Wednesday, November 28, 2012

Legjobban a csinálás során tanul az ember - az amerikai pragmatizmus a gyakorlatban

Forrás: equark.sk
Tetszik: Az amerikaiak pragmatikus, alapvetően optimista és lelkesítő hozzáállása, az, hogy nem ragadnak le az ötletek kritikai megvitatásánál, hanem a megvalósításra sarkallnak, és ehhez egy beszélgetésben arra helyezik a hangsúlyt, hogy miért működhet egy elképzelés. Ez a bejegyzés látszólag interkulturális kitérő, mégis szervesen kapcsolódik a közösségszervezéshez, hiszen a társadalmi változás lehetőségét alapvetően meghatározza az alkotói légkör.

Óvatosan általánosítanék persze arról, hogy hogyan is írható körbe az amerikai mentalitás. Bár tapasztalataim időben és térben is elég sokféle benyomásra épülnek (sok államban jártam, közel egy évet töltöttem itt, sokféle társadalmi helyzetben lévő emberrel ismerkedtem meg), alavetően egy buborékban voltam: többnyire társadalmilag tudatos, progresszív értékeket valló emberekkel találkoztam, és ténylegesen a demokrata középosztály világát ismertem meg. És persze idegen voltam, az idegenekkel pedig itt kedvesebbek vagy megértőbbek az emberek, és a jobb oldalukat mutatják. És az idegen is hajlamosabb partikuláris dolgok alapján általánosítani. És persze azt sem tudom sokszor eldönteni, hogy a kultúráról alkotott benyomásaim mennyire szólnak rólam, mennyire torzítja észrevételeimet az, hogy én milyen személyiség vagyok.

Az ilyen következtetések tehát mindig elkerülhetetlenül szubjektívek, mégis ezzel együtt hordoznak értékes jelentést arról, hogy mit is jelent a gyakorlatban az amerikaiakra oly jellemző pragmatizmus és vállalkozó kedv.

Ittlétem alatt legtöbbször azt éreztem, hogy amikor az amerikaiak megosztanak egymással egy tervet, legyen az kiforratlan vagy átgondolt, támogató visszajelzéseket adnak egymásnak: nagyszerű, és hajrá. Függetlenül attól, hogy szerintük a másik képes-e megvalósítani a kitűzött elképzeléseket, vagy birtokában van-e a képességeknek, ismeretségeknek, társaknak, pénzügyi háttérnek, első körben nem ez lesz az értékelés tárgya, hanem az, hogy elhatároztad, hogy CSINÁLNI AKARSZ valamit. És ez a lépés mindig üdvözlendő, a lelkesedés nem letörendő. Mert minden típusú (bevonó) civil aktivitás fontos, hiszen ebből fognak mások is inspirációt meríteni. Ezért a visszajelzésekben a pozitív dolgokra koncentrálnak: arra, hogy valami miért sikerülhet, és nem csak azt emelik ki, hogy miért nem.

Ez egyáltalán nem fullad ki egy üres, kritikamentes, felületes optimizimusban, csak a kritikai érvek kicsit később kerülnek elő. Különösen igaz ez, ha a beszélgetők nem ismerik jól egymást: akkor nem érzik, hogy a pozitív energiák átadásán kívül lenne másra jogosultságuk. Nem kezdik el húzni a szájukat, hanem örülnek, hogy van egy újabb ember, aki csinálni akar valamit. Nem fognak elkámpicsorítani, mert még ha nem is tökéletes, amit csinálsz, útközben még alakulhat. És a kritikai elemzés is megtörténik, ha már van mit elemezni: ha már elkezdődött. Vagy amikor már jobban ismernek.

Ez az amerikaiakra jellemző lelkesítő-pozitív hozzáállás azzal párosul, hogy nagyon tudnak energetizálni. Az amerikai tüntetéseken, a tréningeken, a közösségi eseményeken szinte mindig annyira jó hangulat van: sokszor volt olyan érzésem, mintha lenne egy közmegegyezés arról, hogy ilyenkor azért jönnek össze, hogy kitörő jókedvet teremtsenek. Átadják magukat az élménynek, még ha csak nézők, akkor is aktív résztvevőivé válnak az eseménynek. Az amerikai közönség rettenetesen interaktív: ha kérdezik, válaszol, bekiabál, huhog, igenel, nemel. Gyakori, hogy egy találkozón például a levezető ember nagy hangosan feltesz olyan kérdéseket, amire a csoport hasonlóan fog válaszolni, pl. hogy jól érzitek-e magatokat, vagy miért jöttetek ide, stb. A közös és hangos válaszadás pedig csoportképző erő. Első körben ez persze kultúraidegen egy introvertált közép-európai számára, de ha az ember elfogadja ezeket a játékszabályokat, és belemegy a játékba, akkor sokat lehet belőle meríteni. Én alapvetően őszinte és hasznos közösségi hozzáállásnak találtam.

Magyarországon többször érzem azt, hogy – az értelmiség körében ugyanúgy - szeretik azt észrevenni, hogy valami miért nem működhet. Van egy rettentő jó kritikai érzékünk arra, hogy meglássuk a dolgok fonákját, ami végtelenül hasznos ahhoz, hogy ne áltassuk magunkat, és észrevegyük a buktatókat, de mindeközben sokszor sokan elfeledkeznek arról, hogy hasonló elánnal megvizsgálják azt is, hogy milyen esély van elkerülni ezeket a buktatókat. Így, ahelyett, hogy a jó kritikai meglátásaikat még tudatosabb és pontosabb cselekvésbe fordítanák át, megragadnak a negatívumoknál, és arra jutnak, hogy akkor nem is érdemes belekezdeni. A cselekvőkedvet így fojtja el sokszor a szkepticizmussal párosuló kritikai érzék, amit pedig némi vállalkozókedvvel, optimizmussal, pragmatizmussal kiegészítve, és a folyamat közbeni elemzésre összpontosítva nagyon jól lehetne hasznosítani.



