznának sok ember, és a város életében. Azonban nagyon sok aggodalmat is felvetnek. A laktanyák lakásokká alakítása, szegregált lakónegyedeket hozna létre és hozzájárulna a szegények kiszorításához a belvárosból. Az üres lakások többsége nagyon rossz állapotban van, a beköltözés hosszú távon szintén – más kiegészítő intézkedések hiányában – hozzájárulhat a szegények elkülönítéséhez. Ezek a „tűzoltó” megoldások, amellett, hogy iránymutató projektek lehetnének, önmagukban nem feltétlenül szolgálják a rendszerszintű változást: a kiterjedt és integrált szociális bérlakásrendszert, a lakhatási támogatás jelentős növelését, átmeneti megoldásként a bántalmazott nők számára új anyaotthonokat, a gyermekek kiemelése helyett több és több családok átmeneti otthonát, jól működő kerületi szociális ellátást és adósságkezelést. Munkát, kenyeret. És persze az is van, hogy az üres lakások renoválásával a hatalom könnyedén hitelt szerezhet annak a látszatnak, hogy ő valóban törődik az emberek lakhatásával.

Az ilyen helyzet több kérdést is felvethet a közösségszervező számára. A fenti példa esetében a közösségszervező vajon mennyire alakíthatja a csoport által felvetett stratégiai irányt vagy menynyire szabhat teljesen új irányt? Másodsorban, mennyire vegyen részt egy akció megvalósításban a győzelem és a csoportkohézió érdekében, ha a csoport nincs birtokában a megvalósításhoz szükséges összes tudásnak? És legfőképpen, hogyan egyensúlyozza ki a közte és a csoport közötti hatalmi különbségeket anélkül, hogy átvenné az irányítást, és leépítené a közösségi vezetők státuszát, de mégis bedobná ötleteit a közösbe?

Kezdjük az első dilemmával! A közösségszervezés során azok az emberek, akik kiszorultak a döntéshozatali folyamatokból, a hatalom és az erőforrások igazságosabb újraelosztása érdekében szerveződnek, a demokrácia eszközeivel. A cél tehát a hosszú távú és rendszerszintű társadalmi változás, miközben a bevonás eszköze, hogy az embereket a saját maguk által meghatározott, először akár kisebb, lokális célok mentén tudjuk szerveződésre sarkallni. A közösségszervezés tehát oda-vissza tanulás. A kívülről érkező közösségszervező felelőssége, hogy új szempontokkal gazdagítsa a közösség látásmódját, miközben saját látásmódját is tágítsa annak megértésén keresztül, hogy a közösség tagjai hogyan definiálják problémáikat és milyen jövőképet tartanak elképzelhetőnek. Az érvek-ellenérvek mérlegelését segítheti a közös tanulás: érintettek (tapasztalati szakértők) vagy „felkent” szakértők meghívása, előtte közösen kérdések kidolgozása, témába vágó előadások, filmanyagok közös átbeszélése, belső képzések a közösség tagjai saját tapasztalatainak aktiválásához, feldolgozásához. A hosszú távú társadalmi változás, illetve az erőforrások hatékonyabb újraelosztása és a társadalmi osztályok közötti hídépítés érdekében a közösségszervezőnek nem lehet célja, hogy ebben a folyamatban saját tudását deaktiválja, és megfossza saját elképzeléseitől és szempontjaitól a közösséget. (Már amennyiben feltételezzük, hogy az ügyet érintő rendszerszintű elképzelései vannak.) De az sem állhat szándékában, hogy az érintetteket cselekvésre ösztönző céloknak ne próbáljon helyet találni a csoportstratégiában, arra hivatkozva, hogy esetleg túl partikuláris célokat határoznak meg.

