Szervezett közösség és a hatalom. A részvételi demokrácia alapjai

Ma az Autonómia Alapítvány felkérésére Vojtonovszki Bálinttal tréninget tartottunk a Fiatalok Lendületben program keretében pályázni akaró roma és nem roma fiataloknak. Célunk az volt, hogy olyan technikákat adjunk át, amik lehetővé teszik, hogy a projektötletek minél több, a településen élő ember véleményének becsatornázásával szülessenek, majd minél többen vállaljanak is szerepet a projektek lebonyolításában.

Amiben a résztvevők növelték a tudásukat:
- technikák a csoportkohézió erősítésére
- közösségi szükséglet felmérés: interjúkörút és a személyes találkozó technika
- szervezési, szervezetépítési technikák
- a jó vezető ismérvei és feladatai
- technikák egy találkozó levezetésére, a moderátor feladatai, eszközök a feszültségoldásra, napirend összeállítása
- bevonási és toborzási technikák
- a hatalom

A TRÉNING  MENETE

9.00-9.25: BEMUTATKOZÁS.

9.25-9.35: KOMMUNIKÁCIÓS ELVEINK. Lefektetjük, milyen elvek mentén szeretnénk a csoportban kommunikálni, miközben tanulunk egy technikát a moderációra.

9.35-10.10: IDEÁLIS TELEPÜLÉS - HARC A HATALOMÉRT.
Alkalmazzuk a közösen lefektetett komm. etikettet a csoportmunkában, és szimulálunk egy olyan helyzetet, amikor a közösségnek külső befolyás miatt nem sikerül megvalósítani városfejlesztéssel kapcsolatos elképzeléseit.

10.10-10.25: A SZERVEZETT KÖZÖSSÉG I.
Összegyűjtjük, mitől válik erőssé egy közösség, és hogyan képes hatékonyabban képviselni az érdekeit a döntéshozó felé.

10.25-10.45: SZÜNET

10.45-11.15: A SZERVEZETT KÖZÖSSÉG II.
Bevonási technikák. Egy közösségi szükséglet felmérő technika, az interjúkörút bemutatása. Megfogalmazzuk, ezzel hogyan tudunk közösségi szintű célokat beazonosítani, új tagokat bevonni, és építeni a szerveződésünket.

11.15-11.35: SZEMÉLYES TALÁLKOZÓ
Páros interjúk az interjúkörút keretében.

11.35-12.00: ELSŐ CSOPORTGYŰLÉS I.
Milyen egy jó találkozó? Mi a moderátor szerepe? Hogyan tehetnek hozzá a résztvevők egy sikeres találkozóhoz? Hogyan lehet levezetni egy találkozót?

12.00-13.00: EBÉDSZÜNET

13.00-14.15: ELSŐ CSOPORTGYŰLÉS II.
A találkozó előkészítése. A toborzási terv és a találkozó menetrendjének kidolgozása.

14.15-14.45: HATALOM
Mi a hatalom? Értékvonal.

14.45-15.00: LEZÁRÓ KÖR

Segédanyagok:
A csoporttalálkozó levezetése.
Az interjúkörút és a személyes találkozó.
Köszönet Gosztonyi Marcinak az ötletelésben a koncepció előkészítéséhez.

In English.

A mi épülő demokráciánk

Magyarország fiatal demokrácia. Akkor lesz egészséges és élhető demokrácia, ha minél több társadalmi osztály és csoport lesz képes érdemben egyeztetni egymással. Ehhez az kell, hogy a döntéshozatali folyamatokból kiszorult emberek képesek legyenek megfogalmazni javaslataikat, közösségi összefogással szót kérni maguknak a tárgyalóasztalnál, demokratikus eszközökkel megkérdőjelezni a társadalmi egyenlőtlenségeket, és egységes hanggal, jó taktikákkal szükség esetén kikényszeríteni a valós képviseletet. Hogyan segíthet a közösségszervezés, hogy valódi demokráciában élhessünk Magyarországon? Mi a hatalom? A közösségszervezés valóban csupán konfrontáció? Erről szól ez a velem készült interjú a Civil Rádióban.

Civil Rádió: Demokrácia MOST! 2013. január 30.
A beszélgetést vezeti Péterfi Ferenc és Sain Mátyás.

Legyen ez a bejegyzés a harmadik része annak a sorozatnak, amiben összegyűjtöm, mit szerettem az amerikai közösségszervezésben. "A demokrácia nem végcél, hanem a legjobb eszköz arra, hogy elérjük a kitűzött értékekeket [az egyenlőséget, az igazságot, a szabadságot, a békét, és az emberi élet értékébe vetett mély elköteleződést, és mindazokat az értékeket, amelyeket a zsidó-keresztény hagyomány és a demokratikus politikai berendezkedés vall]." (Saul Alinsky) Tetszik: a közösségszervezés a demokrácia katalizátora.

Olvasd el angolul.

Ki jöhet be és ki számít fehérnek? - Bevándorlók szerveződése most és régen (2. rész)

Ne gyűlölj!
Forrás: minnesota.publicradio.org

Második generációs bevándorlóként a DREAMerek rendelkeztek olyan családi és anyagi háttérrel, hogy el tudtak végezni egy középiskolát, adott esetben egy közösségi főiskolát (community college). Ők, ha úgy tetszik, a jogszerűtlenül tartózkodó bevándorlók "krémje". Értelemszerűen a megfelelő iratok nélkül tartózkodó bevándorlók között is nagyok az osztálykülönbségek. Azok a bevándorlók, akik turista- vagy munkavállalói vízummal érkeznek, majd a vízum lejárta után maradnak, sokszor jól szituáltabbak, magasabban iskolázottak. Azok, akik életüket kockára téve, illegális határátlépéssel jutnak be az országba, ott vállalnak munkát papírok nélkül, ahol éppen lehet, pl. az építőiparban, a szolgáltatóiparban (étteremben), a mezőgazdaságban. Kisegítő munkát végeznek, ismerősön keresztül vagy családtagnak dolgoznak, olyanoknak, akik már megvetették a lábukat, és akik segítségével így könnyebb észrevétlen maradni a hatóságok előtt. Ha munkáltatójuk nem fizeti ki a bért, vagy előre nem bejelentett költségeket von le a bérből, vagy adóságokkal röghöz köti őket vagy szexuális erőszakot követ el ellenük, az érdekvédelemmel a tartózkodásukat kockáztathatják. A büntetlenül visszaéléseket elkövető munkavállalók malmára hajtja a vizet, hogy sok az iratokkal nem rendelkező bevándorló munkás, akikkel pótolni lehet a meg nem hajlókat, és betartani a szakszervezeti vagy egyéb szerveződéseknek. (Itt olvashatod el az első részt.)

A jogszerűtlenül tartózkodó bevándorlók szerveződése a munkásosztályból: César Chávez és a mezőgazdasági munkások erőszakmentes mozgalma és szakszervezetei

Huelga -Sztrájk. Forrás: Tavaana

2009-ben kb. 2,5-3 millióan dolgoztak az amerikai mezőgazdaságban, és a mezőgazdasági munkások 72 százaléka volt bevándorló, többségük mexikói (IPC, NCFH). Kötődésük az USA-hoz erős, vannak, akik már itt születtek. Státuszuk sokféle lehet. Több mint 1 millióan dolgoznak úgy, hogy jogszerűtlenül tartózkodnak az országban (IPC). Az erős agrolobbinak köszönhetően a szövetségi kormány által szabott, a béreket, túlórát, kedvezményeket illető munkajogi szabályozás nem érvényes a mezőgazdasági munkásokra, esetükben az egyes államok saját jogszabályai jelenthetnek védelmet (PCUN). Az illegális munkásokkal pedig a munkaadó végképp úgy bánik, ahogy neki tetszik. Az USA továbbá 30 ezer embernek (a mezőgazdasági munkások 3-5 százaléka) lehetővé teszi, hogy vendégmunkásként kevesebb mint egy évet legálisan dolgozzon az amerikai mezőgazdaságban. A termesztők a helyi munkaerőhiányra hivatkozásul abban az esetben kezdeményezhetik vendégmunkások alkalmazását, ha a felkínált álláslehetőség körültekintő meghirdetése ellenére sem találnak helyben elég embert. Az ezt legalizáló H-2A vízum elvben biztosít némi védelmet. Például megszabja, hogy a munkabér nem lehet alacsonyabb a minimálbérnél, illetve a lakhatási standardokkal kapcsolatban is tesz kitételeket. Mivel azonban a feltételek be nem tartása esetén a munkásnak nem áll lehetőségében munkahelyet váltani, kiállásával a hazaküldést, illetve azt kockáztatja, hogy a következő szezonban nem fogják alkalmazni, és mivel az állami ellenőrzés nem kiterjedt, könnyen nyílik lehetőség a visszaélésre. Sok munkás továbbá hatalmas kölcsönökbe veri magát azért, hogy fedezze a beutazási költségeket vagy kifezesse a munkaközvetítő díját. A beutazási költségeket a munkáltató akkor köteles megtéríteni a munkásnak, ha az a munkaviszony legalább felét ledolgozta. Így a munkás - megfelelő érdekvédelem hiányában - a rossz körülmények ellenére is sokszor maradni kényszerül. Gyakori az is, hogy a munkáltató kijátssza azt a kötelességét, hogy kifizesse a munkás hazautazásának költségeit. Az országban legálisan vagy iratok nélkül élő mezőgazdasági munkások, adott esetben állampolgárok pedig, közvetetten esnek áldozatul a kizsákmányoló rendszernek: a munkáltatók a nagyobb haszon kedvéért inkább alkalmazzák azokat, akiknek kevesebbet lehet fizetni (mert pl. a vendégmunkás bérén megspórolható a társadalombiztosítás) (Working Immigrants).

A mezőgazdasági munkások között kezdett el szervezkedni 1962-ben César Chávez. Szülei Mexikóból vándoroltak Arizona államba, ő 1927-ben már az USA-ban született. Kisgyermekkorában az 1930-as évek gazdasági válságában a család elveszítette a farmját, és a szülők elszegényedve gyerekestül Kaliforniába vándoroltak, ahol idénymunkásnak szegődtek. A spanyolajkúak helyzete akkoriban sok szempontból a déli államokban élő afro-amerikaiakéhoz volt hasonló. Az oktatás sok helyen szegregáltan folyt, az iskolában tilos volt spanyolul beszélni, és a társadalom alapvetően lenézte a mexikói származásúakat. Voltak olyan éttermek, ahol csak fehéreket szolgáltak ki. Chávez mezőgazdasági munkásként dolgozott, majd két évet szolgált a hadseregben, aztán 1952-ben Fred Rossnak, egy Saul Alinsky almába tartozó közösségszervezőnek kezdett dolgozni, ahol 1958-ban a szervezet igazgatója lett. A Community Service Organization azonban nem kötelezte el magát a mezőgazdasági munkások megszervezésének, így Chávez 1962-ben feladta állását, és szövetségeseivel saját szerveződésbe kezdett.

Szavazzatok! kampány. Forrás: UFW

Az 1960-as évekre Kaliforniában létrejött egy nagybirtokokos réteg, amely szakosodott és iparosított mezőgazdálkodást folytatott. Ennek a rendszernek a működtetése, különösen a nagy sivatagos területeknek köszönhetően, sok fél részéről igényelt jelentős beruházásokat, és a fenntartásában egyaránt érdeke származott a bankoktól kezdve a mezőgazdasági gép- és öntözőberendezésgyártókon át a csomagoló- és szállítóiparon keresztül a nagy- és kiskereskedőkig mindenkinek. Így a kapitalista piramis gyakorlatilag legalján lévő mezőgazdasági munkásoknak nemcsak a termesztők, hanem egy kiterjedt és befolyásos üzleti érdekhálózat ellenében kellett erőt felmutatniuk, akik sikerrel el is fojtották az évtizedek óta folyó szerveződési próbálkozásokat. (2003: Dalton)

Chávez célja az volt, hogy a munkásokat nagy számban szakszervezetekbe tömörítse, hogy aztán kollektív szerződést köthessen a termesztőkkel, illetve a munkások felvétele is a szakszervezeten keresztül történjen. Mozgalma a megtelepedett mezőgazdasági munkások érdekeit védte, sokszor az ún. Bracero program keretében szezonális mezőgazdasági munkára érkező, szintén nehéz sorsú mexikói vendégmunkásokkal szemben. Az 1942-64 között működő szövetségi állami programban ugyanis kijátszható volt a vendégmunkások minimálbérének kifizetése, így a termesztők az 1950-60-as években a több százezer vendégmunkás olcsó és könnyen hozzáférhető munkaerejével gyakorlatilag megtorpedózták az országban megtelepedett mezőgazdasági munkások érdekvédelmi törekvéseit.

Chávez stratégiája az volt, hogy először minél szélesebb tömegbázist épített ki, hogy legyen foganatja a nyomásgyakorlásnak. 1962-ben Dolores Huertával megalapította a National Farm Workers Association-t (Mezőgazdasági Munkások Országos Egyesülete, NFWA), ahol a szakszervezeti tagdíjakból szerény kedvezményeket és támogatásokat kínált a tagoknak. A három éven át tartó kapcsolatépítés és toborzás azonban lassan ment úgy, hogy az NFWA nem tudott győzelmeket felmutatni. A szervezet bővüléséhez végül egy 1965-ös sztrájk adta meg a lendületet. Egy főként fülöp-szigeteki munkásokat tömörítő szervezet (AWOC) sztrájkba kezdett a kaliforniai Delano környéki szőlőtermesztők ellen, és az NFWA csatlakozását kérte. A felhívás hatására és a 3 évig tartó toborzás-bizalomépítés eredményeképp 1200 család csatlakozott. Megkezdődött az 5 évig tartó sztrájk, majd a két szervezet United Farm Workers (UFW) néven egyesült. 1970-ben a Delano környéki szőlőtermesztők a lokális, az országos és a nemzetközi nyomás hatására 3 éves szerződést kötöttek az UFW-val, ami hatalmas sikert jelentett a mozgalom életében. 1968-ban Robert F. Kennedy szenátor is csatlakozott az egyik megmozduláshoz.

Repülőgép permetezi a szőlőt 1969-ben,
miközben munkások dolgoznak.
Source: UFW

Ezt követően az UFW a salátatermesztők ellen is bojkottba kezdett, miközben a delanoi gazdák a szerződés lejárta után egy másik, kevesebb kedvezményekkel is beérő szakszervezettel kötöttek szerződést. Ennek hatására 1973-ban újabb sztrájkok kezdődtek, amit a hatalom erőszakkal fojtott el. Az UFW válaszul újabb szőlőbojkottot indított, aminek hatására 17 millió amerikai állt el a delanoi szőlő vásárlásától. Ezzel a szőlőkereskedelemben érdekelt üzleti hálózatnak, a termesztéstől az eladásig, akkora profitveszteséget okoztak, hogy 1975-ben Kalifornia kormányzója törvénybe foglalta a mezőgazdasági munkások jogát a szakszerveződésre. A szupermarketek részéről érkező nyomás miatt a termesztők sem mondtak ellent. Az UFW szakszervezeti tagsága az 1980-as évekre több mint 40 ezerre nőtt.

A termesztők erre az 1982-es kaliforniai kormányzóválasztáson egy millió dollárral megtámogatták egy szakszervezet-ellenes jelölt kampányát, aki kormányzóként megvonta támogatását a szakszerveződési törvény érvényesítésétől. Az UFW erre újabb szőlőbojkottba kezdett, és kampányt indított a növényvédőszerek ellen, amelyek komoly egészségügyi problémákat okoztak a munkásoknak, illetve gyermekeiknek. 1992-ben az UFW aktivistáinak sikerült elérniük, hogy növekedjen a szőlőültetvényen dolgozók bére.

Chávez 1993-ban hunyt el, az UFW egyik kampánya most az ún. AgJOBS törvény elfogadtatása, ami a jogszerűtlenül tartózkodó bevándorlók státuszát legalizálhatná és megnyitná előttük az utat az állandó letelepedési engedélyhez.

Viva La Causa: César Chávez szervezőelvei

Aktivisták a paradicsomültetvényeken
dolgozók béremelését követelik
egy Taco Bell gyorsétterem előtt.
Forrás: elenemigocomun.net

Az 1960-as évekre egyre inkább kibontakozóban volt a mexikói-amerikai polgárjogi mozgalom. A mexikói-amerikaiakat érő megkülönböztetés, az iskolai szegregáció, a gazdasági kizsákmányolás és a kultúrájuk lenézése ellen, illetve a valós politikai részvételért küzdő Chicano mozgalmat Chávez és társai a mezőgazdasági munkások oldaláról erősítették. Chávez munkássága az erőszakmentesség elvén nyugodott, rengeteg vallásos elemet használt, és a széles társadalmi összefogást célozta meg. Chávez azt vallotta, hogy az UFW a mezőgazdasági érdekcsoportokkal szemben attól válhat erőssé, ha egyrészt nem hagyja magát nemi és etnikai alapon megosztani, és egymás ellen kijátszani, másrészt széles támogatói bázist képes kiépíteni magának.

Éppen ezért a mozgalomnak a nők és a latino mezőgazdasági munkások mellett a diákok közül, a fehér középosztályból, és a latino munkásosztályból is rengeteg tagja volt. Chávez így fogalmazott: "Ha mozgalmunk csupán mezőgazdasági munkásokból állna, elképzeléseink csupán 30 százaléka állna rendelkezésünkre. Nem lenne csoportok közötti termékeny eszmecsere, nem tudnánk növekedni. Az a szép, hogy más csoportokkal újfajta ötletekkel, szokásokkal dolgozunk." (2003: Dalton) Ez segített abban is, hogy a mozgalom életében oly sokszor használt bojkott taktika országos, illetve nemzetközi szinten is követőkre talált.

Chávez életében többször is demonstratív jelleggel éhségsztrájkolt, böjtölt. A böjtöket lezáró nagymisék, a vallási rendezvények fontos kötőerőt képeztek az alapvetően vallásos mexikói-amerikai mozgalom tagjai között. Az első böjt 1968-ban történt a "szakszervezet megtisztulásáért", amikor az első 5 éves sztrájk során a tagok kezdték hitüket veszteni az erőszakmentes ellenállás taktikájában, és erőszakot akalmaztak. A böjt jelzés volt a katolikus püspökök felé is, akik nem voltak hajlandóak egyértelműen kiállni a szegények mellett, hanem a közvetítő és békítő szerepét játszották a munkások és a termesztők vitájában. A 25 napos böjt végén Chávez nyilvános misét rendezett, amin több mint 8.000 támogatója vett részt, többek között Robert F. Kennedy szenátor, akivel megosztotta a megszentelt kenyeret. Chávez éhségsztrájkkal tiltakozott még egy arizonai sztrájkot tiltó törvény ellen, illetve növényvédőszerek ellen folytatott kampány során is. Katolicizmusa a felszabadító teológiában gyökerezett.

Az UFW számos, mezőgazdasági munkás szerveződésnek adott erőt és perspektívát, pl. 2002-2005 között a floridai paradicsomültetvényeken dolgozók béremeléséért a Taco Bell gyorsétterem ellen sikeres országos bojkottot folytató Coalition of Immokalee Workers-nek (Immokalee-i Dolgozók Koalíciója), vagy a bázisát jogi segítségnyújtáson keresztül kiépítő, majd szakszervezetté alakuló PCUN Oregon's Farmworker Union-nak (PCUN Oregoni Mezőgazdasági Munkások Szakszervezete). A PCUN alapító tagjai közül többen a Chávezről elnevezett, 1973-1983 között működő, mexikói-amerikaiak számára létrehozott iskolában, a Colegio César Chávezben végeztek. Chávez egyébként általános iskolai végzettséggel rendelkezett, élete során autodidakta módon képezte magát. Barack Obama idén októberben adott át egy Cháveznek állított emlékművet San Franciscoban.

Az amerikai középosztály a jogszerűtlen bevándorlók oldalára áll: a Menedék mozgalom

Forrás: share-elsalvador.org

De hogyan lehet nem fennakadni az ICE hálójában iratok nélkül? Úgy, hogy az ember megpróbál észrevétlen maradni. Betegség esetén nem megy orvoshoz, ha különösen kiszolgáltatott helyzetben van, iskolába sem iratkozik be, igyekszik nem feltűnni senkinek, különösen nem a hatóságoknak. Ha helyzet adódik, próbál legalább ideiglenes engedélyeket szerezni. És igyekszik megtalálni azokat, akik iratok nélkül is alkalmaznak munkaerőt. Ez jobb helyzetbe került bevándorlók esetében lehet családi vállalkozás, a kiszolgáltatottak esetében pedig olyan munkaadók, akik azokra az emberekre utaznak, akiken státuszuk miatt nyerészkedhetnek. A kényszermunka, az adóságokkal, bérelvonásokkal való röghöz kötés vagy a szexrabszolgaság is elrejti a hatóság szeme elől az elnyomásban élőket. A bevándorlóknak nagy szükségük van azokra a civil szervezetekre, akiken keresztül érvényesíteni tudják jogaikat anélkül, hogy az országban tartózkodásukat veszélyeztetnék. És szükség van a többségi társadalom támogatására is, akik a mindennapokban vagy vészhelyzetben segíteni tudnak a bevándorlók életkörülményeinek méltóságosabbá tételében. Ezért is fontosak azok a kezdeményezések (pl. az oregoni Rural Organizing Project), melyek célja, hogy minél több közösség viseltessen nyitottan a bevándorló családok iránt, és befogadó közeget tudjon teremteni a mindennapokban, vagy védelmet kritikus helyzetekben.

A többségi társadalom kiemelkedő támogatásának egyik példája a Sanctuary Movement, azaz a Menedék mozgalom, ami az 1980-as években az amerikai társadalom egy részétől az USA közép-amerikai külpolitikájára volt kritikus válasz. Az 1980-as években a Nicaraguaban, Guatemalában, illetve El Salvadorban zajló vérengzések és polgárháborúk elől közel egy millióan menekültek az USA-ba.

Annak ellenére, hogy az aktuális amerikai vezetés ezekben az országokban a neoliberális gazdaságpolitikát és az amerikai tőke térnyerését támogató vezetőket finanszírozta, akik több százezer ember haláláért tehetők felelőssé, a reagen-i adminisztráció jelentősen akadályozta a menedékkérőket a menekültstátusz megszerzésében. A többségi társadalom egy része azonban egyre inkább szembesült az amerikai külpolitika következményeivel, és jópáran elkezdtek felelősséget vállalni.

A vallási gyökerű Menedék mozgalom 1980-ban kezdett kibontakozni. Különböző felekezetek hitükkel és elveikkel számot vetve először jogi és pénzügyi támogatást nyújtottak az országba bejutott közép-amerikai menedékkérőknek, majd 1982-ben egy arizonai presbiteriánus lelkész, John Fife a bibliai hagyományokra visszavezetve menedékhellyé nyilvánította gyülekezete templomát. A kifüggesztett feliratok így szóltak: "Ez az elnyomott közép-amerikaiak menedékhelye. Bevándorlás: ne szentségtelenítsétek meg Isten menedékét." (wikipedia) Ennek hatására 1985-re a Menedék mozgalomhoz szerte az országban közel 500 helyszínnel csatlakoztak hitközösségek, nem vallásos szervezetek, otthonukat megosztó családok. Az inspirációját a mozgalom a Biblián kívül az Underground Railroadból ("föld alatti vasútvonal") merítette. Az USA déli államaiból egészen Kanadáig vezető, biztonságos szállást jelentő házak "vonalán" leltek menedéket a menekülő rabszolgák a 19. században, a hálózatot a rabszolgafelszabadító (abolicionista) mozgalom aktivistái építették ki.

A bevándorlási hivatal az 1980-as években csapott le a Menedék mozgalomra. Több vezető ellen indított eljárást, és többüket embercsempészet vádjával vádolta meg. A mozgalom kivívta a nagyközönség támogatását, az eljárás széles körű felháborodást és tüntetéseket váltott ki. A társadalmi nyomásnak is köszönhetően 1990-ben a kormány törvényben biztosított átmeneti védett státuszt a közép-amerikai menedékkérőknek. (wikipedia)

Mindenkinek köze van

Portlandben Sarah, az Oregoni Új Menedék Mozgalom (Oregon New Sanctuary Movement) egyik tagja szállásolt el. Sarah a 2000-es évek elején egy helyi szervezetnél dolgozott az el salvadori Santa Marta-ban, ott politizálódott. Több szervezetnél dolgozik Oregonban, és aktivistaként építi az Oregoni Új Menedék Mozgalom helyi csoportját és a portlandi befogadó közösséget. Gyakran utazik vissza El Salvadorba látogatóba, hogy barátaitól energiát és erőt merítsen, de tudja, hogy itt az USA-ban van dolga, aktivistaként itt tud legtöbbet tenni a bevándorlók érdekében.

El Salvadorban, azt mondta, az emberek általában politikailag sokkal tudatosabbnak tűnnek, mindennapjaikban sokkal inkább jelen van a politikáról való párbeszéd. Különösen abban a közösségben, ahol Sarah élt - nagyrészt az 1979-1992 között zajló polgárháború miatt, de egyszerűen szükségből is - az alapvető jogokért és az önmeghatározásért való szerveződés sokkal inkább része a közösségi életnek.

A politikai szerepvállalás, a közösségszervezés és a társadalomformálás a hétköznapi életünkben kezdődik.

Itt olvashatod el az első részt.

További forrás: Frederick John Dalton: The Moral Vision of César Chávez. Maryknoll, New York, 2003. Lynn Stephen: The Story of PCUN and the Farmworker Movement in Oregon. University of Oregon. Eugene, 2012. Ganz Marshall: Why David Sometimes Wins. In: David M. Messick and Roderick M. Kramer: The Psychology of Leadership. Mahwah, NJ: Lawrence Erlbaum, 2005, pp. 209-238.
Dokumentumfilm: Chicano! History of the Mexican American Civil Rights Movement - Part 2: The Struggle in the Fields. PBS Documentary, 1996.

Olvasd el angolul.

Ki jöhet be és ki számít fehérnek? - Bevándorlók szerveződése most és régen (1. rész)

Sztrájk! Forrás: UFW.

Még augusztusban Portlandben közlekedési szabályt vétettem, és pechemre épp ott volt egy rendőr, és lekapcsolt. Nem volt nemzetközi jogsim, a magyar jogosítványomat nem fogadta el, megbüntetett. Úgyhogy besétáltam a helyi KRESZ vizsgaközpontba, hogy rendezzem a státuszom, ahol meg kiderült, hogy az útlevelemből hiányzik az a bevándorlási hivataltól kapott kártya, amely legális tartózkodásomat igazolná. Néhány hónappal korábban ugyanis vízumom meghosszabbítását kérelmeztem, és az új kártyát figyelmetlenségből nem csatoltam be az útlevelembe. Hiába lobogtattam a levelet, ami az egész procedúrát igazolta, az ő szemükben akár illegális, azaz jogszerűtlenül tartozkodó bevándorló is lehettem.

Az USA-ban ilyen és hasonló helyzet már rengetegszer végződött őrizetbe vétellel. Az egyre szigorodó bevándorlási törvények örvén ugyanis 2008-ban elindult egy azóta is erősen vitatott program, a Secure Communities, amely jelentősen megszigorította a jogszerűtlenül tartozkodó bevándorlókkal szembeni eljárásrendet. Felmerült bennem, hogy ha nem fehér bőrű, angolul jól beszélő és meggyőző külsejű bevándorló lennék, vajon elengedett volna-e bármelyik rendőr anélkül, hogy belenézzen az útlevelembe és ellenőrizze a státuszomat. Poszt bevándorlókról és bevándorló közösségszervezőkről, akik jogaik érvényesítéséért nem "csak" lakhatásukat, munkahelyüket, bőrüket teszik kockára, hanem az országból való kiutasítás esélyét is felvállalják.

Ki jöhet be és ki számít fehérnek?

2010-ben 40,2 millió bevándorló élt az USA-ban (Pew), több mint egy negyede mexikói. Jelentős számban érkeznek még Kínából, Indiából, a Fülöp-szigetekről, Vietnamból és Dél-Koreából, illetve Közép-Amerikából (El Salvador, Kuba, Dominikai Köztársaság, Guatemala) (CIS).

A közülük illegálisan érkező, azaz megfelelő iratokkal nem rendelkező bevándorlók számát jelenleg 11,2 millióra becsülik (2011: Pew), akiknek több mint a fele mexikói (2011: Pew). Kb. 1 millióan kisgyermekkorukban, szüleikkel érkeztek (2011: Pew). Ebből a 11,2 millió emberből nagyságrendileg 6-7 millióan illegálisan, embercsempészet útján lépték át a határt (2006: Pew), további 4-6 millióan hivatalos vízumuk lejárta után egyszerűen az országban maradtak (2011: CIS), és kb. 250-500 ezren egy ideiglenes határátlépésre jogosító kártyával jutottak be (2006: Pew).

Az elmúlt évtizedben a kiutasítások száma megduplázódott, és a deportáltak többsége mexikói volt, 2009-ben 70 százalékuk (2011: Pew). 2010-ben közel 400 ezer embert deportáltak (2011: CIS).

Fülöp-szigeteki munkás sztrájkol
1966-ban. Forrás: Reuther

Az USA történelmében, ahol mindenki bevándorló (ami lényegében Európára ugyanúgy igaz...), a brit uralomtól való függetlenedés után vált egyre inkább hangsúlyossá az alakuló államhatalom számára, hogy meghatározza, a bevándorlók közül kik kaphatják meg az állampolgári jogosultságokat. 1790-től egészen a polgárháború végéig (azaz valójában 1868-ig) az állampolgárság joga csupán a "szabad fehér", "jó erkölcsű" bevándorlóknak volt fenntartva. Az azonban, hogy kiszámított "fehérnek", mindig is politikai kategória volt: a 20. század elején pl. nem tekintették fehérnek többek között az íreket, az olaszokat, a zsidókat, és a szlávokat sem.

Az alkotmány 14. kiegészítő cikkelye végül 1868-ban mondta ki, hogy szülei rasszától, állampolgárságától, vagy szülei születési helyétől függetlenül mindenki, aki amerikai földön születik, automatikusan megkapja az állampolgárságot, és ez a jog 1870-től a rabszolgákból lett szabad afro-amerikaiak előtt is nyitva állt. Ezt a jogot azonban mindkét törvény megtagadta az őslakos indiánoktól, akiknek egy része először 1890-ben lett állampolgár, amit végül egy 1924-es törvény terjesztett ki minden őslakos indiánra. A 19. század második felétől érkező kínai bevándorlók előtt továbbá 1882-ben (Chinese Exclusion Act) bezárták az állampolgárrá válás lehetőségét. A faji alapú megkülönböztetést az állampolgárrá válásban végül az 1952-es bevándorlási törvény törölte el.

Az USA-ba való bevándorlást 1875-ig gyakorlatilag nem korlátozták törvények. A különböző nemzetek képviselői különböző időszakokban és meglehetősen eltérő társadalmi és vagyoni háttérrel érkeztek (elsőként a spanyolok, angolok, franciák, németek, hollandok, és más északnyugat-európai országok, illetve a rabszolga afrikaiak, majd a közép-, kelet, és délkelet-európaiak, olaszok, görögök, oroszok, illetve ázsiaiak, latin-amerikaiak és afrikaiak). Kapcsolatuk, illetve a történelem során közöttük uralkodó hatalmi viszony rányomta a bélyegét az amerikai bevándorlási törvényalkotásra.

Az első két bevándorlási törvény az 1875-ös Page Act, majd az 1882-es Chinese Exclusion Act (Kínaiakat Kizáró Törvény) voltak, melyek etnikai alapon korlátozták, illetve tiltották a kínai munkások bevándorlását. A tiltást csak 1943-ban semmisítették meg. Az 1924-es bevándorlási törvény lényegében a közép-kelet-európai bevándorlók bejutását akadályozta azzal, hogy a bebocsátási kvótát nemzetekre lebontva az USA-ban élő etnikumok arányában 2 százalékra korlátozta (ami alól kivételt képeztek a kanadaiak, a latin-amerikaiak és a karibi térség országai). A nemzeti alapú kvótarendszert 1965-ben eltörölték, és az új törvény a bebocsátás mérlegelése során a bevándorlók származása helyett képzettségükre, illetve az USA-ban lévő családi kapcsolataikra helyezte a hangsúlyt. Ez komoly paradigmaváltást jelentett az addig nyíltan vagy bújtatottan rasszista bevándorlási törvénykezéshez képest.

Újabb jelentős mérföldkövet jelentett a kormány bevándorlókhoz való viszonyulásában és politikájában az 1996-os bevándorlási törvény, mely az országban tartózkodás szabályait szigorította meg, és jelentősen kinyitotta a deportálás lehetőségeit. Jelen pillanatban is ez a törvény képezi az USA bevándorláspolitikájának az alapját.

Eljárás közben egy fogdában.
Forrás: findingdulcinea.com

Az USA közben többször adott amnesztiát az országban élő jogszerűtlenül tartózkodó bevándorlóknak. 1940-ben pl. - a II. vh. alatt biztonsági okokból, az államhatalom, illetve az uralkodó hatalomfelfogás elleni szervezkedést ellenőrizendő és elnyomandó - több millió, többségében európai bevándorló státuszát legalizálták (Alien Registry Act, 1940), 1986-ban a Reagan adminisztráció többek között latin-amerikai és ázsiai mezőgazdasági bevándorló munkásokat, illetve az 1982 előtt betelepülőket hozta helyzetbe, összesen 3 millió embert. És most a fiatal bevándorlók számára a legújabb reménysugár a DREAM Act, azaz az ún. "álomtörvény", mellyel 30 év alatti, középiskolai végzettséggel rendelkező, jogszerűtlenül tartózkodó bevándorlók szerezhetnek majd amerikai állampolgárságot, amennyiben 6 éven belül főiskolai diplomához jutnak, vagy két éves katonai szolgálatot teljesítenek.

Ki NEM akad fenn a bevándorlási hivatal ellenőrző rendszerén?

Ezek az intézkedések azonban többnyire mind együtt jártak a határok, illetve a bevándorlókat ellenőrző mechanizmus megszigorításával, amely 2001 után a nemzetbiztonsági intézkedésekkel együtt értelmeződött. 2005 óta pl. a szövetségi kormány minden államnak megszabta (Real ID Act), hogy milyen módon, illetve milyen adatok bekérése és tárolása útján adhat ki vezetői, illetve személyazonosságot igazoló okmányokat (addig a rendszer nem volt központosított). Ez alapján az ország összes okmányirodája nem amerikai állampolgár esetén köteles elkérni az országban való tartózkodásra feljogosító dokumentumokat is (ezért kérték el tőlem is a bevándorlási kártyám, ami mint kiderült, nem volt nálam), és az egyén adatait tárolni és bizonyos mértékig elérhetővé tenni más hatóságok számára.

Biztonságos közösség - kinek biztonságos? Forrás: cnn.com

A másik intézkedés a már említett 2008-as Secure Communities, azaz a "Biztonságos közösségek" program, ami kötelezi a rendőrséget arra, hogy az előállított személy adatait és ujjlenyomatát az FBI mellett a Bevándorlási és Vámügyőrségnek (Immigration and Customs Enforcement, ICE) is megküldje. Amennyiben bevándorlóról van szó, az automatizált rendszer jelez az ICE-nak, ahol egyedi alapon kiértékelik az esetet, és kérhetik az egyén további fogva tartását arra az esetre, ha eljárást akarnak kezdeményezni ellene. A program felvállalt célja, hogy azonosítsa a bevándorlási törvények alapján deportálható előállítottakat, azaz azokat, akiket valamilyen bűncselekményért már elítéltek, bűncselekmény-típusok szerint mérlegelje az eseteket, miközben elsősorban a súlyos bűncselekményeket elkövető bevándorlókat deportálja, pl. a gyilkosságot, betörést, emberrablást, súlyosabb kábítószerrel való visszaélést elkövetőket, vagy a nemzetbiztonságot veszélyeztetőket. Ennek ellenére azonban a Secure Communities keretében fogva tartott majd deportált jogszerűtlenül tartózkodó bevándorlók közül sokan soha nem követtek el bűncselekményt. Egy ilyen programba elkerülhetetlenül bele van kódolva az a hibalehetőség, hogy az eljárás teret enged az etnikai alapú megkülönböztetésnek és a bevándorlóellenes érzelmeknek, és alkalmat ad a hatóságoknak arra, hogy "bevándorló kinézetű" (latin-amerikai, ázsiai) embereket lekapcsoljon és ellenőrizzen.

A statisztikák szerint ugyanis míg 2011-ben a deportáltak 26 százaléka követte el a felsorolt súlyos bűncselekményeket, addig további 29 százalékukat azért deportálták, mert kevesebb mint 1 év szabdságvesztéssel büntethető bűncselekményt követtek el, és további 26 százalékot pedig úgy, hogy semmilyen bűncselekményt nem követtek el, de az országban megfelelő papírok nélkül tartózkodtak (IPC), és akiket pl. azért állítottak elő, mert nem volt jogosítványuk, kiégett a hátsó lámpájuk, vagy mert gyorshajtottak. Vegyük Emiliano Rojas esetét, akitől 2010-ben a rendőr azonnal a bevándorlási papírjait kérte, amikor a fiú vezetés közben kisebb közlekedési szabályt vétett. A fiú nem rendelkezett megfelelő iratokkal, így a rendőr arra hivatkozva, hogy az autó az apja nevén van, nem engedte elmenni őt. Mikor apja, Claudio, akinek szintén nem voltak papírjai, a segítségére sietett, mindkettőjüket fogdába zárták.

Ezek alapján felmerült bennem, hogy ha esetemben bármelyik rendőr belenézett volna az útlevelembe és kiderült volna számára, hogy ott abban a pillanatban nem tudom igazolni legális ottartózkodásom, vajon előállított volna? Akkor vajon nem találta-e volna gyanúsnak, hogy az autó, amit vezetek, nem az enyém? Természetesen záros határidőn belül kiderült volna, hogy a papírjaim megvannak, így nyilván senki nem akart volna deportálni, de a méltányos eljárás, ami mindenkinek kijárna, megspórolta nekem az amerikai fogdákkal való közelebbi ismeretséget. Nem így a Rojas családnál, akik esetében három hónappal később a fiút elengedték, az apát pedig kiutasították az országból. Egyikőjüknek sem volt priusza. Claudio az utasítás ellenére azonban továbbra is az országban maradt a családjával, mire az ICE 2 évvel később elfogta, és ismét bezárta. A férfi esete azért vált híressé, mert idén augusztusban éhségsztrájkba kezdett, és kiálltak mellette a DREAM aktivisták.

A jogszerűtlenül tartózkodó bevándorlók szerveződése az alsó-középosztályból: a DREAM aktivisták

Forrás: cleveland.com

A DREAMerek az elfogadásra váró törvényjavaslat, a DREAM törvény (Development, Relief, Education for Alien Minors rövidítése alapján DREAM Act, magyarul "álomtörvény") alapján nevezik magukat "álmodozóknak". Ezek a fiatalok hosszú évek óta jogszerűtlenül tartózkodnak az USA-ban, valaha bevándorló szüleikkel hagyták el születési országukat. Papírok nélkül, családi támogatással ebben az országban nőttek fel, itt végezték el középiskolai tanulmányaikat, ebben az országban eresztettek gyökeret, és ezer szálon kötődnek ide.

Jelenleg kb. 1 millió gyermek tartózkodik jogszerűtlenül az USA-ban. A DREAM törvény a 30 évnél fiatalabb, középiskolai végzettséggel rendelkező fiataloknak ígér állandó tartózkodási engedélyt, amely idővel megnyitná számukra az utat az amerikai állampolgárság előtt. A kedvezményekre azok lennének jogosultak, akik 16 éves koruk előtt érkeztek az országba, 5 évnél hosszabb ideje itt tartózkodnak, és 6 éven belül főiskolai diplomához jutnak, illetve legalább két évet elvégeznek egy főiskolán, vagy két éves katonai szolgálatot teljesítenek.

A 2007-ben alakult mozgalom DREAMerei azért álltak ki Claudio Rojas ügyében, mert tudták, hogy hasonló helyzetben lévő emberek sínylődnek igazságtalanul bezárva annak ellenére, hogy az ICE 2011. júniusi közleménye (Morton Memo, prosecutorial discretion) szerint a társadalomra "veszélyt nem jelentő", "alacsony prioritású illegális bevándorlók" a védett kategóriába tartoznak, akiket nem kellene fogva tartani vagy deportálni. Ügyükben az ICE felülvizsgálatot ígért, és azt is kijelentette, hogy erőforrásait a továbbiakban nem arra fogja használni, hogy ilyen bevándorlókat deportáljon. Bebizonyítandó, hogy az ICE nem tesz eleget ígéretének, illetve, hogy a bezárt menekültek között olyanok is vannak, akik jogosultak lennének a leendő DREAM törvény kedvezményeire, a fiatal bevándorló aktivisták akcióba kezdtek: informálatlan jogszerűtlen bevándorlónak adták ki magukat, hogy letartóztassák őket és bekerüljenek a jogszerűtlen bevándorlókat őrző egységekbe, ahol adatokat gyűjthetnek arról, hogy hány embert tartanak jogtalanul bezárva. Akciójukkal nagy médianyilvánosságot szereztek az elfogadásra váró törvénynek.

Tüntetésen követelték továbbá Claudio Rojas és a hozzá hasonló helyzetben lévők szabadon bocsátását, és a kiutasítási eljárás megszüntetését. Videóüzeneteket küldtek magukról és saját történetükről, és arról, hogy miben változtatna az ő életükön a DREAM törvény. Honlapjukon publikálták személyes történeteiket. A törvényjavaslat 2001 óta van porondon, elfogadása most a kongresszusra vár, Barack Obama elnöksége pedig nem hozta meg a remélt áttörést. Ezért a DREAMerek az elnökválasztási kampány körüli médiafigyelmet kihasználva több államban is ülősztrájkot folytattak az elnök kampányirodáiban, és követelték, hogy Obama elnöki végzéssel (executive order) akadályozza meg a DREAM törvény kedvezményeire jogosultak deportálását, majd tüntettek a Demokraták országos gyűlésén. Idén augusztusban, válaszul az aktivisták szerveződésére és az elnökválasztási kampány nyomására Obama a törvény elfogadásáig átmeneti kedvezményeket (Deferred Action for Childhood Arrivals) léptetett életbe azoknak, akik a DREAM törvény hatálya alá esnének. Az intézkedés 2 évig megtiltja, illetve felfüggeszti mindazok deportálását, akik 31 évnél fiatalabbak, 16 éves koruk előtt érkeztek az országba, legalább öt éve itt tartózkodnak, iskolába járnak vagy már középiskolai végzettséggel rendelkeznek, vagy szolgáltak a hadseregben, és nincsen priuszuk. Jelentkezhetnek munkavállalási engedélyért, állampolgárságot viszont nem kaphatnak. Jelenleg itt tart az ügy, amiben az elnökválasztás eredményei várhatóan komoly változásokat hoznak majd.

2. rész (következő héten)
A jogszerűtlenül tartózkodó bevándorlók szerveződése a munkásosztályból: César Chávez és a mezőgazdasági munkások erőszakmentes mozgalma és szakszervezetei

Az amerikai középosztály szerveződik: a jogszerűtlen bevándorlókat támogató Menedék mozgalom

További forrás: Walter A. Ewing: Opportunity and Exclusion: A Brief History of U.S. Immigration Policy. Immigration Policy Center, 2012.

Olvasd el angolul.

Mi támogatjuk a szomszédainkat, és megvédjük egymást a kilakoltatástól!

Ne költözz el!
Mi támogatjuk a szomszédainkat.

Épp a buszmegállóba igyekeztem, amikor a képen látható táblára lettem figyelmes: "Ne költözz el! Mi támogatjuk a szomszédainkat". Ezek szerint ebben a portlandi negyedben sok lakó belátja, hogy ha szomszédaik jelzáloghitele bedől, az ő ingatlanjaiknak is annyi; ha megsokasodnak az üresen álló, bedeszkázott ablakú házak, az előbb-utóbb a negyed leértékelődéséhez vezet. Rengeteg ilyen szomszédságot látni amerikai nagy- és kisvárosokban egyaránt. De mi tölti meg a kiírást valódi tartalommal?

Az utóbbi három napot a Rural Organizing Projecttel (Vidéki közösségszervező projekt, ROP) töltöttem. Az oregoni szervezet napirendjén ott van a demokrácia és az állampolgári részvétel, a bevándorlás, a leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és queer (LMBTQ) emberek jogai, a gazdasági igazságosság és a háború következményei. Mozgatórugója azonban nem elsősorban a kampányolás, hanem ezeken az ügyeken keresztül a szervezet infrastruktúrájának építése. Közösségszervező modellje a szomszédsági hálót használja szervezői bázisként, és célja elsősorban az, hogy az egy helyen élők között kiépüljön a bizalom, és a közösség tagjai egyre inkább politikaivá váljanak.

Egyik legfőbb eszköze az egymástól tanulás a közösség számára kritikus ügyekben: ez történik például, amikor a szomszédság tagjai rendszeres beszélgetéseket tartanak valamelyikük otthonában (living room conversations, kitchen table activism). A meghívó nem egy szervezettől, hanem a szomszédtól jön, és külön jó, ha a végén legalább valamilyen alacsony küszöbű akcióba (döntéshozó felhívása telefonon, petíció aláírása, stb.) is sikerül bevonni a résztvevőket. Az otthoni beszélgetésnek nem feltétlenül célja a mobilizálás, az viszont érdeke, hogy legalább elvi szinten megoldási lehetőségeket keressen, és politikai kontextusban értelmezzen egy ügyet. Az ROP szerepe ezeknek a közösségeknek a kapacitásépítésében és erősítésében van. A sok kis autonóm szerveződés a szervezet agendáján lévő témákkal dolgozik, akiknek a szervezet háttérsegítséget ad, illetve saját vagy szövetséges szervezetei kampányaiba is bevonja őket. A hangsúly az ROP számára azonban elsődlegesen ott van, hogy ezeken a témákon keresztül az egy közösségben élők minél jobban megismerjék egymást, és közben politikailag tudatosabbá váljanak.

Sok dolog jutott eszembe ezzel a modellel kapcsolatban. Egyrészt az, hogy az én szervezeti modellemnek mennyire lételeme a kampány. A valódi változáshoz legtöbbször rengeteg, következetesen egymásra épülő, kreatív akcióra van szükség, ami kizökkenti, zavarba ejti a döntéshozót, és világossá teszi számára, hogy itt sok, akár különböző társadalmi státuszú ember is hajlandó együtt mozdulni, a demokratikus eszközöket a végsőkig kihasználva. Tapasztalataim szerint az emberek az akciókban való részvétel során tanulnak a legtöbbet egy témában és válnak politikaivá: amikor az előzetes beszélgetések tétje egy ügy tematizálása, amikor helyzetbe hozzák őket és szerepet kapnak, amikor sok forog kockán.

Aztán arra gondoltam, hogy milyen sokszor hallottam ittlétem során, hogy a személyes beszélgetések mennyire kiemelkedően fontosak a közösségszervezésben. A bizalom egy következetes kampány szempontjából is fontos, mert egy erős és inspiráló közösség az alapja annak, hogy az emberek hajlandóak legyenek kilépni a komfortzónájukból. Azaz egyre több olyan taktikát alkalmazzanak, amelyet korábban nem szívesen alkalmaztak volna, azaz a megértés és a felháborodás elérjen egy olyan szintet, hogy saját maguk számára is emeljék a tétet. Márpedig ahhoz, hogy a döntéshozókat újabb és újabb - számukra kritikus - kihívások elé állítsák (azaz egy csoport eszkalálni tudja a kampányát), ez feltétlenül szükséges.

Egy olyan szervezetnek azonban, amelynek működési ritmusát alapvetően a kampányok határozzák meg, sokszor nem könnyű a bázisépítésre koncentrálnia. A bázisépítés egészen más típusú munkát és figyelmet igényel, amiben a hangsúly elsődlegesen az új emberek agitációján és a kapcsolatépítésen van. Az ROP modellje, mely a kampányolás helyett a politikai nevelésen és az alacsonyabb küszöbű akciókon keresztül elsődlegesen a bázisépítésre fókuszál, gyakorlatilag a hasonló ügyekben kampányoló szervezeteket kapcsolja össze egy támogatói és aktivista bázissal. Talán a képen látható negyedben élők, ahol a szomszédok támogatást ígérnek a kilakoltatás előtt állóknak, azután léptek a nyilvánosság terébe, hogy hosszú ideje szervezettebben és őszintébben beszélnek a társadalmi problémákról.

Köszönet a beszélgetésért Marcy Westerling-nek, illetve Amanda Aguilar Shank-nak, Sarah Loose-nak és Cara Shufelt-nek.

Olvasd el angolul.

A közösségszervezők pártpolitikára gyakorolt hatása

Választói regisztrációs kampány.
Forrás: Planned Parenthood

Magyarországon (jelenleg) nem divat, hogy civil szervezetek a választásban való részvételre biztatnák a holdudvarukba tartozó állampolgárokat, az USA-ban azonban ez nagyon elterjedt jelenség. Amennyiben a választásra jogosult amerikai állampolgárok élni kívánnak választójogukkal, Észak-Dakotát kivéve minden államban előre regisztrálniuk kell magukat (néhány államban ez a választások napján is lehetséges). A nagyobb választások előtt a non-profit szervezetek, különösen a közösségszervező szervezetek többsége regisztrációs kampányba kezd, hogy növelje a választói részvételt, különösen a történelmileg alulreprezentált csoportok körében.

Az aktivisták minden ajtón bekopogtatnak a szomszédságokban, elmennek az egyetemekre, templomokba, beszélnek a buszmegállókban ácsorgókkal, és kitöltetik velük a regisztrációs cédulát, amit majd összegyűjtve leadnak a gyűjtőállomásokon. A megközelítés, amit többnyire "állampolgári részvételnek" hívnak, stratégiai lehetőség a bevonásra, a szemléletformálásra. Erre Magyarországon pl. A Város Mindenkié tett kísérletet a 2010-es választások előtt a hajléktalan emberek körében.

A törvények természetesen tiltják, hogy a közösségszervezők, illetve civil szervezeteik egy jelölt érdekében politikai kampányt folytassanak, de közvetett módon (és leginkább a kétpárt-rendszernek köszönhetően), befolyással lehetnek a választások kimenetelére: mivel a közösségszervező szervezetek kampánycéljai és a Demokrata Párt agendája között sokszor van átfedés, ezek a szervezetek nagyobb valószínűséggel regisztrálnak potenciális demokrata szavazókat.

Nem véletlen, hogy a kiterjedt tagságán keresztül hatalmas befolyással bíró Association of Community Organizations for Reform Now (Közösségi Szervezetek Egyesülete a Reformért Most, ACORN) a 2008-as elnökválasztás előtt rengeteg támadást kapott. Regisztrációs cédulák meghamisításával vádolták őket, mert a válsztás vesztesei úgy érezték, a regisztrációs kampány Barack Obama elnök malmára hajtotta a vizet. (A vádak végül hozzájárultak a szervezet megszűnéséhez.)

Az átfedések miatt számos közösségszervező szervezet tudatosan támaszkodik a potenciális demokrata szavazókra toborzás, illetve kampánya támogatói bázisának építéséhez. Bevett gyakorlat például, hogy egy szervezet hozzáférést kap egy nyilvános szavazói adatbázishoz (rengeteg információval, kezdve név, telefonszám, cím, nem, kor, hányszor ment el szavazni), amit a szolgáltató további, kereskedelmi úton beszerezhető adatokkal tesz még jobban elemezhetővé. A program a vásárló által megrendelt paraméterek alapján listát generál, amiből a cégek és a politikai szervezetek mellett már a közösségszervező non-profit szervezetek is telefonhívásokat kezdeményeznek (phone banking): kampányszerűen felhívnak több száz embert, és arra kérik őket, hogy regisztrálják magukat a választások előtt, támogassák a szervezet kampánycélját, hívják fel választott képviselőjüket, vagy váljanak taggá.

Az adómentességet élvező amerikai non-profit szervezeteknek rengeteg fajtája van. A pártpolitikai tevékenységet nem folytató szervezetek is megtalálják a módját annak, hogy  - választói regisztrációs kampányokkal, workshopokkal és a szavazók mobilizálásával - hatékonyan lobbizzanak, illetve a választások környékén mozgósítsanak a tagjaik számára fontos ügyeken keresztül. A szervezetek sokszor kapcsolatot építenek ki olyan non-profit szervezetekkel is, akik aktívabbak a politikai kampányokban (mert más adójogi státusszal rendelkeznek). A montanai gazdák jogaiért, a tiszta víz, és az egészséges élelmiszer védelmében fellépő Northern Plains Resource Council (Északi Síkságok Erőforrás Tanácsa, NPRC) és egy lobbi csoport, a Montana League of Rural Voters (Vidéki Szavazók Montanai Ligája) együttműködése ennek egy kreatív példája.

Olvasd el angolul.

Mi vagyunk a 99%! - avagy vidéken sem kell megriadni a konfrontációtól

"Itt vagyunk, és nem megyünk sehová."
A CCI latin-amerikai bevándorlókból,
illetve leszármazottaikból álló
munkacsoportja. Forrás: FB

Sokszor hallom közösségszervező körökben, hogy kisvárosban vagy vidéken majdhogynem lehetetlen, hogy egy kampány konfrontatív formát öltsön. Chicagoban könnyű, mondják sokan némi túlzással, de itt, ahol a konfliktusok nyílt vállalásának sem az állampolgárok, sem a döntéshozók között nincs hagyománya, ez nem működik; néhány közösségszervező szerint vidéken a tagjaidnál és a politikusoknál is elvágod magad, ha konfrontálódsz.
Az Iowa Citizens for Community Improvement (Iowai polgárok a közösség fejlődéséért, Iowa CCI) rácáfol erre a mítoszra. A szervezet militáns módon harcol a nagyüzemi állattartás ellen, a bevándorlók jogainak érvényesüléséért és egy igazságosabb gazdasági rendszerért. A módszerekről Hugh Espey ügyvezető igazgató és David Goodner közösségszervező beszélnek.

Tavaly részt vettetek az Occupy mozgalomban New Yorkban és Iowa-ban. Továbbra is folytatódnak az országos szinten összehangolt kampányok: többek között ti is arra mobilizáljátok az embereket, hogy vegyék ki pénzüket a válságot okozó, felelőtlenül gazdálkodó bankokból, a Wells Fargoból vagy a Bank of Americából, és tegyék pénzüket kisebb bankokba, akik befektetnek a közösségbe. Hogyan értékelitek az Occupy mozgalmat?


Hugh: Az Occupy nagy szolgálatot tett nekünk azzal, hogy beemelte a köztudatba, hogy a legtöbben a 99 százalékhoz tartozunk. "We are the 99 percent", így szól a szlogen. (Mi vagyuk a 99 százalék.) Ez a mozgalom tette nyilvánvalóvá és közérthetővé, hogy mekkorák a jövedelmi különbségek, hogy a leggazdagabb 1 százalék jövedelmének kisebb százalékát adózza le, és hogy egyes cégek hatalmas befolyással bírnak a politikára és a kormány működésére. Ezt a lendületet nem szabad elvesztenünk, és nem is akarjuk elveszteni. Éppen ezért, tavasszal a National People's Action vezetésével beindult a The 99% Spring (A 99% tavasza) program. A mozgalom építése egy országos vezetőképzéssel kezdődött, az online tréningeken már több ezer ember vett részt. Az Occupy-nak szerintünk még nincs vége.


Június 19.-én két mezőgazdasági nagyvállalkozó, Brent és Bruce Rastetter lemondását követeltétek. Igaz ugyan, hogy nem ennek szántátok, de az akció második fele egy kiváló antiglob akciónak is beillett volna: végső soron Tanzániában élő burundi menekültek jogaiért léptetek fel egy amerikai befektető ellen az Egyesült Államokban.

David: Ez a két ügy valóban rengeteg szálon fut. A nagyüzemi mezőgazdasági vállalkozások rengeteg családi gazdaságot söpörtek le a piacról, és rengeteg környezeti kárt okoztak Iowaban. Az akció első felében megtöltöttük az iowai Természeti Erőforrások Ügynökségének (Department of Natural Resources) egyik üléstermét. Tagjaink, köztük farmerek, vagy a környezeti károk miatt érintett települések lakói egymás után szólaltak fel, hogy ne adják meg az engedélyt egy újabb nagyüzemi állatartó telep beindításához Poweshiek megyében. Kemény szóval, változatos érvekkel bírálták a nagyüzemi gazdaságokat, és a szívükből szóltak. Mindannyian Brent Rastetter lemondását követelték, aki a bizottság soraiban ülve látványosan egyre kényelmetlenebbül érezte magát. A nagyüzemi állattartásban érdekelt Brent ugyanis annak a Környezetvédelmi Bizottságnak (Environmental Protection Commission) a tagja, aminek éppenhogy őrködnie kéne a környezetvédelmi előírások betartása felett.

Ezután az Iowai Panasztételi Bizottsághoz mentünk (Iowa Ethics and Complaint Disclosure Board), hogy benyújtsunk egy panaszt a testvér, Bruce Rastetter ellen, aki Iowa közoktatási intézményeket felügyelő bizottságában (Board of Regents, State of Iowa) betöltött pozícióját arra használta fel, hogy beindítson egy monokulturális mezőgazdasági vállalkozást Tanzániában - olyan területen, ahol évtizedek óta burundi menekültek élnek, és akiket a tanzániai kormány a befektetés okán gond nélkül kilakoltatott. Végül a - felügyelő bizottság tagjait kinevező - kormányzóhoz mentünk, akitől összeférhetetlenségre hivatkoza Bruce lemondatását követeltük.

Közel 100 nagyüzemi állatartó telep létrehozását akadályoztátok meg, rengeteg üzletember érdekeit sértve. A szervezői találkozókon és a munkamegbeszéléseken uralkodó hangulat is mutatja, hogy ti, mint a szervezet fizetett alkalmazottai, nem vicceltek, és a militáns hangulat a tagokra is átragad. Hogyan valósítjátok meg ezt egy alapvetően vidéki közegben?

Hugh: Azt hiszem, minden elsődlegesen azon múlik, hogy a stratégiánk része, hogy elmegyünk a végsőkig. Szinte soha nem kötünk kompromisszumot és nem engedünk a követeléseinkből, a döntéshozót pedig addig nyúzzuk, amíg nem tesz eleget az elvárásainknak. Ha kell, az otthona előtt tüntetünk, üdvözlőkártyát küldünk az édesanyjának a kampánycélunkkkal, ellehetetlenítjük az üzletét és sorfalat állunk az autómosó üzeme előtt. Persze mondják, hogy ez behatolás az intim szférába, de mi meg azt gondoljuk, hogy ha valaki nem akar velünk szóba állni, vagy számításba venni az érdekeinket, akkor nekünk is át kell lépnünk egy határt. Ezért azok, akiket érintenek az ügyek, amikkel foglalkozunk, egy idő után megbíznak bennünk.

Nagyon sok emberbe beépült egy blokk, ami visszatartja őket a nyilvános véleménynyilvánítástól. Azt tanuljuk, hogy a pozícióban lévő ember okos és tudja, mit csinál. Hányszor halljuk, hogy "Ő a polgármester. Ő jobban tudja." Vagy a polgármestertől azt, hogy "Ön nincs tisztában azzal, milyen akadályokkal kell szembenéznem." A döntéshozók felsőbbrendűségébe vetett hitet szét kell oszlatni, mert ez tartja hatalmon a feladatra alkalmatlanokat. Az embereknek pedig engedélyt kell adniuk maguknak arra, hogy megmondják a véleményüket, ha valami nem tetszik. Engedélyt kell adniuk maguknak arra, hogy dühösek legyenek, és a szívükből beszéljenek. Számon kell kérnünk a hatalmat, a döntéshozókat. A másik nagy nehézség, hogy vannak emberek, akik azt gondolják, hogy az összefogás a gyengeség jele. Sokszor ütközünk abba, hogy egy gazda büszkén mondja, hogy "meg tudom oldani a magam problémáját, nincs szükségem senkinek a segítségére". Ezt az elképzelést meg kell ugrani, együtt több hatalmunk van. Ehhez nagyon fontos a közösségszervező energia, a lendület, a lelkesedés.

Mik a vidéki közösségszervezés legfontosabb jellemzői?

David: Az egyik, azt hiszem az, hogy űrt töltünk be. Vidéken kevés az érdekvédő szervezet vagy egyáltalán nincsen, mi rakjuk a döntéshozók asztalára a vidéki emberek számára fontos ügyeket. A technológiai lemaradás (internet hiánya, stb.) is megnehezíti a közösségszervező helyzetét. És az is fontos szempont továbbá, hogy úgy fogalmazzuk meg a dolgokat, hogy az mindenkinek mondjon valamit: a döntéshozónak, a nagyközönségnek és az érintettnek egyaránt. A helyi emberek nyelvén, a számukra fontos értékek mentén keretezzük a mondandónkat. Sokat beszélünk az egyenlőségről. Nagy hangsúlyt fektetünk a vezetőképzésre (leader), munkacsoportokat hozunk létre, átbeszéljük a tagokkal a stratégiát, fokozatosan egyre több felelősséget rakunk a vállukra. A közösségre az hat majd ösztönzően, ha az érdekérvenyesítést - adott esetben konfrontatív stílusban - a közösség tagjai csinálják, ezért helyzetbe kell hozni a vezetőket, hogy megmutassák erejüket. Természetesen fontos, hogy minden találkozó végén összefoglaljuk, miről volt szó, és hogy jól érezzük magunkat, hogy létrejöjjön a közösségiség-érzés.

Ha valaki megkeres minket egy problémával, akkor arra kérjük őket, hogy mozgósítsák a hasonló helyzetben lévőket. Legutóbb Floyd megyéből hívtak minket, hogy nyílik egy nagyüzemi állattartó telep, ami szét fogja verni a helyi gazdaságokat, segítsünk megakadályozni. "Össze tud hívni egy találkozóra a problémában érintett, további 15-20 embert?", kérdeztük. Igen, össze tudott. A szervezet építése szempontjából az is fontos, hogy ezek az emberek CCI tagokká váljanak. Ha mi befektetünk a közösségbe, azt szeretnénk, hogy a közösség is fektessen belénk. A folyamatos kapcsolattartás is fontos, persze a távolság miatt inkább a telefonos kapcsolattartás lehetséges.

Sokféle érdekcsoporttal dolgoztok, a bevándorlóktól a gazdákon át a kilakoltatás előtt állókig. Hogyan hidaljátok át az esetleges belső feszültségeket, hogyan hozzátok őket egy platformra?

David: Az a tudat, hogy egy szervezethez tartozunk, már önmagában sokat jelent. Olyan kampányunk még nem volt, amely egy az egyben fel tudta volna sorakoztatni a különböző érdekcsoportokat. Az ismerkedésnek leginkább az éves találkozók adnak teret, ahol tagjaink meghallgathatják egymás történeteit. Olyan is volt, hogy latin-amerikai bevándorlók szólaltak fel a gazdák érdekében a tiszta levegőért. Az ilyen példák nyilván növelik a szolidaritás élményét.

Olvasd el angolul.

Kitekintés Indiára: Tapintható diszkrimináció

Forrás: Navsarjan

A kaszton kívüliek 166 millió fős közössége és más hátrányos helyzetű csoportok együtt az indiai népesség negyedét adják – mondta a HVG-nek Martin Macwan, az érinthetetlenekért, mai nevükön dalitokért Gudzsarát államban küzdő Navsarjan emberjogi szervezet alapítója.

(A cikk a HVG 2011/19. számában jelent meg.)

– Ügyvédként és jogvédőként mi ösztönözte a Navsarjan létrehozására?
– Az 1980-as években India falvaiban földhöz akartuk juttatni a dalitokat, de az uralkodó kasztokhoz tartozó földbirtokosok kisajátították a használható területeket. A földtulajdonosok 1986-ban megtámadták az egyik dalit falut, négy kollégámat lelőtték, házakat gyújtottak fel, rengetegen megsebesültek. Rájöttem, ha a diszkriminációra akarok megoldást találni, akkor közösségi alapú szervezetet kell létrehoznom, amelyben az érintettekre tevékeny szerep vár.

– Az indiai alkotmány pozitív megkülönböztetésben részesíti a hátrányos helyzetű csoportokat. Ez nem elég segítség?
– Ma ugyanazt látjuk, mint fél évszázada, a dalitok elkülönített településrészeken élnek, a földbirtokosok rabszolgaként bánnak velük. Sokfelé nem vehetik igénybe a közszolgáltatásokat, nem léphetnek be a hivatalokba, éttermekbe, a falusi iskolákban elkülönítve tanulnak. Szegényes az orvosi ellátásuk, és hátrányos megkülönböztetés sújtja őket az igazságszolgáltatásban és a munkavállalásban is. Nem jutnak ivóvízhez, mert nem használhatják azokat a kutakat, amelyekből a nem dalitok isznak. Vagy ők meríthetnek utolsóként – néhol csak a bivalyok után.

– Háromezer faluban van már képviseletük, milyen eredményeket értek el eddig?
– 1990-ben a vízellátásért szervezett felvonulásunkon 42 faluból 800 nő menetelt kannával a fején, és végül az összes faluban sikerült megoldani a problémát. Küzdünk a minimálbér érvényesítéséért, képezzük az iskoláskorúakat, szakmákat oktatunk, beszédkészség-javító képzést is tartunk, hogy a fiatalok megtanulják, mi a társadalmi egyenjogúság. A tanfolyam elején sokan a nevüket is alig tudják kimondani, de falvaikba visszatérve már képesek kiállni a közösségükért.

– Úgy tudni, különleges szerepet szán a nőknek a kasztalapú diszkrimináció elleni harcban.
– Egyes társadalmi problémákra csak a nők érzékenyek, ilyen a nemek egyenjogúsága. A nagy változások itt is kis dolgokkal kezdődnek. Az egyik faluban például a nők fellázadtak, mert a találkozókon mindig nekik kellett mosogatniuk. Férfiak és nők hetekig nem beszéltek egymással, végül a mosogatás közös üggyé vált. A nők a Navsarjan többi irodájában is tiltakozni kezdtek – nélkülük egyetlen mozgalom sem lesz sikeres.

– Az indiai alkotmány atyjának, a dalit mozgalom alapítójának, dr. Ámbédkarnak a nevét Magyarországon a roma fiataloknak és felnőtteknek tanulási lehetőséget nyújtó sajókazai gimnázium tette ismertté. A dalitok érvényesüléséért folyó küzdelmük példa lehet más országoknak is?
– Dr. Ámbédkar a politika napirendjére emelte a kasztrendszer kérdését. Ő is dalit volt, szegény család sarja, iskolásként a származása miatt a tanár megtiltotta, hogy székre üljön. Ez ma is gyakorlat a dalitok megalázására. A diszkrimináció elleni harc, a közösségi munka olyan, mint a hagymahámozás – lehántasz egy réteget, de alatta ott egy újabb.

A cikk részletesebb, angol változata az MRG Minority Voices Newsroom oldalán olvasható.

Egészséges élelmiszert megfizethető áron mindenkinek

Közösségi kert Louisville-ben

A Fresh Stop (Friss megálló) közösségi támogatású mezőgazdasági program Louisville-ben (Kentucky). A programot vezető New Roots (Új gyökerek) civil szervezet célja, hogy igazságos és bővülő élelmiszerellátási modell épüljön ki az Ohio folyó völgyében. A New Roots olyan Fresh Stop modellt használ, amely a szegényebb negyedekben élők bevonásával és mobilizálásával számukra is elérhetővé teszi a friss és egészséges élelmiszert. A projektet vezető Karyn Moskowitz az élelmiszer-igazságosság jegyében szervez.

Hogyan néz ki a New Roots Fresh Stop modell?
Karyn: A modellt egy clevelandi szervezettől, a City Fresh-től (Városban frisset) tanultuk, és fejlesztettük tovább. A modell alapja, hogy a családok jövedelemtől függően egy hétre előre összegyűjtenek és kifizetnek a helyi gazdáknak családonként $12-$25 közötti összeget, és cserébe friss, egészséges zöld áruhoz jutnak. Mindenki maga dönti el, mennyit tud fizetni. Senkit nem utasítunk vissza azért, mert nincs elég pénze, vagy mert étkezési jeggyel fizet. Az élelmiszer azért lesz mindenki számára megfizethető, mert a családok az előre összegyűjtött pénzösszeggel nagykereskedelmi áron tudnak vásárolni. A gazdák eleinte nem voltak túl lelkesek azért, hogy Louisville szegényebb szomszédságaiban piacoljanak. A pénz összegyűjtésével azonban sem a fogyasztók, sem a gazdák számára nem jelent kockázatot az eladás. A gazdák egyszerűen kiszállítják a termékeket, és a többit az önkéntesek végzik. A Fresh Stop hetente, ill. kéthetente 50-80 családot lát el élelmiszerrel. A családok nem tudják előre, milyen zöldségeket sikerül szállítani azon a héten, de abban biztosak lehetnek, hogy a szezonális zöldségek bő választékát kapják. 2012-ben három templom biztosít helyet számunkra az élelmiszer átvételére. Az önkéntesek a helyszínen lepakolják az árut a gazdák teherautóiról, majd leszámolják és szortírozzák a termékeket. Mindenki ugyanannyi árut vihet haza, két padlizsánt, öt paradicsomot, stb.

Kinek mi az önérdeke ebben?
Karyn: A gazdák biztosak lehetnek abban, hogy elkel 1.000 dollárnyi árujuk, a közösség tagjai pedig megfizethető áron friss zöldséghez jutnak. De ahhoz, hogy a kínálat és a kereslet találkozzon, nagyon sok előzetes szervezőmunkára van szükség. A gazdák már korábban is próbáltak alacsonyabb jövedelmű szomszédságokban hétvégi piacokat felállítani, kevés sikerrel. