Monday, April 30, 2012

Rajzold meg a saját pálcikafigurád

A kapcsolatépítés folyamatáról Joe Szakos, a Virginia Organizing igazgatója beszél.

Miért fogadna bizalmába a szomszédság? Mitől nyílnak meg a kapuk?
Joe: A közösségszervező, különösen Amerikában, sokszor olyan, mint egy ejtőernyős felderítő. Oda megy, ahova küldik. Noha előzetesen felkészül a terepről, mégsem lehet biztos abban, pontosan hol ér földet. Én ifjú közösségszervezőként Kentucky állam keleti részében kezdtem egy közösségben, amelynek közelében szénkitermelés folyt. Egyszerű suhanc voltam a szemükben, aki mit sem érthet az ő problémáikból. A közösségszervezés egyik kulcsa, hogy elnyerd a közösség bizalmát és tiszteletét. Ennek alapfeltétele, hogy bízol bennük, és tiszteled őket. Hogy alapvetően szeretsz a társaságukban lenni, minden kihívással együtt. És elfogadod, hogy a bizalom kiépítése folyamat.

Miért kezdtek el bízni benned?
Joe: Azért, mert fontos volt számomra, hogyan gondolkodnak és éreznek. Mert elsősorban figyelmet tanúsítottam irányukban. De persze előbb-utóbb ők is kíváncsiak lettek rám. Itt már nem elég az értő és aktív hallgatás. Közös témákat kellett találnunk. Elkezdtem átgondolni, mik azok az állomásai az életemnek, mik azok a pontjai a személyiségemnek, amivel kapcsolódási pontokat teremthetek a közösség tagjaival. Rögtön kettőt is találtam: szeretem a baseballt, és nagyapám bányász bevándorló munkás volt. Énképünknek, személyiségünknek sok rétege van. A közösségszervezés a kapcsolatépítés művészete is. Minden ember felé más készségünket domborítjuk ki, azt, amivel a másik ember közösséget érezhet. Ha egy akadémikus előtt akarom jó színben feltüntetni magam, akkor valószínűleg előbb-utóbb beszélgetni fogunk a publikációimról. Ez magától értetődőnek tűnik, de nagyon más és nagyon idegen közegben, ahol az emberek szókincse is más, egyáltalán nem az.

Mi segíthet a kapcsolatépítésben?
Joe: A közösséggel való találkozásokra tudatosan kell készülni. Gondold át, ki vagy. Milyen közös pontokat fedezhetsz fel a szomszédságban élők és saját magad között? Rajzold meg a saját pálcikafigurád, és gondold át, ki vagy te az ottélők szemén keresztül. És mik azok a dolgok, amik megteremtik a hidat köztetek. Ismerd meg önmagad! Miért érdekel ez a szakma? Mi a te személyes történeted? Miért zavar téged az igazságtalanság? Legyen erre olyan válaszod, amit két percben, és legyen olyan, amit öt percben is el tudsz mondani. Élettörténetünk folyton változó, személyes konstrukció. Egyes emlékképek időnként előtérbe kerülnek, megint mások új értelmezést nyernek. Tanulj abból, hogy megvizsgálod magad a közösség szemével. Értelmezd újra élettörténeted a közösségszervezés függvényében.

Olvasd el angolul.

Monday, April 23, 2012

Az önérdek mozgósító ereje

Saul Alinsky
Saul Alinsky az 1930-1970-es években többek között Chicago nyomornegyedeiben szervezett közösségeket, fiatalkorú bűnözőkkel, szegénysorban élő európai bevándorlókkal, kirekesztett afroamerikaikkal, illetve rasszista fehérbőrűekkel dolgozott együtt. Szenvedéllyel töltötte el, ahogy a hatalom által kijátszott csoportok visszanyerik emberi méltóságukat, elkezdenek szerveződni, és megérzik, van befolyásuk a nagypolitikára és az üzleti érdekekre.