A másik sokszor felmerülő dilemma a közösségszervező számára, hogy egy akció céljainak közös meghatározása után mennyire vállaljon részt az operatív feladatokban, a megvalósításban: mit vállaljon át, illetve átvállaljon-e egyáltalán bármit is azért, hogy várhatóan (az évek során a szervezésben szerzett gyakorlat és a tapasztalat miatt) erősebb legyen az akció, jobban átmenjen az üzenet, nagyobb legyen a siker, és kevesebb lehetőség legyen a hibázásra. Ez esetben elkerülhetetlen, hogy lesznek a csoportban olyanok, akiknek a feje felett történnek majd a folyamatok, és a teljes folyamat nem feltétlenül lesz önállóan rekonstruálható. A közösségszervezőnek azonban arra is figyelnie kell, hogy meg tudja tartani a csoport energiaszintjét: ehhez pedig az kell, hogy minél értelmesebb és hatékonyabb kerethez segítse a csoportos cselekvést, a győzelem érdekében segítse a célok megvalósulását, és rengeteg lendületet és perspektívát vigyen a csoportba.

A cél természetesen az lenne, hogy a közösségi szerveződés önjáróvá váljon. Ezért kell kialakítani azokat a folyamatokat, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenki kisebb-nagyobb részfeladatot vállaljon a csoportos tevékenységben, és a csoport életének szerves részévé kell tenni a fejlődési mechanizmusokat (belső képzés, feladatok új embereknek stb.). Azonban az, az elv, hogy ne csináljunk meg olyat, amit mások is meg tudnak csinálni maguknak, nem egyenlő a teljes háttérbe vonulással. A feladatok sokasága, a szervezési kihívások, a politikából való kiábrándultság miatt nehezen lehetne teljesíthető az, az elvárás, hogy egy közösség megőrizze energiaszintjét, kialakítsa integritását, elérje első győzelmeit, és még a tagsága is gyarapodjon, amennyiben a közösségszervező külső facilitátori szerepet játszik, és nem száll be a megvalósításba.

Ez persze fontos hatalmi kérdéseket vet fel, ami elvezet minket harmadik dilemmánkhoz: a hatalmi egyenlőtlenség kezeléséhez. A közösségszervező általában nem tagja a közösségnek (az érintettek körének), ismeri, érti a közösségszervezés elméletét és gyakorlatát, és – amennyiben sikerül elnyernie a közösség bizalmát – éppen kívülállósága teheti képessé arra, hogy felfigyeljen a közösség azon tagjaira, akik rendelkeznek némi bizalmi tőkével, demokratikusak és bevonóak. Ők válhatnak majd közösségi vezetővé olyan értelemben, hogy összefogják az érintetteket, képesek közösen megfogalmazni a legégetőbb csoportügyeket, és mobilizálni tudják a csoport tagjait a társadalmi változás érdekében, a közösségszervező segítségével. A közösségszervező belép az érintett közösség életébe, terébe, erősíti a csoportkohéziót és a demokratikus döntéshozatali és kommunikációs kultúrát, új megoldási javaslatokra vezeti rá a csoportot, új szempontokat vet fel. És amiatt, hogy a közösségszervező kívülálló, közvetítő is egy másik világhoz, amelyből így a közösség tagjai új tudás- és értékrendszert meríthetnek.

Amennyiben kialakul a bizalom, előállhat azonban az a helyzet is, hogy a közösségszervező szava majd többet nyom a latba vagy nagyobb autoritást képvisel, mint az érintettek vagy a közösségi vezetők szava (pl. abban, hogy az üres házak témát nem érdemes szakpolitikailag külön hangsúlyozni, mert hosszú távon félrevezető, és kontraproduktív lehet). Naivitás lenne azt gondolni, hogy az „egyenlőség” létrejöhet pusztán konszenzusos döntéshozatallal vagy kommunikációs eszközökkel. A társadalmi státuszból, nemi, etnikai hovatartozásból származó különbözőségeinket tudatosan kell kezelnünk, a hatalmi egyenlőtlenségeknek tudatában kell lennünk, és folyamatosan újabb és újabb mechanizmusokat kell kitalálnunk annak érdekében, hogy ezek lehetőség szerint kiegyenlítődjenek, illetve megtermékenyítőleg hassanak a csoportra. A közösségszervező feladata, hogy aktiválja az érintettek tapasztalati tudását a társadalomról: megfogalmazza és kérdéssé formálja azokat a szempontokat, amelyek aktiválják a közösségben rejlő tapasztalati szakértelmet, amivel új szempontokat tudnak hozzátenni a vitához. Például az üres házak esetében azt, hogy miért ez a téma indítja be elsőre az érintettek fantáziáját, hogyan segíthet ez a bevonódásban, toborzásban, a téma kapcsán milyen rendszerszintű politikai követeléseket lehetne megfogalmazni, mik a realitásai egy felújításnak építői szempontból, mennyire fenntartható egy ilyen projekt a beköltözők fizetőképessége szempontjából stb.

