A kis és megnyerhető ügyek mítosza

Valóban ez lenne a kihívásokkal teli társadalmi ügy?
Forrás: trogerizmus.blog.hu

Nem tetszik: Az amerikai közösségszervezők sokszor minden kritika nélkül, minden helyzetre használható receptként adják elő, hogy az apatikus, marginalizált csoportok megszervezése érdekében első lépésben "kis és megnyerhető ügyekkel" érdemes indítani.

Az Alinsky-hagyományra épülő, de sokszor kilúgozott formában előadott szervezési logika azzal kecsegtet, hogy a kis ügyben (parkoló, stoptábla, szemételszállítás, buszjárat átszervezése, stb.) aratott gyors győzelem lendületet adhat a szervezet és a tagok fejlődésének, ami egy nagyobb kampányhoz elengedhetetlen. Érdemei mellett azonban van, hogy a közösségszervezők nem vetnek számot a buktatókkal, amik éppen abból fakadnak, hogy a legelején túl alacsonyra teszik a mércét. Mennyiben a finom fokozatosság a legjobb út ahhoz, hogy az emberek elhigyjék, van értelme rendszerszintű követeléseket tenni?

Augusztusban résztvettem a Midwest Academy egy hetes közösségszervező tréningjén Chicagoban, ami nagyon elismert tréning az USA-ban, és jóformán minden szervezet elküldi ide közösségszervezőit. Életem első két legjobb tréningélményébe tartozik ez a képzés: sokszor úgy éreztem, mintha egy interaktív színdarab nézője, illetve szereplője lennék, annyira dinamikus és szórakoztató formában zajlott a tudásmegosztás. A képzés nagyon átfogó volt, és nagyon stratégiai. Ami viszont a "kis és megnyerhető" ügyeket illeti, volt egy olyan gyakorlat, hogy egy valaha jól működő szomszédsági szervezeződésbe kellett életet lehelni. Feladatunk az volt, hogy eldöntsük, melyik ügyre lenne érdemes első körben fókuszálni, hogy szerveződésre (társadalmi aktivitásra) bírjuk az embereket. A célcsoport középosztály volt. Az elképzelt negyed lakói számára a következő ügyek jelenthettek problémát: 1. egy gyereket elütött egy autó a szomszédságban, 2. egy boltban alacsonyabb áron vannak beárazva a termékek, ezért az óvatlan vásárlók többet fizetnek a pénztárnál, mint gondolják, 3. levelek vannak a kanálisban, ami miatt beázhatnak a szuterén lakások, 4. nőtt az ÁFA. Miközben én a vásárlók félrevezetése és az ÁFA-emelés ügy között morfondíroztam, legnagyobb megdöbbenésemre az eldugult kanális kapta kiemelkedően a legtöbb szavazatot. A tréner nem kérdőjelezte meg az emellett felvonultatott érveket (ami lényegében az volt, hogy ez egy kis és könnyen megnyerhető ügy, ezért gyors sikert hozhat a közösségnek, és a tagok könnyű terepen tanulhatnak az érdekérvényesítésről).

Nem egészen értettem, hogyha a közösség tagjai számára kimondva vagy csak tudvalévően problémát jelent az ÁFA-emelés, vagy a vásárlók félrevezetése, akkor miért éri meg a nulláról indítani. Illetve azt sem, miért tekintjük kézenfekvőnek, hogy az eldugult kanálistól sikerrel és legfőképpen belátható időn belül (nem sok év múlva csak) át lehet nyargalni mondjuk az ÁFA csökkentéshez, hogy utána lehessen végre a rendszerszintű változást is eredményező igazságos adórendszerről beszélni. Rengeteg buktatót is láttam a dologban: biztos az a jó, ha ilyen automatizmussal rábökünk a látszólag könnyűnek tűnő ügyre? Nem száll el ugyanúgy a lendület, ha nem próbálunk meg valóban jelentős kérdésekről beszélni? Biztos, hogy nem becsüljük alá a közösséget? Biztos, hogy megtaláltuk a jó vezetőket, nem azért nem vállalunk bátrabb célokat? Valóban látjuk a nagyobb összefüggéseket? Tényleg a zajló társadalmi folyamatokba illeszkedve, nem valami elméleti-módszertani-intézményes formának a fogságában cselekszünk?

A The Woodlawn Organization tiltakozása Chicagoban.
A közösségszervező Saul Alinsky volt. Forrás: newswise

De hogy is fogalmaz egészen pontosan a "kis és megnyerhető" ügyekről Saul Alinsky? Alinsky a Rules for Radicals-ben azt írja: "A közösségszervező tudja, hogy legfőbb feladata, hogy visszaadja az embereknek a cselekvés erejébe vetett hitet; amellett, hogy elfogadják, hogy a szerveződésben erő van, ezt a gyakorlatban is meg kell tapasztalniuk." (1989:113) A közösségszervező feladata, folytatja Alinsky, hogy építse a csoport önbizalmát, és a csoport tagjai elhigyjék, hogy ha már ennyien sikerült nyerniük, akkor többen még nagyobb dolgokat is álmodhatnak. (1989:114) "Gondosan és körültekintően kell kiválasztani az ellenfeleket, mert egy-egy vereség annyira demoralizáló lehet, hogy még a karrierjének is véget vethet," hasonlítja Alinsky a folyamatot egy versenyző küzdelméhez. (1989:114) Később így folytatja: "Ezért ahhoz, hogy véget vess az apátiának és rábírd az embereket a részvételre, meg kell támadnod azokat az uralkodó mintákat, amely alapján a közösségi élet jelenleg szerveződik. [...] A változás a régi szerveződési forma felbomlasztását, és egy új megszervezését jelenti. [...] A közösségszervező az elégedetlenség érzésést akarja szítani; létre kell hoznia egy csatornát, amelyen keresztül az emberek egészséges elégedetlenség-érzésüket (anger) szabadon kieresztve vezethetik le frusztrációikat." (1989:116-117.)

Így tehát egy ügy egy induló szerveződés számára nem csupán attól válik "jó" üggyé, mert könnyen megnyerhető, hanem azért, mert alkalmat ad arra, hogy az emberek artikulálni tudják dühüket. "Nem ellentmondásos ügy nem létezik," folytatja Alinsky. (1989:117.) (Már abban az értelemben, hogy a döntéshozók és az állampolgárok között teremt konfliktust és ellentmondást azzal, hogy tesz egy lépést az igazságtalan hatalmi viszonyok átrendezése felé.) Az emberek Alinsky szerint azért kezdenek el cselekedni, mert ráébrednek, helyzetük és frusztrációjuk eredője nem (vagy legalábbis nem  legfőképpen) saját magukban keresendő, hanem sokkal inkább az intézményrendszer működésében lévő igazságtalanságok és a rossz politikai döntések halmozott következményeiben. Az eldugult kanális tehát akkor felel meg alkalmas "kis és megnyerhető" ügynek, ha képes ilyen típusú indulatok kiváltására és kanalizására, és eszköz annak érdekében, hogy a közösség elhigyje, lehet és érdemes összefogni mozdíthatatlannak tűnő bástyák ellenében is. Alinsky szerint ebben a folyamatban sarjadnak az új közösségi szerveződések. (1989:117.)

Frances Fox Piven és Richard A. Cloward azonban megkérdőjelezi, hogy a rendszerszintű társadalmi változás kikényszerítéséhez a szervezetépítés lenne a legcélravezetőbb. (1977, különösen a The Welfare Rights Movement - Mobilizing Versus Organizing rész) Egyrészt szerintük a közösségszervezők által hangoztatott szervezetépítés kiveszi a lendületet a cselekvésből: akkor kifejezetten kontraproduktív lehet, amikor az emberek az aktuális társadalmi események hatására már kiléptek az apátiából. Másrészt Piven és Cloward szerint a társadalmi változást és a hatalmi viszonyok átrendezését sokkal jobban szolgálják a felforgató taktikák: azaz ők az embereket a demokratikus értelemben vett konfrontatív akciókra vagy polgári engedetlenségre mobilizálnák, mintsem a kötöttségeket is teremtő szervezeti működésre. Szerintük ezért az érintettekből álló szervezett csoportok országos együttműködésénél sokkal jobban szolgálja a célt egy országos, de agitátorokból álló szervezett hálózat, akiknek számos laza szerveződéssel van kapcsolatuk. Az 1960-as évek második felének jóléti válsága szerintük ennek a taktikának kedvezett az USA-ban. (Piven és Cloward végül a Jóléti Jogok Mozgalmában (Welfare Rights Movement) közösségszervezőkkel együttműködésben (a National Welfare Rights Organization-nel) a két taktika egyfajta ötvözetét valósította meg.) A piven-cloward-i gondolat - most minden lehetséges kritikájától eltekintve - számomra a "kis és megnyerhető ügyek" mítoszára is rezonál: azzal ellensúlyozza, hogy rávilágít, a közösségszervezőnek első körben a társadadalom "hőmérsékletével" kell összhangba kerülnie, hogy a lehető legjobban tudja kiaknázni a zajló társadalmi folyamatokat.

Szeméthalmok Nápolyban a szemételszállítási
krízis idején (2011). Forrás: time

Valóban az a hatékony stratégia tehát, ha egy új szervezet esetében mindenáron ragaszkodunk a "kis és megnyerhető ügyekhez", a parkokhoz, a stop táblákhoz, a szemételszállításhoz? Az elmúlt évtizedek közösségszervező gyakorlatában valóban sikerült volna áthidalni a kis és megnyerhető célok és a nagy és jelentős társadalmi célok közötti szakadékot? Valóban elvezet ez minket a hosszú távú társadalmi változáshoz? - kérdezi Gary Delgado (amerikai kutató, egyetemi előadó, aktivista, az ACORN egyik alapítója és közösségszervezője) Az utolsó stoptábla című 1998-as cikkében (The Last Stop Sign).

Az alulról szerveződő jobboldali csoportok, mondja, akik be akarják szüntetni az abortuszt, és elnyomnák a melegeket, soha nem szerveződtek azért, hogy stop táblájuk legyen. Ezek a csoportok, teszi hozzá, feltehetően tudják, hogy közösségszervezni legjobban a mélyen ellentmondásos ügyek körül lehet. Delgado ezzel még véletlenül sem eldobni akarja a hagyományos közösségszervező módszereket: az alulról jövő közösségi vezetők képessé tételét, a széles demokratikus bázisra épülő szerveződést, vagy a közösségi tanulást, aminek segítségével a kiszolgáltatott emberek bebizonyíthatták, hogy ugyanúgy képesek érthetően artikulálni a problémáikat, és nincs szükségük felkent szakértőkre. A valódi győzelmeket sem akarja megtagadni: a szociális bérlakásrendszer fejlesztését, az iskolai reformokat, az adórendszer átalakítását. Mindemellett Delgado azt állítja, hogy a közösségszervezés sokszor "félreértelmezi a "győzelem" fogalmát" és "szinte teljesen különálló világban létezik a vele párhuzamos progresszív aktivista mozgalmi valósághoz képest", amely - szerinte - kiemelkedően jelentős eredményeket mutatott fel (nőmozgalom, melegmozgalom, bevándorlómozgalom, stb.).

A közösségszervezés egyik lényege és érdeme, hogy a módszeren keresztül olyan közösségi infrastruktúra építhető ki, ami adott esetben egy mozgalom megszületését is megalapozhatja, vagy aládolgozhat egy mozgalomnak (ld. a National People's Action tevékenységét az Occupy mozgalom kapcsán, illetve utóéletében). Természetesen a Delgado, illetve talán Piven és Cloward által üdvözölt progresszív aktivista mozgalmak sem tudtak volna a maguk teljességében kivirágozni, amennyiben nincs az a közösségi infrastruktúra, ami alapján a résztvevők mobilizálni tudták egymást. És természetesen ennek érdekében elengedhetetlen, hogy a szomszédsági szerveződések kevésbé látványos, kisebb célokért is küzdjenek, hogy kialakuljon a csoportidentitás és ne legyen új jelenség az állampolgári részvétel. Ezzel együtt fontos, amit Delgado még 1998-ban mond, hogy "amennyiben a hagyományos közösségszervezés az ezredfordulóra társadalomformáló erővé akar válni, proaktívan kell viszonyulnia a rasszokat, a társadalmi osztályokat és a nemeket érintő kérdésekhez, a vállalkozások koncentrációjához, és a határokon átnyúló gazdasági összefüggésekhez".

Amerikában, ahol a közösségszervezés erős mozgalmi hagyományba illeszkedik, és szorosan összekapcsolódik a törvényhozás befolyásolásával (a törvényjavaslatok előterjesztésével és tudatos választóként a politika hatalmi erőterében való taktikázással) valószínűleg persze sokaknak magától értetődő, hogy a "kis" ügy csak eszköz egy nagyobb szintű szervezdődés és a közösségi infrastruktúrát építők kezében. Éppen ezért számít, hogy amikor új környezetben - Európában - beszélünk az Alinsky-hagyományról (tehát a progresszív társadalomtörténeti kontextusból kiragadva, kilúgozva), fontos, hogy ezek a taktikák az adott ország progresszív társadalmi folyamataira rezonálva keressék táptalajukat, és ne egy kontextus- és értékmentes módszerként értelmeződjenek.

Olvasd el angolul.

Források: Saul D. Alinsky: Rules for Radicals. A Practical Primer for Realistic Radicals, Vintage Books, New York, 1989. (A szövegben használt idézetek saját fordítás.) Frances Fox Piven és Richard A. Cloward: Poor People's Movements. Why They Succeed, How They Fail, Pantheon Books, New York, 1977. Gary Delgado (1998): The Last Stop Sign, elérhető online: http://www.nhi.org/online/issues/102/stopsign.html