Az önérdek mozgósító ereje

Saul Alinsky

Saul Alinsky az 1930-1970-es években többek között Chicago nyomornegyedeiben szervezett közösségeket, fiatalkorú bűnözőkkel, szegénysorban élő európai bevándorlókkal, kirekesztett afroamerikaikkal, illetve rasszista fehérbőrűekkel dolgozott együtt. Szenvedéllyel töltötte el, ahogy a hatalom által kijátszott csoportok visszanyerik emberi méltóságukat, elkezdenek szerveződni, és megérzik, van befolyásuk a nagypolitikára és az üzleti érdekekre.

A legtöbb ember számára a demokratikus állam működése bonyolult és megfoghatatlan. Hiába születnek sorra az életünket befolyásoló döntések, sokan úgy gondolják, nincs ráhatásuk a dolgok alakulására, vagy a megélhetésért folytatott küzdelem minden erejüket felőröli. A döntéshozók sokszor elérhetetlenül távolinak tűnnek, akikre csak azok tudnak nyomást gyakorolni, akik "közel vannak a tűzhöz". A hatalom egyenlőtlen elosztása miatt a kevesebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező közösségek könnyen kiszolgáltatottá válnak, akiket aztán könnyű lesz félrevezetni, kihasználni vagy elnyomni. A demokratikus államnak éppen ezért az lenne az egyik legfőbb feladata, hogy azoknak a társadalmi csoportoknak is megteremtse a döntéshozatalban való részvétel hatékony formáját, akik nehezebben tudják artikulálni követeléseiket. Legtöbbször azonban ez csak nyomásgyakorlás hatására történik meg.

De miért szerveződnének azok, akik megélhetési gondokkal küszködnek, vagy akik azt gondolják, nincs ráhatásuk a dolgok alakulására? Alinsky szerint azért, mert személyesen is érdekükben áll változtatni. Ezért azt a konkrét, égetően fontos és megnyerhető ügyet kereste, ami a legtöbb lakó életét megkeserítette. És meg akarta találni azokat a helyieket, akik szövetségesei lehetnek egy szomszédsági szerveződés beindításában. Mert ha a közösség tagjai ráébrednek arra, hogy összefogással hatalmukban áll befolyásolni a róluk szóló döntéseket, egyre kevésbé fogják magukat apró porszemnek érezni a gépezetben.

Ehhez Alinskynak és közösségszervezőinek kívülről-belülről ismerniük kellett a szomszédságot. Adatelemzéssel indítottak: a terepmunka előtt előzetes képet akartak nyerni a szomszédságról. Átfésülték a népszámlálási adatokat, az önkormányzati jelentéseket, a nyilvános statisztikai adatokat, leltárt készítettek a szomszédságban működő közintézményekről, egyesületekről, sportklubokról, szociális intézményekről, vállalkozásokról, stb. Előkutatást végeztek a szomszédság és az ottélők történelméről. Elemezték a hatalmi viszonyokat és a kapcsolati hálót. Csak ezután kezdték el a munkát a szomszédságban. Nyilván ekkor már sok előzetes feltevésük volt arról, mik lehetnek a fontos ügyek, mégis zárójelbe tették ezeket. A szomszédságban élőktől akarták hallani, mi nyomasztja őket. Alinsky közösségszervezői az önérdekre építettek.

Az előkutatás végeztével a szomszédságot kisebb részegységekre osztották, és elkezdték a kapcsolatfelvételt. Több száz embert interjúvoltak meg, lakókat, boltosokat, helyi civil szervezetek vezetőit, egyházi vezetőket, vagy azokat, akik a közélet más területein vállaltak aktív szerepet. Részletes jegyzeteket készítettek az ott élők attitűdjéről és társadalmi beállítottságáról. Megkeresték azokat, akiket a helybéliek javasoltak. A szociológiából és az antropológiából ismert kvalitatív és kvantitatív kutatási módszereket alkalmazták: résztvevő megfigyelés, strukturálatlan, félig strukturált és mélyinterjúk, statisztikai elemzések, stb. A nap végén felmondták diktafonra a következtetéseiket. Tiszta képet akartak kapni a szomszédságban élők félelmeiről, bánatáról, reményeiről, és képességeiről.