A közösségszervezésben is kiemelten fontos tehát a „fékek és ellensúlyok” rendszere. A közösségszervezőnek rettentően sok szerepet kell betöltenie egy még formálódó csoportban (csoportdinamikai és kommunikációs szempontból, illetve a közös ethosz – elvrendszer és viselkedés – kialakításáért), ahol még nem alakultak ki a szerepek, zavarosak az elvek, adott esetben elnyomás van a tagok között, nem rögzült még a belső kommunikációs kultúra vagy az egymáshoz viszonyulás szabályai. Ezért számomra sokkal szimpatikusabbnak és eredményesebbnek tűnik, amikor két-három közösségszervező dolgozik egy csoporttal, támogatva és ellenőrizve egymást, megkönnyítve az új energiák és szemléletmódok behozását, amely a fent említett hatalmi dilemmákat is sokkal inkább ellenőrizhetővé teszi.

A „Soha ne csináld meg mások helyett, amit ők is képesek megtenni önmagukért” elv tehát nem feltétlenül azt jelenti, hogy közösségszervezőnek a háttérből kéne irányítani, hanem azt, hogy mindenki vállaljon képességeihez mérten feladatot, szerepet, beleértve a fenti dilemmák számba vétele után a közösségszervezőt is. Hogy mindenki érezze, hogy a győzelem vagy a kudarc közösségi aktus volt, amelyért ő is felelős.

A professzionalizált, tehát a civil szervezetek által menedzselt közösségszervezés is ezt a feladatmegosztós gyakorlati irányt igazolja, aminek azonban sokszor hátrányára válik, hogy a közösségszervezőkre, tehát az alkalmazotti gárdára delegált operatív feladatok és felelősségek rendszerének hatékonysága általában nincsen közösségileg rendszeresen kiértékelve, és nem születik a szervezeti struktúráról újra és újra közösségi döntés.

Sebály Bernadett
kulturális antropológus
http://szervezzesszervezodj.blogspot.hu/

Wednesday, December 5, 2012

Közösségszervezés nagyüzemben

Nem tetszik: Az USA-ban a közösségszervezés professzionalizálódása következtében az operatív döntésekben gyakran a közösségi civil szervezet alkalmazotti gárdája kapja a főszerepet. Vannak olyan nagyobb akciók, amelyekről ezért a "staff" találkozókon döntenek, és a dinamizmus vagy a megszokás miatt a tervezés és a levezénylés nem elég bevonó. Ezzel együtt jogos, hogy a közösségszervező nem a partvonalról irányít. De meddig mehet a beavatkozásban? Vállalhat-e szervezési feladatot? Vagy fő a tagság önállósága?

A közösségszervezés lelke Alinsky egyik jeles mondata : "Soha ne csináld meg mások helyett, amit ők is képesek megtenni önmagukért." Helyette legyen füled és szíved ahhoz, hogy megértsd, mi a másik ember önérdeke (mi az a cél, ami neki személyesen fontos, és ami cselekvésre sarkallná), ez hol találkozik a közösség többi tagjának önérdekével, és ezután agitálj. Teremts olyan lehetőséget, hogy a közösség legalább néhány tagja elkezdjen bízni magában, elhigyje, hogy van értelme a cselekvésnek (érdekeltté váljon), és egy közösségi érdek mentén másokat is bevonjon, motiváljon a döntéshozókkal való párbeszédre. Belőlük lesznek a közösségi vezetők.