A legtöbb ember számára a demokratikus állam működése bonyolult és megfoghatatlan. Hiába születnek sorra az életünket befolyásoló döntések, sokan úgy gondolják, nincs ráhatásuk a dolgok alakulására, vagy a megélhetésért folytatott küzdelem minden erejüket felőröli. A döntéshozók sokszor elérhetetlenül távolinak tűnnek, akikre csak azok tudnak nyomást gyakorolni, akik "közel vannak a tűzhöz". A hatalom egyenlőtlen elosztása miatt a kevesebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező közösségek könnyen kiszolgáltatottá válnak, akiket aztán könnyű lesz félrevezetni, kihasználni vagy elnyomni. A demokratikus államnak éppen ezért az lenne az egyik legfőbb feladata, hogy azoknak a társadalmi csoportoknak is megteremtse a döntéshozatalban való részvétel hatékony formáját, akik nehezebben tudják artikulálni követeléseiket. Legtöbbször azonban ez csak nyomásgyakorlás hatására történik meg.

De miért szerveződnének azok, akik megélhetési gondokkal küszködnek, vagy akik azt gondolják, nincs ráhatásuk a dolgok alakulására? Alinsky szerint azért, mert személyesen is érdekükben áll változtatni. Ezért azt a konkrét, égetően fontos és megnyerhető ügyet kereste, ami a legtöbb lakó életét megkeserítette. És meg akarta találni azokat a helyieket, akik szövetségesei lehetnek egy szomszédsági szerveződés beindításában. Mert ha a közösség tagjai ráébrednek arra, hogy összefogással hatalmukban áll befolyásolni a róluk szóló döntéseket, egyre kevésbé fogják magukat apró porszemnek érezni a gépezetben.

Ehhez Alinskynak és közösségszervezőinek kívülről-belülről ismerniük kellett a szomszédságot. Adatelemzéssel indítottak: a terepmunka előtt előzetes képet akartak nyerni a szomszédságról. Átfésülték a népszámlálási adatokat, az önkormányzati jelentéseket, a nyilvános statisztikai adatokat, leltárt készítettek a szomszédságban működő közintézményekről, egyesületekről, sportklubokról, szociális intézményekről, vállalkozásokról, stb. Előkutatást végeztek a szomszédság és az ottélők történelméről. Elemezték a hatalmi viszonyokat és a kapcsolati hálót. Csak ezután kezdték el a munkát a szomszédságban. Nyilván ekkor már sok előzetes feltevésük volt arról, mik lehetnek a fontos ügyek, mégis zárójelbe tették ezeket. A szomszédságban élőktől akarták hallani, mi nyomasztja őket. Alinsky közösségszervezői az önérdekre építettek.

Az előkutatás végeztével a szomszédságot kisebb részegységekre osztották, és elkezdték a kapcsolatfelvételt. Több száz embert interjúvoltak meg, lakókat, boltosokat, helyi civil szervezetek vezetőit, egyházi vezetőket, vagy azokat, akik a közélet más területein vállaltak aktív szerepet. Részletes jegyzeteket készítettek az ott élők attitűdjéről és társadalmi beállítottságáról. Megkeresték azokat, akiket a helybéliek javasoltak. A szociológiából és az antropológiából ismert kvalitatív és kvantitatív kutatási módszereket alkalmazták: résztvevő megfigyelés, strukturálatlan, félig strukturált és mélyinterjúk, statisztikai elemzések, stb. A nap végén felmondták diktafonra a következtetéseiket. Tiszta képet akartak kapni a szomszédságban élők félelmeiről, bánatáról, reményeiről, és képességeiről.

A feltérképezés (area canvassing) legtöbbször egy-két hónap intenzív munkát vesz igénybe. A közösségszervezők ez alatt az időszak alatt a teljes szomszédságot végigjárják. A kapcsolatfelvétel több úton-módon történik. Megkeresik azokat az embereket, akiket az előkutatás során érdekesnek találtak, akik újabb és újabb embereket javasolnak majd nekik megkeresésre (ez a szociológiából és az antropológiából ismert hólabda módszer). Az is lehet, hogy a közösségszervezők rendelkeznek előzetes ismeretséggel, és azokon a kapcsolati hálókon keresztül indulnak el. Van, hogy a véletlenek nyújtanak számukra lehetőséget.