Monday, November 19, 2012

A kis és megnyerhető ügyek mítosza

Valóban ez lenne a kihívásokkal teli társadalmi ügy?
Forrás: trogerizmus.blog.hu
Nem tetszik: Az amerikai közösségszervezők sokszor minden kritika nélkül, minden helyzetre használható receptként adják elő, hogy az apatikus, marginalizált csoportok megszervezése érdekében első lépésben "kis és megnyerhető ügyekkel" érdemes indítani.

Az Alinsky-hagyományra épülő, de sokszor kilúgozott formában előadott szervezési logika azzal kecsegtet, hogy a kis ügyben (parkoló, stoptábla, szemételszállítás, buszjárat átszervezése, stb.) aratott gyors győzelem lendületet adhat a szervezet és a tagok fejlődésének, ami egy nagyobb kampányhoz elengedhetetlen. Érdemei mellett azonban van, hogy a közösségszervezők nem vetnek számot a buktatókkal, amik éppen abból fakadnak, hogy a legelején túl alacsonyra teszik a mércét. Mennyiben a finom fokozatosság a legjobb út ahhoz, hogy az emberek elhigyjék, van értelme rendszerszintű követeléseket tenni?

Augusztusban résztvettem a Midwest Academy egy hetes közösségszervező tréningjén Chicagoban, ami nagyon elismert tréning az USA-ban, és jóformán minden szervezet elküldi ide közösségszervezőit. Életem első két legjobb tréningélményébe tartozik ez a képzés: sokszor úgy éreztem, mintha egy interaktív színdarab nézője, illetve szereplője lennék, annyira dinamikus és szórakoztató formában zajlott a tudásmegosztás. A képzés nagyon átfogó volt, és nagyon stratégiai. Ami viszont a "kis és megnyerhető" ügyeket illeti, volt egy olyan gyakorlat, hogy egy valaha jól működő szomszédsági szervezeződésbe kellett életet lehelni. Feladatunk az volt, hogy eldöntsük, melyik ügyre lenne érdemes első körben fókuszálni, hogy szerveződésre (társadalmi aktivitásra) bírjuk az embereket. A célcsoport középosztály volt. Az elképzelt negyed lakói számára a következő ügyek jelenthettek problémát: 1. egy gyereket elütött egy autó a szomszédságban, 2. egy boltban alacsonyabb áron vannak beárazva a termékek, ezért az óvatlan vásárlók többet fizetnek a pénztárnál, mint gondolják, 3. levelek vannak a kanálisban, ami miatt beázhatnak a szuterén lakások, 4. nőtt az ÁFA. Miközben én a vásárlók félrevezetése és az ÁFA-emelés ügy között morfondíroztam, legnagyobb megdöbbenésemre az eldugult kanális kapta kiemelkedően a legtöbb szavazatot. A tréner nem kérdőjelezte meg az emellett felvonultatott érveket (ami lényegében az volt, hogy ez egy kis és könnyen megnyerhető ügy, ezért gyors sikert hozhat a közösségnek, és a tagok könnyű terepen tanulhatnak az érdekérvényesítésről).

Nem egészen értettem, hogyha a közösség tagjai számára kimondva vagy csak tudvalévően problémát jelent az ÁFA-emelés, vagy a vásárlók félrevezetése, akkor miért éri meg a nulláról indítani. Illetve azt sem, miért tekintjük kézenfekvőnek, hogy az eldugult kanálistól sikerrel és legfőképpen belátható időn belül (nem sok év múlva csak) át lehet nyargalni mondjuk az ÁFA csökkentéshez, hogy utána lehessen végre a rendszerszintű változást is eredményező igazságos adórendszerről beszélni. Rengeteg buktatót is láttam a dologban: biztos az a jó, ha ilyen automatizmussal rábökünk a látszólag könnyűnek tűnő ügyre? Nem száll el ugyanúgy a lendület, ha nem próbálunk meg valóban jelentős kérdésekről beszélni? Biztos, hogy nem becsüljük alá a közösséget? Biztos, hogy megtaláltuk a jó vezetőket, nem azért nem vállalunk bátrabb célokat? Valóban látjuk a nagyobb összefüggéseket? Tényleg a zajló társadalmi folyamatokba illeszkedve, nem valami elméleti-módszertani-intézményes formának a fogságában cselekszünk?

A The Woodlawn Organization tiltakozása Chicagoban.
A közösségszervező Saul Alinsky volt. Forrás: newswise
De hogy is fogalmaz egészen pontosan a "kis és megnyerhető" ügyekről Saul Alinsky? Alinsky a Rules for Radicals-ben azt írja: "A közösségszervező tudja, hogy legfőbb feladata, hogy visszaadja az embereknek a cselekvés erejébe vetett hitet; amellett, hogy elfogadják, hogy a szerveződésben erő van, ezt a gyakorlatban is meg kell tapasztalniuk." (1989:113) A közösségszervező feladata, folytatja Alinsky, hogy építse a csoport önbizalmát, és a csoport tagjai elhigyjék, hogy ha már ennyien sikerült nyerniük, akkor többen még nagyobb dolgokat is álmodhatnak. (1989:114) "Gondosan és körültekintően kell kiválasztani az ellenfeleket, mert egy-egy vereség annyira demoralizáló lehet, hogy még a karrierjének is véget vethet," hasonlítja Alinsky a folyamatot egy versenyző küzdelméhez. (1989:114) Később így folytatja: "Ezért ahhoz, hogy véget vess az apátiának és rábírd az embereket a részvételre, meg kell támadnod azokat az uralkodó mintákat, amely alapján a közösségi élet jelenleg szerveződik. [...] A változás a régi szerveződési forma felbomlasztását, és egy új megszervezését jelenti. [...] A közösségszervező az elégedetlenség érzésést akarja szítani; létre kell hoznia egy csatornát, amelyen keresztül az emberek egészséges elégedetlenség-érzésüket (anger) szabadon kieresztve vezethetik le frusztrációikat." (1989:116-117.)

Így tehát egy ügy egy induló szerveződés számára nem csupán attól válik "jó" üggyé, mert könnyen megnyerhető, hanem azért, mert alkalmat ad arra, hogy az emberek artikulálni tudják dühüket. "Nem ellentmondásos ügy nem létezik," folytatja Alinsky. (1989:117.) (Már abban az értelemben, hogy a döntéshozók és az állampolgárok között teremt konfliktust és ellentmondást azzal, hogy tesz egy lépést az igazságtalan hatalmi viszonyok átrendezése felé.) Az emberek Alinsky szerint azért kezdenek el cselekedni, mert ráébrednek, helyzetük és frusztrációjuk eredője nem (vagy legalábbis nem  legfőképpen) saját magukban keresendő, hanem sokkal inkább az intézményrendszer működésében lévő igazságtalanságok és a rossz politikai döntések halmozott következményeiben. Az eldugult kanális tehát akkor felel meg alkalmas "kis és megnyerhető" ügynek, ha képes ilyen típusú indulatok kiváltására és kanalizására, és eszköz annak érdekében, hogy a közösség elhigyje, lehet és érdemes összefogni mozdíthatatlannak tűnő bástyák ellenében is. Alinsky szerint ebben a folyamatban sarjadnak az új közösségi szerveződések. (1989:117.)

Frances Fox Piven és Richard A. Cloward azonban megkérdőjelezi, hogy a rendszerszintű társadalmi változás kikényszerítéséhez a szervezetépítés lenne a legcélravezetőbb. (1977, különösen a The Welfare Rights Movement - Mobilizing Versus Organizing rész) Egyrészt szerintük a közösségszervezők által hangoztatott szervezetépítés kiveszi a lendületet a cselekvésből: akkor kifejezetten kontraproduktív lehet, amikor az emberek az aktuális társadalmi események hatására már kiléptek az apátiából. Másrészt Piven és Cloward szerint a társadalmi változást és a hatalmi viszonyok átrendezését sokkal jobban szolgálják a felforgató taktikák: azaz ők az embereket a demokratikus értelemben vett konfrontatív akciókra vagy polgári engedetlenségre mobilizálnák, mintsem a kötöttségeket is teremtő szervezeti működésre. Szerintük ezért az érintettekből álló szervezett csoportok országos együttműködésénél sokkal jobban szolgálja a célt egy országos, de agitátorokból álló szervezett hálózat, akiknek számos laza szerveződéssel van kapcsolatuk. Az 1960-as évek második felének jóléti válsága szerintük ennek a taktikának kedvezett az USA-ban. (Piven és Cloward végül a Jóléti Jogok Mozgalmában (Welfare Rights Movement) közösségszervezőkkel együttműködésben (a National Welfare Rights Organization-nel) a két taktika egyfajta ötvözetét valósította meg.) A piven-cloward-i gondolat - most minden lehetséges kritikájától eltekintve - számomra a "kis és megnyerhető ügyek" mítoszára is rezonál: azzal ellensúlyozza, hogy rávilágít, a közösségszervezőnek első körben a társadadalom "hőmérsékletével" kell összhangba kerülnie, hogy a lehető legjobban tudja kiaknázni a zajló társadalmi folyamatokat.

Szeméthalmok Nápolyban a szemételszállítási
krízis idején (2011). Forrás: time
Valóban az a hatékony stratégia tehát, ha egy új szervezet esetében mindenáron ragaszkodunk a "kis és megnyerhető ügyekhez", a parkokhoz, a stop táblákhoz, a szemételszállításhoz? Az elmúlt évtizedek közösségszervező gyakorlatában valóban sikerült volna áthidalni a kis és megnyerhető célok és a nagy és jelentős társadalmi célok közötti szakadékot? Valóban elvezet ez minket a hosszú távú társadalmi változáshoz? - kérdezi Gary Delgado (amerikai kutató, egyetemi előadó, aktivista, az ACORN egyik alapítója és közösségszervezője) Az utolsó stoptábla című 1998-as cikkében (The Last Stop Sign).

Az alulról szerveződő jobboldali csoportok, mondja, akik be akarják szüntetni az abortuszt, és elnyomnák a melegeket, soha nem szerveződtek azért, hogy stop táblájuk legyen. Ezek a csoportok, teszi hozzá, feltehetően tudják, hogy közösségszervezni legjobban a mélyen ellentmondásos ügyek körül lehet. Delgado ezzel még véletlenül sem eldobni akarja a hagyományos közösségszervező módszereket: az alulról jövő közösségi vezetők képessé tételét, a széles demokratikus bázisra épülő szerveződést, vagy a közösségi tanulást, aminek segítségével a kiszolgáltatott emberek bebizonyíthatták, hogy ugyanúgy képesek érthetően artikulálni a problémáikat, és nincs szükségük felkent szakértőkre. A valódi győzelmeket sem akarja megtagadni: a szociális bérlakásrendszer fejlesztését, az iskolai reformokat, az adórendszer átalakítását. Mindemellett Delgado azt állítja, hogy a közösségszervezés sokszor "félreértelmezi a "győzelem" fogalmát" és "szinte teljesen különálló világban létezik a vele párhuzamos progresszív aktivista mozgalmi valósághoz képest", amely - szerinte - kiemelkedően jelentős eredményeket mutatott fel (nőmozgalom, melegmozgalom, bevándorlómozgalom, stb.).