Az Alinsky-elvvel látszólagos ellentmondásban van az USA-ra oly jellemző professzionalizált közösségszervezési gyakorlat: a közösségszervezők sok olyan dolgot elvégeznek, amit megfelelő bevonó stratégia alapján a tagság is elvégezhetne. A professzionalizált szervezetekben elsődleges cél az érintettek bevonása az akcióban való részvételre, a döntéshozókkal való tárgyalásokba, a sajtószereplésbe, és tematikus bizottságokkal, interjúkörutakkal és az éves közgyűlésekkel pedig valamilyen szinten a döntéselőkészítésbe. Azonban ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy akció leszervezését teljes egészében a tagság kivitelezné, vagy hogy a tagság részvétele nélkül nem születnének taktikai vagy sajtókommunikációs döntések, szakmai állásfoglalások, sajtóközlemények. Miközben az Alinsky-elv alapján úgy tűnhet, mintha a közösségek az akciók kivitelezésében a közösségszervezőtől semmi segítséget nem kéne, hogy kapjanak, illetve mintha csak olyan célok kitűzése lenne ildomos, amiket saját maguk a közösségszervező segítsége nélkül kivitelezni tudnának.

Pedig a közösségi szervezetek valójában az Alinsky-elv mentén dolgoznak. Hiszen a "Soha ne csináld meg mások helyett, amit ők is képesek megtenni önmagukért" nem feltétlenül azt jelenti, hogy közösségszervezőként pusztán a partvonalról kellene irányítanunk, aztán meg magára hagynunk a közösséget a megvalósításban. Azt azonban mindenképpen, hogy részvételen keresztül újabb és újabb, döntéshozatali folyamatokból kiszorult állampolgárokat vonjunk be a munkába. Ettől függetlenül, ha egy szervezetnek professzionalizált, fizetett alkalmazotti gárdája lesz, és a fenntartás érdekében pályázási kényszerbe kerül, ez mindig felveti a döntéshozatali és stratégiai folyamatok elgépiesedésének intézményesülését. Még akkor is, ha ezt a szakmai gárdát alapvetően a tagság ruházta fel azzal a felelősséggel, hogy az operatív feladatok átvállalásával támogassa a tagszervezetek (sejtek, tagcsoportok) működését, és ezért cserébe háttérbe szorítsa a bázisdemokrácia és a konszenzusos döntéshozatal lehetőségét.

A bevatkozás dilemmája

Az intézményesített civilkedés előnyein-hátrányain túllépve, az Alinsky-elvhez való igazodás további kérdéseket vet fel: összefoglalva a beavatkozás dilemmáját. A csoportmunka során ugyanis gyorsan előáll az a dilemma, hogy a közösségszervező mennyit adhat hozzá a saját tudásából a csoportbeszélgetéshez. Hol van az a határ, amikor már nem új szempontokkal gazdagítja a cselekvést és a közös étoszt, hanem olyan célok meghatározását ösztönzi, aminek a megvalósításához a tagok még nem rendelkeznek elegendő eszközzel, ismerettel, tapasztalattal, és ezért inkább gyengítené, mint erősítené a tagokat? Hol van az a pont, ahonnan már kiegyensúlyozatlanná válnak a hatalmi viszonyok a tapasztaltabb (adott esetben jobb társadalmi helyzetű) közösségszervező és az elkötelezett, de szerveződésben nem feltétlenül tapasztalt tagok között?

Vegyünk egy példát. Ha hajléktalan emberekkel beszélgetve azt próbáljuk feltárni, hogy mi jelentene megoldást a lakhatási válságra, jellemzően az első javaslatok között vetődik fel az üres lakások és ingatlanok sorsa: fel kéne újítani a rendszerváltás óta üresen álló laktanyákat, használatba kellene venni az üresen álló szociális bérlakásokat, lehetőséget kéne biztosítani az érintettek bevonására a felújításba lakhatás fejében. Ezek a válaszok kétségtelenül gyors kézzel fogható javulást hoznának sok ember és a város életében, azonban nagyon sok aggodalmat is felvetnek: a laktanyák lakásokká alakítása szegregált lakónegyedeket hozna létre, és hozzájárulna a szegények kiszorításához a belvárosból, az üres lakások többsége nagyon rossz állapotban van, a beköltözés hosszú távon szintén (más kiegészítő intézkedések hiányában) hozzájárulhat a szegények elkülönítéséhez, és ezek a "tűzoltó" megoldások, amellett, hogy iránymutató projektek lehetnének, önmagukban nem feltétlenül szolgálják a rendszerszintű változást: a kiterjedt és integrált szociális bérlakásrendszert, a lakhatási támogatás jelentős növelését, a bántalmazott nők számára új anyaotthonokat, a gyermekek kiemelése helyett több és több családok átmeneti otthonát, jól működő kerületi szociális ellátást és adósságkezelést. Munkát, kenyeret. És persze az is van, hogy az üres lakások renoválásával a hatalom könnyedén hitelt szerezhet annak a látszatnak, hogy ő valóban törődik az emberek lakhatásával.

Az ilyen helyzet több kérdést is felvethet a közösségszervező számára. A fenti példa esetében a közösségszervező vajon mennyire alakíthatja a csoport által felvetett stratégiai irányt vagy mennyire szabhat teljesen új irányt? Másodsorban, mennyire vegyen részt egy akció megvalósításban a győzelem és a csoportkohézió érdekében, ha a csoport nincs birtokában a megvalósításhoz szükséges összes tudásnak? És legfőképpen, hogyan egyensúlyozza ki a közte és a csoport közötti hatalmi különbségeket anélkül, hogy átvenné az irányítást, és leépítené a közösségi vezetők státuszát, de mégis bedobná ötleteit a közösbe?

Kezdjük az első dilemmával. A közösségszervezés során azok az emberek, akik kiszorultak a döntéshozatali folyamatokból a hatalom és az erőforrások igazságosabb újraelosztása érdekében szerveződnek a demokrácia eszközeivel. A cél tehát a hosszú távú és rendszerszintű társadalmi változás, miközben a bevonás eszköze, hogy az embereket a saját maguk által meghatározott, először akár kisebb, lokális célok mentén tudjuk szerveződésre sarkallni. A közösségszervezés tehát oda-vissza tanulás. A kívülről érkező közösségszervező felelőssége, hogy új szempontokkal gazdagítsa a közösség látásmódját, miközben saját látásmódját is tágítsa annak megértésén keresztül, hogy a közösség tagjai hogyan definiálják problémáikat és milyen jövőképet tartanak elképzelhetőnek. Az érvek-ellenérvek mérlegelését segítheti a közös tanulás: érintettek (tapasztalati szakértők) vagy "felkent" szakértők meghívása, előtte közösen kérdések kidolgozása, témába vágó előadások, filmanyagok közös átbeszélése, belső képzések a közösség tagjai saját tapasztalatainak aktiválásához, feldolgozásához. A hosszú távú társadalmi változás, illetve az erőforrások hatékonyabb újraelosztása és a társadalmi osztályok közötti hídépítés érdekében a közösségszervezőnek nem lehet célja, hogy ebben a folyamatban saját tudását deaktiválja, és megfossza saját elképzeléseitől és szempontjaitól a közösséget (már amennyiben feltételezzük, hogy az ügyet érintő rendszerszintű elképzelései vannak), és gazdagítsa a csoportstratégiát, de az sem, hogy az érintetteket cselekvésre ösztönző céloknak ne próbáljon helyet találni a csoportstratégiában, arra hivatkozva, hogy esetleg túl partikuláris célokat határoznak meg.

A másik sokszor felmerülő dilemma a közösségszervező számára, hogy egy akció céljainak közös meghatározása után mennyire vállaljon részt az operatív feladatokban, a megvalósításban: mit vállaljon át, illetve átvállaljon-e egyáltalán bármit is azért, hogy várhatóan (az évek során a szervezésben szerzett gyakorlat és a tapasztalat miatt) erősebb legyen az akció, jobban átmenjen az üzenet, nagyobb legyen a siker, és kevesebb lehetőség legyen a hibázásra. Ez esetben elkerülhetetlen, hogy lesznek a csoportban olyanok, akiknek a feje felett történnek majd a folyamatok, és a teljes folyamat nem feltétlenül lesz önállóan rekonstruálható. A közösségszervezőnek azonban arra is figyelnie kell, hogy meg tudja tartani a csoport energiaszintjét: ehhez pedig az kell, hogy minél értelmesebb és hatékonyabb kerethez segítse a csoportos cselekvést, a győzelem érdekében segítse a célok megvalósulását, és rengeteg lendületet és perspektívát vigyen a csoportba.

A cél természetesen az lenne, hogy a közösségi szerveződés önjáróvá váljon. Ezért kell kialakítani azokat a folyamatokat, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenki kisebb-nagyobb részfeladatot vállaljon a csoportos tevékenységben, és a csoport életének szerves részévé tenni a fejlődési mechanizmusokat (belső képzés, feladatok új embereknek, stb.). Azonban az az elv, hogy ne csináljunk meg olyat, amit mások is meg tudnak csinálni maguknak, nem egyenlő a teljes háttérbe vonulással. A feladatok sokasága, a szervezési kihívások, a politikából való kiábrándultság miatt nehezen lehetne teljesíthető az az elvárás, hogy egy közösség megőrizze energiaszintjét, kialakítsa integritását, elérje első győzelmeit, és még a tagsága is gyarapodjon, amennyiben a közösségszervező külső facilitátori szerepet játszik, és nem száll be a megvalósításba.

Ez persze fontos hatalmi kérdéseket vet, ami elvezet minket harmadik dilemmánkhoz: a hatalmi egyenlőtlenség kezeléséhez. A közösségszervező általában nem tagja a közösségnek (az érintettek körének), ismeri, érti a közösségszervezés elméletét és gyakorlatát, és - amennyiben sikerül elnyernie a közösség bizalmát - éppen kívülállósága teheti képessé arra, hogy felfigyeljen a közösség azon tagjaira, akik rendelkeznek némi bizalmi tőkével, demokratikusak és bevonóak. Ők válhatnak majd közösségi vezetővé olyan értelemben, hogy összefogják az érintetteket, képesek közösen megfogalmazni a legégetőbb csoportügyeket, és mobilizálni tudják a csoport tagjait a társadalmi változás érdekében - a közösségszervező segítségével. A közösségszervező belép az érintett közösség életébe, terébe, erősíti a csoportkohéziót és a demokratikus döntéshozatali és kommuikációs kultúrát, új megoldási javaslatokra vezeti rá a csoportot, új szempontokat vet fel. És amiatt, hogy a közösségszervező kívülálló, közvetítő is egy másik  világhoz, amelyből így a közösség tagjai új tudás- és értékrendszert meríthetnek.

Amennyiben kialakul a bizalom, előállhat azonban az a helyzet is, hogy a közösségszervező szava majd többet nyom a latba vagy nagyobb autoritást képvisel, mint az érintettek vagy a közösségi vezetők szava (pl. abban, hogy az üres házak témát nem érdemes szakpolitikailag külön hangsúlyozni, mert hosszú távon félrevezető és kontraproduktív lehet). Naivitás lenne azt gondolni, hogy az "egyenlőség" létrejöhet pusztán konszenzusos döntéshozatallal vagy kommunikációs eszközökkel. A társadalmi státuszból, nemi, etnikai hovatartozásból származó különbözőségeinket tudatosan kell kezelnünk, a hatalmi egyenlőtlenségeknek tudatában kell lennünk, és folyamatosan újabb és újabb mechanizmusokat kell kitalálnunk annak érdekében, hogy ezek lehetőség szerint kiegyenlítődjenek, illetve megtermékenyítőleg hassanak a csoportra. A közösségszervező feladata, hogy aktiválja az érintettek tapasztalati tudását a társadalomról: megfogalmazza és kérdéssé formálja azokat a szempontokat, amelyek aktiválják a közösségben rejlő tapasztalati szakértelmet, amivel új szempontokat tudnak hozzátenni a vitához (pl. az üres házak esetében azt, hogy miért ez a téma indítja be elsőre az érintettek fantáziáját, hogyan segíthet ez a bevonódásban, toborzásban, a téma kapcsán milyen rendszerszintű politikai követeléseket lehetne megfogalmazni, mik a realitásai egy felújításnak építői szempontból, mennyire fenntartható egy ilyen projekt a beköltözők fizetőképessége szempontjából, stb.)

A közösségszervezésben is rettentően fontos tehát a "fékek és ellensúlyok" rendszere. A közösségszervezőnek rettentően sok szerepet kell betöltenie egy még formálódó csoportban (csoportdinamikai és kommunikációs szempontból, illetve a közös étosz (elvrendszer és viselkedés) kialakításáért), ahol még nem alakultak ki a szerepek, zavarosak az elvek, adott esetben elnyomás van a tagok között, nem rögzült még a belső kommunikációs kultúra vagy az egymáshoz viszonyulás szabályai. Ezért számomra sokkal szimpatikusabb és eredményesebbnek tűnik, amikor két-három közösségszervező dolgozik egy csoporttal, támogatva és ellenőrizve egymást, megkönnyítve az új energiák és szemléletmódok behozását, amely a fent említett hatalmi dilemmákat is sokkal inkább ellenőrizhetővé teszi.

A "Soha ne csináld meg mások helyett, amit ők is képesek megtenni önmagukért" elv tehát nem feltétlenül azt jelenti, hogy közösségszervezőnek a háttérből kéne irányítani, hanem azt, hogy mindenki vállaljon képességeihez mérten feladatot, szerepet, beleértve a fenti dilemmák számba vétele után a közösségszervezőt is, hogy mindenki érezze, hogy a győzelem vagy a kudarc közösségi aktus volt, amelyért ő is felelős.

A professzionalizált, tehát a civil szervezetek által menedzselt közösségszervezés is ezt a feladatmegosztós gyakorlati irányt igazolja, aminek azonban sokszor hátrányára válik, hogy a közösségszervezőkre, tehát az alkalmazotti gárdára delegált operatív feladatok és felelősségek rendszerének hatékonysága általában nincsen közösségileg rendszeresen kiértékelve, és nem születik a szervezeti struktúráról újra és újra közösségi döntés.

Olvasd el angolul.

Wednesday, November 28, 2012

Legjobban a csinálás során tanul az ember - az amerikai pragmatizmus a gyakorlatban

Forrás: equark.sk
Tetszik: Az amerikaiak pragmatikus, alapvetően optimista és lelkesítő hozzáállása, az, hogy nem ragadnak le az ötletek kritikai megvitatásánál, hanem a megvalósításra sarkallnak, és ehhez egy beszélgetésben arra helyezik a hangsúlyt, hogy miért működhet egy elképzelés. Ez a bejegyzés látszólag interkulturális kitérő, mégis szervesen kapcsolódik a közösségszervezéshez, hiszen a társadalmi változás lehetőségét alapvetően meghatározza az alkotói légkör.

Óvatosan általánosítanék persze arról, hogy hogyan is írható körbe az amerikai mentalitás. Bár tapasztalataim időben és térben is elég sokféle benyomásra épülnek (sok államban jártam, közel egy évet töltöttem itt, sokféle társadalmi helyzetben lévő emberrel ismerkedtem meg), alavetően egy buborékban voltam: többnyire társadalmilag tudatos, progresszív értékeket valló emberekkel találkoztam, és ténylegesen a demokrata középosztály világát ismertem meg. És persze idegen voltam, az idegenekkel pedig itt kedvesebbek vagy megértőbbek az emberek, és a jobb oldalukat mutatják. És az idegen is hajlamosabb partikuláris dolgok alapján általánosítani. És persze azt sem tudom sokszor eldönteni, hogy a kultúráról alkotott benyomásaim mennyire szólnak rólam, mennyire torzítja észrevételeimet az, hogy én milyen személyiség vagyok.

Az ilyen következtetések tehát mindig elkerülhetetlenül szubjektívek, mégis ezzel együtt hordoznak értékes jelentést arról, hogy mit is jelent a gyakorlatban az amerikaiakra oly jellemző pragmatizmus és vállalkozó kedv.