Több szervezet alkalmazza a sokkal direktebb, "kopogtatás" technikát (door knocking, door-to-door canvassing). Önkéntes diákok vagy közösségszervezők otthonaikban keresik fel a szomszédság lakóit, mindenkihez bekopogtatnak, és így próbálják meg beazonosítani a közösség számára fontos ügyeket, és nyitottá tenni őket az együttműködésre. A kapcsolatfelvétel nagyon fárasztó, és eleinte kevés sikerélménnyel kecsegtet. De meg lehet tanulni azokat a kommunikációs technikákat, amikkel könnyebb lebontani a falakat. (Pl. - Mi az, ami mostanában a legjobban feldühítette? - Nem tudom, nem is érdekel. - A szomszédja, Mária említette, hogy nem szállítják el a szemetet. Ez Önnek is probléma? Mit kéne tenni Ön szerint?)

A bizalom kiépülése folyamat, amit a nulláról indítunk. Ezért az elején a feltérképezés velejárója az elutasítás és a gyanakvás. Alinsky egyik sokszor idézett története, ahogy beépült egy Al Capone közeli chicagói bűnbandába. (Ekkor még nem közösségszervezőként, hanem ifjú kriminológusként dolgozott.) Heteken át sertepertélt a gengszterek főhadiszállásán, a chicagói Lexington Hotelban, de mindig elhajtották. Aztán egyik éjjel, a szomszéd asztalnál Capone egyik bérgyilkosa, Nagy Ed felkiáltott: - Hé srácok! Meséltem már azt a sztorit, amikor felcsíptem azt a vörös csajt Detroitban? Mire a többiek kórusban azt felelték: - Neee. Tényleg még egyszer végig kell hallgatnunk? Nagy Ed elszomorodott, mire Alinsky megbökte és így szólt: - Uram, én szeretném hallani a történetet. A gengszter szeme felcsillant: - Szeretnéd, kölyök? Akkor gyere, húzz ide egy széket az asztalunkhoz!

Ezeken a kezdeti ismeretségeken, beszélgetéseken keresztül kapunk képet a szomszédságban élők aggodalmairól, képességeiről, vízióiról is. És így alakíthatunk ki személyesebb kapcsolatot azokkal, aki megbízhatóak, és a csoportérdekeket tartják szem előtt. A hosszabb, személyes beszélgetéseken keresztül azonosíthatjuk be azokat a konkrét, égetően fontos és megnyerhető ügyeket, amikben sok ember érdekelt, és amiken keresztül a szomszédságot mozgósítani lehet. És azokat az embereket, akik majd az ügy élére állhatnak, és vezetőkké (leader) válhatnak. És azokat a közösséget összetartó erőket és erőforrásokat, amikre építkezhetünk az első lakógyűlés megszervezéséhez.

(Forrás: Sanford D. Horwitt: Let Them Call Me Rebel: Saul Alinsky - His Life and Legacy. Alfred A. Knopf, New York, 1989; Playboy Interview: Saul Alinsky - a candid conversation with the feisty radical organizer. Vol. 19. no. 3. - March, 1972; Saul D Alinsky: Rules for Radicals - A Pragmatic Primer for Realistic Radicals. Random House, New York, 1971)

Olvasd el angolul.

Monday, April 16, 2012

Mi az agitáció? - interjú Edward Shurnával

Ed Shurna, a jobb oldalon
Forrás:
http://jesssteele.wordpress.com 
Edward Shurna a Chicago Coalition for the Homeless (Chicagói Koalíció a Hajléktalanokért) ügyvezető igazgatója. 40 éve szervez közösségeket Chicago különböző negyedeiben. 2012 áprilisában 3 hetet töltöttem a szervezettel, akkor készítettem ezt az interjút.




Hogyan vált belőled közösségszervező?
Ed: Mindig is zavart a társadalmi igazságtalanság. Jezsuita főiskolára jártam, eleinte pap akartam lenni. Hittem benne, hogy jobbá tehető ez a világ. Ott ismerkedtem meg Tom Gaudette-tel. Az ő munkásságán keresztül értettem meg, hogy a szegényeknek elsősorban nem jótékonykodásra, hanem társadalmi változásra van szüksége. Tom katolikus keresztény aktivista volt, Chicago egyik szegénynegyedében, Austinban dolgozott közösségszervezőként. Austinban  az 1960-as években rengeteg házat bontottak el a városfejlesztés jegyében, mellyel számtalan szomszédság életét sikerült szétverni. A helyzetet tovább nehezítette a mindent átható rasszizmus, mely olykor erőszakos összecsapásokban nyilvánult meg. Gaudette elérte, hogy a szomszédságban élők ne egymásban lássák az ellenséget. Közreműködésével a helyieknek sikerült megfogalmazniuk a közösség számára fontos ügyeket, és elérték a döntéshozóknál, hogy kezdjenek el végre velük foglalkozni. Ennek eredményeképp pl. az iskolarendszer rengeteget fejlődött a negyedben.

A közösségszervező gondolkodás nagy váltás lehetett a vallásos gondolkodáshoz képest.
Ed: Teljesen új világ nyílt meg előttem. Korábban úgy voltam vele, hogy az elesettek vigaszra és segítségre szorulnak. Azóta viszont azt gondolom, hogy a társadalmi változáshoz a hatalmi viszonyok átrendeződésére van szükség. Arra, hogy az elnyomott csoportok saját maguk képviseletében jelenjenek meg követeléseikkel a nyilvánosság terében, tehát a médiában, vagy a döntéshozók előtt.

Tom Gaudette Saul Alinsky oldalán dolgozott közösségszervezőként. Találkoztál személyesen Alinskyvel?
Ed: Igen. Tartott nekünk egy előadást a közösségszervezésről. Mikor belépett a terembe, körbenézett, és annyit mondott. "Csak vesztegetem veletek a kibaszott időmet." Alinsky közismert volt az arroganciájáról. Tudtam, hogy csak provokálni akar, ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból. De engem ez a stílus nem ösztönzött. Ahogyan a közösségszervezést művelte, az annál inkább. Alinsky-nak volt jó néhány fontos szövetségese befolyásos katolikus egyházi körökben, akik a nyilvánosság előtt is, akár saját pozíciójukat kockáztatva kiálltak az elnyomott csoportok jogaiért. 

Pályád elején mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást?
Ed: Az, hogy belássam, hogy a döntéshozókat a legtöbb esetben nem ésszerű érvekkel lehet meggyőzni. Litván bevándorló családból származom, egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy tisztelnünk kell az Egyesült Államok törvényeit. Idő kellett ahhoz, hogy megértsem, a törvények is csak embertől valók, és jogunkban áll megváltoztatni őket. Elkezdtem érvelni a társadalmi változás mellett. Megértő és türelmes voltam. Azt gondoltam, észérvek alapján előbb-utóbb minden döntéshozónak be kell látnia, mi a helyes út. Aztán rájöttem, hogy ennél célravezetőbb a számonkérés és az önérdek. Mi lenne a kötelessége a döntéshozónak? És mi az érdeke a változásra? Ehhez persze előbb-utóbb szükségszerűen fel kell vállalni a konfrontációt a döntési pozícióban lévőkkel. Ez első hallásra eléggé idegennek tűnik a keresztény gondolkodástól, holott igenis rokonságban áll vele.

Milyen volt, amikor először próbáltad elfogadtatni magad egy szomszédság lakóival?
Ed: Nehéz. Eleinte a legtöbben nem értik, miért vagy ott, gyanúsan néznek rád. Mégis mit tudhat egy idegen, amit ők nem? A bizalom kiépítése folyamat, amit többnyire a nulláról indítunk. Ezt be kell látni ahhoz, hogy az ember ne sértődjön meg, mert sokáig elutasításban lesz része. És ne vegye magára a kritikát vagy az ellenséges hozzáállást. Idővel elsajátítjuk azokat a kommunikációs technikákat, amikkel könnyebben törhetjük át a falakat - ezzel némileg felgyorsíthatjuk a folyamatot. A szomszédságban vannak hangadók, informális vagy formális vezetők, velük is el kell fogadtatni magunkat.

Mi az agitáció?
Ed: Ifjú közösségszervezőként egy többségében afroamerikai szomszédságban kezdtem Chicagoban. Egy befektető, aki egyben egy focicsapat tulajdonosa is volt, egy stadion felépítését tervezte a negyed kellős közepén - az ottélők megkérdezése nélkül. Ez teljesen szétzilálta volna a lakók életét. Felállt a szomszédság képviseletében egy csoport, és megkezdte a kapcsolatfelvételt a befektetővel. A levelekre azonban nem érkezett válasz. A közösségnek nem volt tapasztalata a hatalommal való konfrontációban, idegen volt tőle pl. a demonstráció gondolata. Nekem kellett kiprovokálnom belőlük, hogy új taktikákat is kipróbáljanak. Agitáltam őket. Hány levelet kell még írni ahhoz, hogy belássátok, valami mást kell csinálni? - kérdeztem. De nekik kellett eljutni arra a pontra, hogy kimondják: - Ha erre a levélre sem jön a válasz, akkor személyesen keressük fel a befektetőt. Végül megérett bennük a gondolat. Kitalálták, hogy küldenek egy öt fős delegációt a befektetőhöz. Tudtam, hogy menyire fontos lenne ezen a ponton felmutatni, hogy sok ember áll az ügy mögött. De nem azt mondtam, hogy szervezzetek egy tömegdemonstrációt. Hanem azt kérdeztem tőlük: - Miért csak öt ember megy? Hiszen sokkal több embert érint a dolog. Miért ne mehetne minden érintett, akinek kedve van? Végül 25 ember gyűlt össze a befektető irodája előtt. Imádkoztak. A közösség erősen vallásos volt, illett hozzájuk az akció, biztonságban érezték magukat, és a médiának is tetszett. De a befektető ennek ellenére sem akart velünk szóba állni. Az akció hatására a csoport magabiztosabb lett, megérezték az összefogás erejét. Újabb és újabb lehetőségeket kerestek arra, hogy demokratikus eszközökkel hangot adjanak követeléseiknek és elégedetlenségüknek. Hatalmat generáltak maguknak. Néhány hónappal később hétszáz ember vonult a befektető otthona elé, hogy végre rávegyék a tárgyalásra. A döntéseket a csoport hozta, én pedig azon voltam, hogy minél több véleménnyel és elképzeléssel ismerkedjenek meg, hogy valódi és tájékozott döntést hozzanak. Arra is ügyeltem, hogy a csoport sok olyan véleményel is megismerkedjen, amivel én személy szerint nem teljesen értettem egyet.

Nyertetek?
Ed: Nyertünk. A stadiont nem a mi szomszédságunkban építették fel. A közösség pedig belátta, hogy ha valamin változtatni akarnak, ahhoz többet és másképp kell csinálniuk, mint ahogyan eddig csinálták. Ez az agitáció eredménye. A közösségszervező pedig megtanulja élvezni a kockázatos játszmákat, a problémában lehetőséget, a konfliktusban kihívást lát.

Olvasd el angolul.

Monday, April 9, 2012

Miről szól ez a blog?


Montgomery buszbojkott, 1955.
Forrás:  blackpast.org
Erős népnek nem kell erős vezető. (Ella Baker)

1955 decemberében Alabama államban Rosa Parks egy buszsofőr utasítása ellenére nem adta át a helyét egy fehér bőrű utasnak. Az afroamerikai nőt néhány órán belül letartóztatták. Az eset nagy felháborodást váltott ki az afroamerikai közösségben, és válaszul bojkottálták a busztársaság járatait. Parksot négy nappal később bűnösnek találta a bíróság, és $14 pénzbírsággal sújtotta. Az igazságtalanság további lendületet adott a bojkott folytatásához, és a mozgósítás eredményeképp több ezer afroamerikai alakította úgy az életét, hogy ne kelljen a busztársasággal utaznia.

A bojkott egészen 1956 végéig tartott, amikor az Amerikai Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította az alabamai buszjáratok szegregációjára vonatkozó törvényeket. A Montgomery buszbojkott néven ismertté vált polgári engedetlenségi akció az afroamerikai polgárjogi mozgalom egyik első sikereként vonult be a történelembe, és Parks mellett országos ismertséget szerzett egy afroamerikai baptista tiszteletesnek, a bojkott egyik szervezőjének, Martin Luther King, Jr.-nak.

A bojkott beindítása és fenntartása széles körű agitációt és összehangolt szervezőmunkát igényelt olyan környezetben, ahol életveszélyes volt az aktivizmus. Az aktivisták támogatókat toboroztak a közösségből, és segítettek megszervezni az alternatív közlekedési lehetőségeket. Akinek volt autója, az szállította a többieket, az afroamerikai taxisofőrök pedig egy buszjegy áráért kínálták szolgáltatásaikat. Sokan egyszerűen gyalogoltak. A bojkotthoz egyre többen csatlakoztak, egyre többen látták úgy, hogy megéri kockára tenni állásukat, vagy fizikai épségüket.

A sikereken felbuzdulva 1957-ben megalakult a Southern Christian Leadership Conference (SCLC - Déli Keresztény Vezetők Konferenciája), hogy további erőszakmentes polgári engedetlenségi akciókat koordináljon az afroamerikaiak egyenjogúságáért. Az SCLC első alkalmazottja Ella Baker volt, aki munkásságán keresztül óriási hangsúlyt fektetett a mozgalomban az alulról szerveződő sejtek erősítésére, és az új vezetők kinevelésére.

A mozgalom sikerei tehát a közösségszervező aktivisták kitartó, alapos és fáradságos munkájában gyökereztek, akik megerősítették az afroamerikai közösségeket, és ráébresztették őket arra, hogy összefogással hatalmukban áll megváltoztatni az elnyomó törvényeket és hatalmi rendszereket. A mozgalom emblematikus és tehetséges alakjai a közösségszervezők munkája nélkül nem élvezhették volna százezrek támogatását. De a közösségszervezők sem a nulláról indítottak, hanem a megelőző évtizedek-évszázadok során működő szerveződések eredményeire építkeztek. Rosa Parks sem a semmiből merítette bátorságát, hanem jól képzett emberi jogi aktivista volt. Sőt, nem is ő volt az első, aki nyíltan ellenszegült a szegregáció ilyen formájának. 9 hónappal korábban pl. Claudette Colvin-t, egy 15 éves állapotos afroamerikai lányt vertek bilincsbe és tartóztattak le ugyanúgy Montgomery-ben, mert nem volt hajlandó átadni a helyét.

Ez az afroamerikai polgárjogi mozgalom történetéből kiragadott epizód jól mutatja, hogy a társadalmi változás mozgatórugói nem kizárólag és nem elsősorban a tehetséges és karizmatikus vezetők, hanem maguk az emberek, akik szervezett és összehangolt formában képesek megkérdőjelezni az uralkodó hatalmi viszonyokat, és érdemlegesen képesek részt venni a változásról folyó demokratikus párbeszédben. A társadalmi változás pedig akkor lesz mélyreható, ha minél több elnyomott embert és érdekcsoportot sikerül hatalommal felruházni, hogy szervezett érdekképviseleten keresztül, demokratikus formában terjesszék elő követeléseiket. De milyen hatalomról, kinek az erejéről beszél az amerikai közösségszervező hagyomány?

2012 áprilisában egy bolgároknak, magyaroknak, románoknak és szlovákoknak tartott közösségszervező tréningen vettem részt Chicagoban, ahol a tréner arra kért minket, hogy 10-es skálán jelöljük, mennyire akarunk hatalommal rendelkezni. Gyorsan kiderült, hogy mindannyian mást értünk a fogalom alatt, és a hatalom jelentése közép-kelet-európai kontextusban egyáltalában nem olyan egyértelmű, mint az amerikai közösségszervező szakirodalomban. A résztvevők közül legtöbben kényelmetlenül érezték magukat a fogalom használatával. Voltak, akik azért nem akartak hatalmat, mert az visszaélésre ad lehetőséget. Voltak, akik úgy érezték, nincs elég tudásuk ahhoz, hogy hatalmuk legyen. Voltak, akik szerint már most is elegendő hatalmuk van. Eléggé meghökkentette a csapat az amerikai trénereket, akiknek a hatalom a cselekvőképességet (Saul Alinsky), a társadalmi, politikai, és gazdasági változáshoz szükséges erőt jelenti (Martin Luther King, Jr.), ami követelések formájában jut érvényre (Frederick Douglass).

Ez még inkább rádöbbentett arra, hogy ha Magyarországon, vagy Közép-Európában meg akarjuk erősíteni a kevés hatalommal rendelkező közösségeket, és széles közösségi bázissal rendelkező civil szervezeteket szeretnénk felépíteni, akkor nemcsak a közösségszervező hagyományt és módszert kell elsajátítanunk, de a terminológiát is honosítanunk kell. A közösségszervező szakirodalomban ugyanis rengeteg olyan fogalom van, mely idegenül hangzik a mi nyelvi és társadalmi kontextusunkban. A hatalom (power)elnyomás (oppression), vezető (leader), képessé tétel (empowerment), agitáció (agitation), sejt (cell, chapter), önérdek (self-interest), követelés (demand), nyilvánosság tere (public arena) mind-mind olyan kifejezések, amelyeket fontos a nőjogi mozgalomból, a rabszolgafelszabadítási mozgalomból és a munkásmozgalomból táplálkozó amerikai közösségszervező hagyományra hagyatkozva értelmeznünk, de gyökereit meg kell találnunk saját kulturális beágyazottságunkban is. A blog egyik célja, hogy hozzájáruljon ilyen és ehhez hasonló kérdések átgondolásához, és a közösségszervezés elméletéről és gyakorlatáról folyó szakmai diskurzushoz.

A blog további célja, hogy bővítse a magyarul elérhető olvasmányanyagot azon keresztül, hogy az amerikai közösségszervezés elméletébe és gyakorlatába ad betekintést. A közösségszervezésről magyarul elérhető szakirodalom ugyanis elenyésző, és ahol szó esik közösségszervezésről, ott is többnyire a közösségfejlesztés szinonimájaként, alternatívájaként hivatkoznak a folyamatra. A két megközelítés között azonban jelentős különbség van. Míg a közösségfejlesztés alapvetően a kormányzattal, önkormányzattal való együttműködésen alapszik, és a közösség gyarapodása érdekében mozgósítja az állami és az üzleti forrásokat, addig a közösségszervezés elsődleges célja, hogy a közösséget autonóm hatalommal ruházza fel, amely saját képviseletében elegendő befolyással rendelkező, azaz hatalmi tényezőként lép be a nyilvánosság terébe.

A Magyarországon 50 éves hagyománnyal rendelkező közösségfejlesztés továbbá a népművelés hagyományában keresi gyökereit, ami szintén élesen elkülöníti a  közösségszervezéstől, melynek szükség esetén alapvető elve a létező hatalmi viszonyok megkérdőjelezése és a hatalommal való konfrontáció felvállalása akár erőszakmentes polgári engedetlenség útján is.

A közösségszervezésről való párbeszéd elmélyítése Magyarországon és Közép-Kelet Európában azért is időszerű, mert egyre több szervezet hivatkozik a módszer alkalmazására, például A Város Mindenkié (AVM), a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ), vagy a Magyar Szegénységellenes Hálózat (MSZEH). A módszer iránt érdeklődők száma is nő. A Civil Kollégium Alapítvány tavaly kezdett el egy közösségszervező tanulókört, és nemrég indított útjára egy amerikai csereprogramot a közösségszervezés iránt érdeklődő magyar, illetve közép-európai fiataloknak az Európai Közösségszervező Hálózattal (European Community Organizing Network, ECON) együttműködésben. A Hálózat munkájának eredményeképp pl. Szlovákiában és Romániában néhány éve már folyik közösségszervezés, ennek ellenére közel sem beszélhetünk arról, hogy a módszer meggyökerezett volna a térségben.

Érdemes lenne tehát most feltárnunk a közösségszervezés regionális történelmi gyökereiet, beleértve a nemzeti és etnikai kisebbségi, és az egyházi hagyományt is, és beazonosítani a közösségszervezés azon előfutárait, akik a kirekesztett csoportok demokratikus elveken nyugvó megszervezésén fáradoztak. Továbbá, az elmúlt 20 év civil és mozgalmi tevékenységei között is számtalan olyan példa akad, amelyeknek közösségszervező szemszögből is érdemes lenne leszűrni a tanulságait.

A blog elsősorban a magyar, illetve a közép-kelet-európai közönségnek szól, ezért a blogbejegyzések angolul is olvashatók.

Olvasd el angolul.

Monday, April 2, 2012

Magamról

Női hatalom. Forrás: redux.com
2010 végén a Dalit Nők Regionális Konferenciáján vettem részt Ahmedabadban, Indiában. Több tucat indiai nővel ültem egy asztalnál, erős, elkötelezett, nehézsorsú nőkkel, akik az ország különböző falvaiból gyűltek össze. Mindegyikük az "érinthetetlenek", "a kaszton kívüliek", mai nevükön a dalitok csoportjából származott, akik a mai napig az egyik legkiszolgáltatottabb társadalmi csoport Indiában. A résztvevő nők mind bántalmazó kapcsolat vagy nemi erőszak túlélői voltak. A konferencia első fél napját bemutatkozással töltöttük. Ezek a nők sorra egymás után, büszkén osztották meg személyes történetüket arról, hogyan erősödtek meg, miként léptek ki az elnyomó, erőszakos viszonyból, és azóta hogyan szerveződnek saját falvaikban a nőket érő erőszak különböző formái ellen. Vezetők voltak, azaz olyan emberek, akik a közösség érdekeit figyelembe véve, társaikat erősítve, saját tehetségüket a közösség javára fordítva dolgoztak.

Három napon keresztül folyt a beszélgetés, az éneklés, a gondolkozás, a stratégiázás. Ekkor már néhány éve a Minority Rights Grouppal alulról jövő, közösségi alapú szerveződésekkel dolgoztunk, és egy éve kezdtük el építeni A Város Mindenkiét, hajléktalan emberek és szövetségeseik mozgalmát. Azzal az élménnyel tértem haza, hogy minél több olyan szervezetet szeretnék látni Magyarországon és a régióban, amely széles közösségi bázissal rendelkezik, amelyben az érdekvédő tevékenységen keresztül a jogsértések elszenvedői is tudást, hatalmat, és kapcsolati tőkét halmoznak fel.

2012 kivételes év az életemben: egy éven keresztül közösségszervezést tanulhatok az USA-ban egy amerikai közösségszervező szervezet, a Virginia Organizing támogatásával. Szeretném ezt a tanulási folyamatot minél több emberrel megosztani. Bejegyzéseimet elsősorban a magyar, és a közép-kelet európai közönségnek szánom. Írok a közösségszervezés irányzatairól, a gyakorlatban szerzett tapasztalataimról, közösségszervezőkről, olvasmányanyagaimról, módszerről és stratégiáról. Kérdésem: hogyan lehet minél hatékonyabban elősegíteni olyan demokratikus szerveződések elszaporodását, amelyek kirekesztett csoportokat ruháznak fel hatalommal és érdekérvényesítő erővel?

Sebály Bernadett
sebaly . bernadett KUKAC gmail . com

Olvasd el angolul.