A közösségszervezés egyik lényege és érdeme, hogy a módszeren keresztül olyan közösségi infrastruktúra építhető ki, ami adott esetben egy mozgalom megszületését is megalapozhatja, vagy aládolgozhat egy mozgalomnak (ld. a National People's Action tevékenységét az Occupy mozgalom kapcsán, illetve utóéletében). Természetesen a Delgado, illetve talán Piven és Cloward által üdvözölt progresszív aktivista mozgalmak sem tudtak volna a maguk teljességében kivirágozni, amennyiben nincs az a közösségi infrastruktúra, ami alapján a résztvevők mobilizálni tudták egymást. És természetesen ennek érdekében elengedhetetlen, hogy a szomszédsági szerveződések kevésbé látványos, kisebb célokért is küzdjenek, hogy kialakuljon a csoportidentitás és ne legyen új jelenség az állampolgári részvétel. Ezzel együtt fontos, amit Delgado még 1998-ban mond, hogy "amennyiben a hagyományos közösségszervezés az ezredfordulóra társadalomformáló erővé akar válni, proaktívan kell viszonyulnia a rasszokat, a társadalmi osztályokat és a nemeket érintő kérdésekhez, a vállalkozások koncentrációjához, és a határokon átnyúló gazdasági összefüggésekhez".

Amerikában, ahol a közösségszervezés erős mozgalmi hagyományba illeszkedik, és szorosan összekapcsolódik a törvényhozás befolyásolásával (a törvényjavaslatok előterjesztésével és tudatos választóként a politika hatalmi erőterében való taktikázással) valószínűleg persze sokaknak magától értetődő, hogy a "kis" ügy csak eszköz egy nagyobb szintű szervezdődés és a közösségi infrastruktúrát építők kezében. Éppen ezért számít, hogy amikor új környezetben - Európában - beszélünk az Alinsky-hagyományról (tehát a progresszív társadalomtörténeti kontextusból kiragadva, kilúgozva), fontos, hogy ezek a taktikák az adott ország progresszív társadalmi folyamataira rezonálva keressék táptalajukat, és ne egy kontextus- és értékmentes módszerként értelmeződjenek.

Olvasd el angolul.

Források: Saul D. Alinsky: Rules for Radicals. A Practical Primer for Realistic Radicals, Vintage Books, New York, 1989. (A szövegben használt idézetek saját fordítás.) Frances Fox Piven és Richard A. Cloward: Poor People's Movements. Why They Succeed, How They Fail, Pantheon Books, New York, 1977. Gary Delgado (1998): The Last Stop Sign, elérhető online: http://www.nhi.org/online/issues/102/stopsign.html

Tuesday, November 13, 2012

Attól, mert nem akarok pártot alapítani, még hívhatlak választónak?

Szakmai gyakorlatom a végéhez közeledik. Sok dolog volt, ami nagyon megfogott, voltak dolgok, amiket másként csinálnék. A nyár végéig a jó gyakorlatokat gyűjtögettem ezen a blogon, különösebb kritikai kontextus nélkül. Most nekilátnék a reflexiónak. A következő hetekben egy sorozatot közlök 5 dologról, ami tetszik az amerikai közösségszervezésben. És 5 dologról, amit másként csinálnék.


"Én szavaztam." Forrás: USNews
Tetszik: Az állampolgár választópolgár - nem csak a politikai pártok, hanem a civil szervezetek szemében is.
Egy ember, egy szavazat, mondja az amerikai. És így számolnak a közösségszervező civil szervezetek is. Nem azért, mert politikai pártnak toboroznának szavazókat, hanem azért, mert tudják, hogy egy elfelejtett ügy akkor lesz fontos egy döntéshozónak, ha abból politikai tőkét tud kovácsolni. A "szavazat vásárlóereje" így nem csak a politikai, hanem a civil kampányokban is számít. A kampány előtt politikai elemzés készül: a civilek megnézik, mekkora és kikből áll a döntéshozó szavazóbázisa, illetve ellentábora, és mekkora azok száma, akik még nem döntötték el, kire fognak szavazni. Ennek alapján kötnek koalíciót, ha szükséges.

Ezt figyelve az volt az érzésem, hogy Magyarországon, és talán más közép-kelet-európai új demokráciákban sem taktikázunk választópolgári hatalmunkkal eléggé. Sokan azért nem, mert civilként a politizálást (társadalmi ügyekben tett politikai állásfoglalást) nem is érzik feladatuknak: szolgáltatást nyújtanak, vagy puha érdekérvényesítést csinálnak, a döntéshozók befolyásolása pedig a színfalak mögött zajlik.

De azok a civil szervezetek sem teszik ezt eléggé, akik konfrontatívan lépnek fel a hatalommal szemben, és nyomást gyakorolnak a döntéshozókra. Ehhez képest itt az USA-ban olyan példákat láttam, hogy egy levélíró, vagy telefonálós akcióknál a civilek egyszerűen deklarálták: én önre szavaztam, vagy még nem döntöttem el, kire szavazok, de ezzel a bizonyos lépésével nem értek egyet; vagy úgy demonstráltak erőt, hogy egy tüntetésen hangsúlyozták, milyen érdekcsoportot tömörítő szervezet és hány ember nevében beszélnek.

A szavazójog az állampolgárok kezében eszköz és hatalom. Van, hogy egy kirekesztett csoport elég nagy ahhoz, hogy önmagában erőt képviseljen, van, hogy olyan csoportokkal lép koalícióra, akik számítanak az adott döntéshozónak.

A választások előtt minden amerikai közösségi szervezet kampányt folytat azért is, hogy a történelmileg alulreprezentált csoportokat regisztrálja, és szavazásra buzdítsa. (Az USA-ban - ellentétben Magyarországgal - nem vezetnek átfogó szavazói adatbázist, ezért van szükség a szavazói regisztrációra.) Fogadószervezetem, a Virginia Organizing például több tízezer embert telefonált végig a választás előtti hónapokban. (A választói regisztrációs kampányról, illetve a Demokrata Párt és a közösségszervezés agendája közötti átfedésekről bővebben itt olvashatsz.)

A választói regisztrációval kapcsolatos szigorítások ellen tüntetnek.
Forrás: TPM
Annak átgondolása, hogy Magyarországon civilként mennyire lehetünk politikai lények (vagy mennyire kell azzá válnunk) a szavazói jogok mérhetetlen csorbítása miatt aktuálissá vált. A pártoktól való elhatárolódás természetesen alapvető: megalkuvás nélkül, mindig ugyanolyan vehemenciával kell számon kérni az éppen aktuális hatalmat. A kooptálódás veszélye szintén fennáll: a törvényalkotást kívülről akarjuk kritizálni, az erős közösségi vezetők establishment-be való beolvadása nélkül. De beleszólást akarunk a döntéshozatalba. Ezért politizálunk (társadalmi ügyekben nyomást gyakorlunk a döntéshozókra), és nem pártpolitikai alapon.