Ittlétem alatt legtöbbször azt éreztem, hogy amikor az amerikaiak megosztanak egymással egy tervet, legyen az kiforratlan vagy átgondolt, támogató visszajelzéseket adnak egymásnak: nagyszerű, és hajrá. Függetlenül attól, hogy szerintük a másik képes-e megvalósítani a kitűzött elképzeléseket, vagy birtokában van-e a képességeknek, ismeretségeknek, társaknak, pénzügyi háttérnek, első körben nem ez lesz az értékelés tárgya, hanem az, hogy elhatároztad, hogy CSINÁLNI AKARSZ valamit. És ez a lépés mindig üdvözlendő, a lelkesedés nem letörendő. Mert minden típusú (bevonó) civil aktivitás fontos, hiszen ebből fognak mások is inspirációt meríteni. Ezért a visszajelzésekben a pozitív dolgokra koncentrálnak: arra, hogy valami miért sikerülhet, és nem csak azt emelik ki, hogy miért nem.

Ez egyáltalán nem fullad ki egy üres, kritikamentes, felületes optimizimusban, csak a kritikai érvek kicsit később kerülnek elő. Különösen igaz ez, ha a beszélgetők nem ismerik jól egymást: akkor nem érzik, hogy a pozitív energiák átadásán kívül lenne másra jogosultságuk. Nem kezdik el húzni a szájukat, hanem örülnek, hogy van egy újabb ember, aki csinálni akar valamit. Nem fognak elkámpicsorítani, mert még ha nem is tökéletes, amit csinálsz, útközben még alakulhat. És a kritikai elemzés is megtörténik, ha már van mit elemezni: ha már elkezdődött. Vagy amikor már jobban ismernek.

Ez az amerikaiakra jellemző lelkesítő-pozitív hozzáállás azzal párosul, hogy nagyon tudnak energetizálni. Az amerikai tüntetéseken, a tréningeken, a közösségi eseményeken szinte mindig annyira jó hangulat van: sokszor volt olyan érzésem, mintha lenne egy közmegegyezés arról, hogy ilyenkor azért jönnek össze, hogy kitörő jókedvet teremtsenek. Átadják magukat az élménynek, még ha csak nézők, akkor is aktív résztvevőivé válnak az eseménynek. Az amerikai közönség rettenetesen interaktív: ha kérdezik, válaszol, bekiabál, huhog, igenel, nemel. Gyakori, hogy egy találkozón például a levezető ember nagy hangosan feltesz olyan kérdéseket, amire a csoport hasonlóan fog válaszolni, pl. hogy jól érzitek-e magatokat, vagy miért jöttetek ide, stb. A közös és hangos válaszadás pedig csoportképző erő. Első körben ez persze kultúraidegen egy introvertált közép-európai számára, de ha az ember elfogadja ezeket a játékszabályokat, és belemegy a játékba, akkor sokat lehet belőle meríteni. Én alapvetően őszinte és hasznos közösségi hozzáállásnak találtam.

Magyarországon többször érzem azt, hogy – az értelmiség körében ugyanúgy - szeretik azt észrevenni, hogy valami miért nem működhet. Van egy rettentő jó kritikai érzékünk arra, hogy meglássuk a dolgok fonákját, ami végtelenül hasznos ahhoz, hogy ne áltassuk magunkat, és észrevegyük a buktatókat, de mindeközben sokszor sokan elfeledkeznek arról, hogy hasonló elánnal megvizsgálják azt is, hogy milyen esély van elkerülni ezeket a buktatókat. Így, ahelyett, hogy a jó kritikai meglátásaikat még tudatosabb és pontosabb cselekvésbe fordítanák át, megragadnak a negatívumoknál, és arra jutnak, hogy akkor nem is érdemes belekezdeni. A cselekvőkedvet így fojtja el sokszor a szkepticizmussal párosuló kritikai érzék, amit pedig némi vállalkozókedvvel, optimizmussal, pragmatizmussal kiegészítve, és a folyamat közbeni elemzésre összpontosítva nagyon jól lehetne hasznosítani.