A feltérképezés (area canvassing) legtöbbször egy-két hónap intenzív munkát vesz igénybe. A közösségszervezők ez alatt az időszak alatt a teljes szomszédságot végigjárják. A kapcsolatfelvétel több úton-módon történik. Megkeresik azokat az embereket, akiket az előkutatás során érdekesnek találtak, akik újabb és újabb embereket javasolnak majd nekik megkeresésre (ez a szociológiából és az antropológiából ismert hólabda módszer). Az is lehet, hogy a közösségszervezők rendelkeznek előzetes ismeretséggel, és azokon a kapcsolati hálókon keresztül indulnak el. Van, hogy a véletlenek nyújtanak számukra lehetőséget.

Több szervezet alkalmazza a sokkal direktebb, "kopogtatás" technikát (door knocking, door-to-door canvassing). Önkéntes diákok vagy közösségszervezők otthonaikban keresik fel a szomszédság lakóit, mindenkihez bekopogtatnak, és így próbálják meg beazonosítani a közösség számára fontos ügyeket, és nyitottá tenni őket az együttműködésre. A kapcsolatfelvétel nagyon fárasztó, és eleinte kevés sikerélménnyel kecsegtet. De meg lehet tanulni azokat a kommunikációs technikákat, amikkel könnyebb lebontani a falakat. (Pl. - Mi az, ami mostanában a legjobban feldühítette? - Nem tudom, nem is érdekel. - A szomszédja, Mária említette, hogy nem szállítják el a szemetet. Ez Önnek is probléma? Mit kéne tenni Ön szerint?)

A bizalom kiépülése folyamat, amit a nulláról indítunk. Ezért az elején a feltérképezés velejárója az elutasítás és a gyanakvás. Alinsky egyik sokszor idézett története, ahogy beépült egy Al Capone közeli chicagói bűnbandába. (Ekkor még nem közösségszervezőként, hanem ifjú kriminológusként dolgozott.) Heteken át sertepertélt a gengszterek főhadiszállásán, a chicagói Lexington Hotelban, de mindig elhajtották. Aztán egyik éjjel, a szomszéd asztalnál Capone egyik bérgyilkosa, Nagy Ed felkiáltott: - Hé srácok! Meséltem már azt a sztorit, amikor felcsíptem azt a vörös csajt Detroitban? Mire a többiek kórusban azt felelték: - Neee. Tényleg még egyszer végig kell hallgatnunk? Nagy Ed elszomorodott, mire Alinsky megbökte és így szólt: - Uram, én szeretném hallani a történetet. A gengszter szeme felcsillant: - Szeretnéd, kölyök? Akkor gyere, húzz ide egy széket az asztalunkhoz!

Ezeken a kezdeti ismeretségeken, beszélgetéseken keresztül kapunk képet a szomszédságban élők aggodalmairól, képességeiről, vízióiról is. És így alakíthatunk ki személyesebb kapcsolatot azokkal, aki megbízhatóak, és a csoportérdekeket tartják szem előtt. A hosszabb, személyes beszélgetéseken keresztül azonosíthatjuk be azokat a konkrét, égetően fontos és megnyerhető ügyeket, amikben sok ember érdekelt, és amiken keresztül a szomszédságot mozgósítani lehet. És azokat az embereket, akik majd az ügy élére állhatnak, és vezetőkké (leader) válhatnak. És azokat a közösséget összetartó erőket és erőforrásokat, amikre építkezhetünk az első lakógyűlés megszervezéséhez.

(Forrás: Sanford D. Horwitt: Let Them Call Me Rebel: Saul Alinsky - His Life and Legacy. Alfred A. Knopf, New York, 1989; Playboy Interview: Saul Alinsky - a candid conversation with the feisty radical organizer. Vol. 19. no. 3. - March, 1972; Saul D Alinsky: Rules for Radicals - A Pragmatic Primer for Realistic Radicals. Random House, New York, 1971)

Olvasd el angolul.