Ám ezen túl egy kampányban választóként számolunk magunkkal? Taktikázunk azzal, hogy a hajthatatlan politikusok azért fognak meghajolni, mert pozíciójukban érzik veszélyeztetve magukat, szavazóbázisuk apadását féltik (vagy az opportunisták azért állnak mellénk, mert növekedést remélnek)? Gondolunk-e arra, hogy egy népes demonstráción hogyan tudnánk a különböző érdekcsoportokat jól láthatóvá tenni? Hogy a nagyon különböző érdekcsoportokon átnyúló szövetségben a koalíciós partnerek hangsúlyozhatnák, hány embert és mennyire különböző elveket képviselnek? Civilként továbbá biztathatjuk a történelmileg alulreprezentált csoportokat a legalapvetőbb politikai joguk érvényesítésére? Rendezhetünk képzéseket, beszélgetéseket, közösségi összejöveteleket szavazás témában?

Annak, hogy Magyarországon számos politikus szeretné kisajátítani a pártpolitikának a "választópolgárt", ékes példája volt Vadai Ágnes szereplése egy nem is olyan régi televíziós vitában: azt kéri számon beszélgetőpartnerétől, Juhász Pétertől, hogy ha nem akar pártot alapítani, miért beszél választópolgárokról, illetve társadalompolitikai célokról. Függetlenül attól, hogy a Milla pártot alapít vagy sem, az lenne a helyes társadalmi berendezkedés, ha csak a pártok számolhatnának választópolgári értelemben a civilekkel? A civilek osszák az ételt, próbálkozzanak a petícióikkal, és ugráljanak néha egy minisztérium előtt, választópolgárrá meg csak akkor váljanak, ha egy párt szólítja meg őket?

Olvasd el angolul.

Monday, November 5, 2012

Ki jöhet be és ki számít fehérnek? - Bevándorlók szerveződése most és régen (2. rész)

Ne gyűlölj!
Forrás: minnesota.publicradio.org
Második generációs bevándorlóként a DREAMerek rendelkeztek olyan családi és anyagi háttérrel, hogy el tudtak végezni egy középiskolát, adott esetben egy közösségi főiskolát (community college). Ők, ha úgy tetszik, a jogszerűtlenül tartózkodó bevándorlók "krémje". Értelemszerűen a megfelelő iratok nélkül tartózkodó bevándorlók között is nagyok az osztálykülönbségek. Azok a bevándorlók, akik turista- vagy munkavállalói vízummal érkeznek, majd a vízum lejárta után maradnak, sokszor jól szituáltabbak, magasabban iskolázottak. Azok, akik életüket kockára téve, illegális határátlépéssel jutnak be az országba, ott vállalnak munkát papírok nélkül, ahol éppen lehet, pl. az építőiparban, a szolgáltatóiparban (étteremben), a mezőgazdaságban. Kisegítő munkát végeznek, ismerősön keresztül vagy családtagnak dolgoznak, olyanoknak, akik már megvetették a lábukat, és akik segítségével így könnyebb észrevétlen maradni a hatóságok előtt. Ha munkáltatójuk nem fizeti ki a bért, vagy előre nem bejelentett költségeket von le a bérből, vagy adóságokkal röghöz köti őket vagy szexuális erőszakot követ el ellenük, az érdekvédelemmel a tartózkodásukat kockáztathatják. A büntetlenül visszaéléseket elkövető munkavállalók malmára hajtja a vizet, hogy sok az iratokkal nem rendelkező bevándorló munkás, akikkel pótolni lehet a meg nem hajlókat, és betartani a szakszervezeti vagy egyéb szerveződéseknek. (Itt olvashatod el az első részt.)

A jogszerűtlenül tartózkodó bevándorlók szerveződése a munkásosztályból: César Chávez és a mezőgazdasági munkások erőszakmentes mozgalma és szakszervezetei

Huelga -Sztrájk. Forrás: Tavaana
2009-ben kb. 2,5-3 millióan dolgoztak az amerikai mezőgazdaságban, és a mezőgazdasági munkások 72 százaléka volt bevándorló, többségük mexikói (IPCNCFH). Kötődésük az USA-hoz erős, vannak, akik már itt születtek. Státuszuk sokféle lehet. Több mint 1 millióan dolgoznak úgy, hogy jogszerűtlenül tartózkodnak az országban (IPC). Az erős agrolobbinak köszönhetően a szövetségi kormány által szabott, a béreket, túlórát, kedvezményeket illető munkajogi szabályozás nem érvényes a mezőgazdasági munkásokra, esetükben az egyes államok saját jogszabályai jelenthetnek védelmet (PCUN). Az illegális munkásokkal pedig a munkaadó végképp úgy bánik, ahogy neki tetszik. Az USA továbbá 30 ezer embernek (a mezőgazdasági munkások 3-5 százaléka) lehetővé teszi, hogy vendégmunkásként kevesebb mint egy évet legálisan dolgozzon az amerikai mezőgazdaságban. A termesztők a helyi munkaerőhiányra hivatkozásul abban az esetben kezdeményezhetik vendégmunkások alkalmazását, ha a felkínált álláslehetőség körültekintő meghirdetése ellenére sem találnak helyben elég embert. Az ezt legalizáló H-2A vízum elvben biztosít némi védelmet. Például megszabja, hogy a munkabér nem lehet alacsonyabb a minimálbérnél, illetve a lakhatási standardokkal kapcsolatban is tesz kitételeket. Mivel azonban a feltételek be nem tartása esetén a munkásnak nem áll lehetőségében munkahelyet váltani, kiállásával a hazaküldést, illetve azt kockáztatja, hogy a következő szezonban nem fogják alkalmazni, és mivel az állami ellenőrzés nem kiterjedt, könnyen nyílik lehetőség a visszaélésre. Sok munkás továbbá hatalmas kölcsönökbe veri magát azért, hogy fedezze a beutazási költségeket vagy kifezesse a munkaközvetítő díját. A beutazási költségeket a munkáltató akkor köteles megtéríteni a munkásnak, ha az a munkaviszony legalább felét ledolgozta. Így a munkás - megfelelő érdekvédelem hiányában - a rossz körülmények ellenére is sokszor maradni kényszerül. Gyakori az is, hogy a munkáltató kijátssza azt a kötelességét, hogy kifizesse a munkás hazautazásának költségeit. Az országban legálisan vagy iratok nélkül élő mezőgazdasági munkások, adott esetben állampolgárok pedig, közvetetten esnek áldozatul a kizsákmányoló rendszernek: a munkáltatók a nagyobb haszon kedvéért inkább alkalmazzák azokat, akiknek kevesebbet lehet fizetni (mert pl. a vendégmunkás bérén megspórolható a társadalombiztosítás) (Working Immigrants).

A mezőgazdasági munkások között kezdett el szervezkedni 1962-ben César Chávez. Szülei Mexikóból vándoroltak Arizona államba, ő 1927-ben már az USA-ban született. Kisgyermekkorában az 1930-as évek gazdasági válságában a család elveszítette a farmját, és a szülők elszegényedve gyerekestül Kaliforniába vándoroltak, ahol idénymunkásnak szegődtek. A spanyolajkúak helyzete akkoriban sok szempontból a déli államokban élő afro-amerikaiakéhoz volt hasonló. Az oktatás sok helyen szegregáltan folyt, az iskolában tilos volt spanyolul beszélni, és a társadalom alapvetően lenézte a mexikói származásúakat. Voltak olyan éttermek, ahol csak fehéreket szolgáltak ki. Chávez mezőgazdasági munkásként dolgozott, majd két évet szolgált a hadseregben, aztán 1952-ben Fred Rossnak, egy Saul Alinsky almába tartozó közösségszervezőnek kezdett dolgozni, ahol 1958-ban a szervezet igazgatója lett. A Community Service Organization azonban nem kötelezte el magát a mezőgazdasági munkások megszervezésének, így Chávez 1962-ben feladta állását, és szövetségeseivel saját szerveződésbe kezdett.

Szavazzatok! kampány. Forrás: UFW
Az 1960-as évekre Kaliforniában létrejött egy nagybirtokokos réteg, amely szakosodott és iparosított mezőgazdálkodást folytatott. Ennek a rendszernek a működtetése, különösen a nagy sivatagos területeknek köszönhetően, sok fél részéről igényelt jelentős beruházásokat, és a fenntartásában egyaránt érdeke származott a bankoktól kezdve a mezőgazdasági gép- és öntözőberendezésgyártókon át a csomagoló- és szállítóiparon keresztül a nagy- és kiskereskedőkig mindenkinek. Így a kapitalista piramis gyakorlatilag legalján lévő mezőgazdasági munkásoknak nemcsak a termesztők, hanem egy kiterjedt és befolyásos üzleti érdekhálózat ellenében kellett erőt felmutatniuk, akik sikerrel el is fojtották az évtizedek óta folyó szerveződési próbálkozásokat. (2003: Dalton)

Chávez célja az volt, hogy a munkásokat nagy számban szakszervezetekbe tömörítse, hogy aztán kollektív szerződést köthessen a termesztőkkel, illetve a munkások felvétele is a szakszervezeten keresztül történjen. Mozgalma a megtelepedett mezőgazdasági munkások érdekeit védte, sokszor az ún. Bracero program keretében szezonális mezőgazdasági munkára érkező, szintén nehéz sorsú mexikói vendégmunkásokkal szemben. Az 1942-64 között működő szövetségi állami programban ugyanis kijátszható volt a vendégmunkások minimálbérének kifizetése, így a termesztők az 1950-60-as években a több százezer vendégmunkás olcsó és könnyen hozzáférhető munkaerejével gyakorlatilag megtorpedózták az országban megtelepedett mezőgazdasági munkások érdekvédelmi törekvéseit.

Chávez stratégiája az volt, hogy először minél szélesebb tömegbázist épített ki, hogy legyen foganatja a nyomásgyakorlásnak. 1962-ben Dolores Huertával megalapította a National Farm Workers Association-t (Mezőgazdasági Munkások Országos Egyesülete, NFWA), ahol a szakszervezeti tagdíjakból szerény kedvezményeket és támogatásokat kínált a tagoknak. A három éven át tartó kapcsolatépítés és toborzás azonban lassan ment úgy, hogy az NFWA nem tudott győzelmeket felmutatni. A szervezet bővüléséhez végül egy 1965-ös sztrájk adta meg a lendületet. Egy főként fülöp-szigeteki munkásokat tömörítő szervezet (AWOC) sztrájkba kezdett a kaliforniai Delano környéki szőlőtermesztők ellen, és az NFWA csatlakozását kérte. A felhívás hatására és a 3 évig tartó toborzás-bizalomépítés eredményeképp 1200 család csatlakozott. Megkezdődött az 5 évig tartó sztrájk, majd a két szervezet United Farm Workers (UFW) néven egyesült. 1970-ben a Delano környéki szőlőtermesztők a lokális, az országos és a nemzetközi nyomás hatására 3 éves szerződést kötöttek az UFW-val, ami hatalmas sikert jelentett a mozgalom életében. 1968-ban Robert F. Kennedy szenátor is csatlakozott az egyik megmozduláshoz.

Repülőgép permetezi a szőlőt 1969-ben,
miközben munkások dolgoznak.
Source: UFW
Ezt követően az UFW a salátatermesztők ellen is bojkottba kezdett, miközben a delanoi gazdák a szerződés lejárta után egy másik, kevesebb kedvezményekkel is beérő szakszervezettel kötöttek szerződést. Ennek hatására 1973-ban újabb sztrájkok kezdődtek, amit a hatalom erőszakkal fojtott el. Az UFW válaszul újabb szőlőbojkottot indított, aminek hatására 17 millió amerikai állt el a delanoi szőlő vásárlásától. Ezzel a szőlőkereskedelemben érdekelt üzleti hálózatnak, a termesztéstől az eladásig, akkora profitveszteséget okoztak, hogy 1975-ben Kalifornia kormányzója törvénybe foglalta a mezőgazdasági munkások jogát a szakszerveződésre. A szupermarketek részéről érkező nyomás miatt a termesztők sem mondtak ellent. Az UFW szakszervezeti tagsága az 1980-as évekre több mint 40 ezerre nőtt.

A termesztők erre az 1982-es kaliforniai kormányzóválasztáson egy millió dollárral megtámogatták egy szakszervezet-ellenes jelölt kampányát, aki kormányzóként megvonta támogatását a szakszerveződési törvény érvényesítésétől. Az UFW erre újabb szőlőbojkottba kezdett, és kampányt indított a növényvédőszerek ellen, amelyek komoly egészségügyi problémákat okoztak a munkásoknak, illetve gyermekeiknek. 1992-ben az UFW aktivistáinak sikerült elérniük, hogy növekedjen a szőlőültetvényen dolgozók bére.

Chávez 1993-ban hunyt el, az UFW egyik kampánya most az ún. AgJOBS törvény elfogadtatása, ami a jogszerűtlenül tartózkodó bevándorlók státuszát legalizálhatná és megnyitná előttük az utat az állandó letelepedési engedélyhez.

Viva La Causa: César Chávez szervezőelvei

Aktivisták a paradicsomültetvényeken
dolgozók béremelését követelik
egy Taco Bell gyorsétterem előtt.
Forrás: elenemigocomun.net
Az 1960-as évekre egyre inkább kibontakozóban volt a mexikói-amerikai polgárjogi mozgalom. A mexikói-amerikaiakat érő megkülönböztetés, az iskolai szegregáció, a gazdasági kizsákmányolás és a kultúrájuk lenézése ellen, illetve a valós politikai részvételért küzdő Chicano mozgalmat Chávez és társai a mezőgazdasági munkások oldaláról erősítették. Chávez munkássága az erőszakmentesség elvén nyugodott, rengeteg vallásos elemet használt, és a széles társadalmi összefogást célozta meg. Chávez azt vallotta, hogy az UFW a mezőgazdasági érdekcsoportokkal szemben attól válhat erőssé, ha egyrészt nem hagyja magát nemi és etnikai alapon megosztani, és egymás ellen kijátszani, másrészt széles támogatói bázist képes kiépíteni magának.

Éppen ezért a mozgalomnak a nők és a latino mezőgazdasági munkások mellett a diákok közül, a fehér középosztályból, és a latino munkásosztályból is rengeteg tagja volt. Chávez így fogalmazott: "Ha mozgalmunk csupán mezőgazdasági munkásokból állna, elképzeléseink csupán 30 százaléka állna rendelkezésünkre. Nem lenne csoportok közötti termékeny eszmecsere, nem tudnánk növekedni. Az a szép, hogy más csoportokkal újfajta ötletekkel, szokásokkal dolgozunk." (2003: Dalton) Ez segített abban is, hogy a mozgalom életében oly sokszor használt bojkott taktika országos, illetve nemzetközi szinten is követőkre talált.

Chávez életében többször is demonstratív jelleggel éhségsztrájkolt, böjtölt. A böjtöket lezáró nagymisék, a vallási rendezvények fontos kötőerőt képeztek az alapvetően vallásos mexikói-amerikai mozgalom tagjai között. Az első böjt 1968-ban történt a "szakszervezet megtisztulásáért", amikor az első 5 éves sztrájk során a tagok kezdték hitüket veszteni az erőszakmentes ellenállás taktikájában, és erőszakot akalmaztak. A böjt jelzés volt a katolikus püspökök felé is, akik nem voltak hajlandóak egyértelműen kiállni a szegények mellett, hanem a közvetítő és békítő szerepét játszották a munkások és a termesztők vitájában. A 25 napos böjt végén Chávez nyilvános misét rendezett, amin több mint 8.000 támogatója vett részt, többek között Robert F. Kennedy szenátor, akivel megosztotta a megszentelt kenyeret. Chávez éhségsztrájkkal tiltakozott még egy arizonai sztrájkot tiltó törvény ellen, illetve növényvédőszerek ellen folytatott kampány során is. Katolicizmusa a felszabadító teológiában gyökerezett.

Az UFW számos, mezőgazdasági munkás szerveződésnek adott erőt és perspektívát, pl. 2002-2005 között a floridai paradicsomültetvényeken dolgozók béremeléséért a Taco Bell gyorsétterem ellen sikeres országos bojkottot folytató Coalition of Immokalee Workers-nek (Immokalee-i Dolgozók Koalíciója), vagy a bázisát jogi segítségnyújtáson keresztül kiépítő, majd szakszervezetté alakuló PCUN Oregon's Farmworker Union-nak (PCUN Oregoni Mezőgazdasági Munkások Szakszervezete). A PCUN alapító tagjai közül többen a Chávezről elnevezett, 1973-1983 között működő, mexikói-amerikaiak számára létrehozott iskolában, a Colegio César Chávezben végeztek. Chávez egyébként általános iskolai végzettséggel rendelkezett, élete során autodidakta módon képezte magát. Barack Obama idén októberben adott át egy Cháveznek állított emlékművet San Franciscoban.

Az amerikai középosztály a jogszerűtlen bevándorlók oldalára áll: a Menedék mozgalom

Forrás: share-elsalvador.org
De hogyan lehet nem fennakadni az ICE hálójában iratok nélkül? Úgy, hogy az ember megpróbál észrevétlen maradni. Betegség esetén nem megy orvoshoz, ha különösen kiszolgáltatott helyzetben van, iskolába sem iratkozik be, igyekszik nem feltűnni senkinek, különösen nem a hatóságoknak. Ha helyzet adódik, próbál legalább ideiglenes engedélyeket szerezni. És igyekszik megtalálni azokat, akik iratok nélkül is alkalmaznak munkaerőt. Ez jobb helyzetbe került bevándorlók esetében lehet családi vállalkozás, a kiszolgáltatottak esetében pedig olyan munkaadók, akik azokra az emberekre utaznak, akiken státuszuk miatt nyerészkedhetnek. A kényszermunka, az adóságokkal, bérelvonásokkal való röghöz kötés vagy a szexrabszolgaság is elrejti a hatóság szeme elől az elnyomásban élőket. A bevándorlóknak nagy szükségük van azokra a civil szervezetekre, akiken keresztül érvényesíteni tudják jogaikat anélkül, hogy az országban tartózkodásukat veszélyeztetnék. És szükség van a többségi társadalom támogatására is, akik a mindennapokban vagy vészhelyzetben segíteni tudnak a bevándorlók életkörülményeinek méltóságosabbá tételében. Ezért is fontosak azok a kezdeményezések (pl. az oregoni Rural Organizing Project), melyek célja, hogy minél több közösség viseltessen nyitottan a bevándorló családok iránt, és befogadó közeget tudjon teremteni a mindennapokban, vagy védelmet kritikus helyzetekben.

A többségi társadalom kiemelkedő támogatásának egyik példája a Sanctuary Movement, azaz a Menedék mozgalom, ami az 1980-as években az amerikai társadalom egy részétől az USA közép-amerikai külpolitikájára volt kritikus válasz. Az 1980-as években a Nicaraguaban, Guatemalában, illetve El Salvadorban zajló vérengzések és polgárháborúk elől közel egy millióan menekültek az USA-ba.

Annak ellenére, hogy az aktuális amerikai vezetés ezekben az országokban a neoliberális gazdaságpolitikát és az amerikai tőke térnyerését támogató vezetőket finanszírozta, akik több százezer ember haláláért tehetők felelőssé, a reagen-i adminisztráció jelentősen akadályozta a menedékkérőket a menekültstátusz megszerzésében. A többségi társadalom egy része azonban egyre inkább szembesült az amerikai külpolitika következményeivel, és jópáran elkezdtek felelősséget vállalni.

A vallási gyökerű Menedék mozgalom 1980-ban kezdett kibontakozni. Különböző felekezetek hitükkel és elveikkel számot vetve először jogi és pénzügyi támogatást nyújtottak az országba bejutott közép-amerikai menedékkérőknek, majd 1982-ben egy arizonai presbiteriánus lelkész, John Fife a bibliai hagyományokra visszavezetve menedékhellyé nyilvánította gyülekezete templomát. A kifüggesztett feliratok így szóltak: "Ez az elnyomott közép-amerikaiak menedékhelye. Bevándorlás: ne szentségtelenítsétek meg Isten menedékét." (wikipedia) Ennek hatására 1985-re a Menedék mozgalomhoz szerte az országban közel 500 helyszínnel csatlakoztak hitközösségek, nem vallásos szervezetek, otthonukat megosztó családok. Az inspirációját a mozgalom a Biblián kívül az Underground Railroadból ("föld alatti vasútvonal") merítette. Az USA déli államaiból egészen Kanadáig vezető, biztonságos szállást jelentő házak "vonalán" leltek menedéket a menekülő rabszolgák a 19. században, a hálózatot a rabszolgafelszabadító (abolicionista) mozgalom aktivistái építették ki.

A bevándorlási hivatal az 1980-as években csapott le a Menedék mozgalomra. Több vezető ellen indított eljárást, és többüket embercsempészet vádjával vádolta meg. A mozgalom kivívta a nagyközönség támogatását, az eljárás széles körű felháborodást és tüntetéseket váltott ki. A társadalmi nyomásnak is köszönhetően 1990-ben a kormány törvényben biztosított átmeneti védett státuszt a közép-amerikai menedékkérőknek. (wikipedia)

Mindenkinek köze van

Portlandben Sarah, az Oregoni Új Menedék Mozgalom (Oregon New Sanctuary Movement) egyik tagja szállásolt el. Sarah a 2000-es évek elején egy helyi szervezetnél dolgozott az el salvadori Santa Marta-ban, ott politizálódott. Több szervezetnél dolgozik Oregonban, és aktivistaként építi az Oregoni Új Menedék Mozgalom helyi csoportját és a portlandi befogadó közösséget. Gyakran utazik vissza El Salvadorba látogatóba, hogy barátaitól energiát és erőt merítsen, de tudja, hogy itt az USA-ban van dolga, aktivistaként itt tud legtöbbet tenni a bevándorlók érdekében.

El Salvadorban, azt mondta, az emberek általában politikailag sokkal tudatosabbnak tűnnek, mindennapjaikban sokkal inkább jelen van a politikáról való párbeszéd. Különösen abban a közösségben, ahol Sarah élt - nagyrészt az 1979-1992 között zajló polgárháború miatt, de egyszerűen szükségből is - az alapvető jogokért és az önmeghatározásért való szerveződés sokkal inkább része a közösségi életnek.

A politikai szerepvállalás, a közösségszervezés és a társadalomformálás a hétköznapi életünkben kezdődik.

Itt olvashatod el az első részt.

További forrás: Frederick John Dalton: The Moral Vision of César Chávez. Maryknoll, New York, 2003. Lynn Stephen: The Story of PCUN and the Farmworker Movement in Oregon. University of Oregon. Eugene, 2012. Ganz Marshall: Why David Sometimes Wins. In: David M. Messick and Roderick M. Kramer: The Psychology of Leadership. Mahwah, NJ: Lawrence Erlbaum, 2005, pp. 209-238.
Dokumentumfilm: Chicano! History of the Mexican American Civil Rights Movement - Part 2: The Struggle in the Fields. PBS Documentary, 1996.

Olvasd el angolul.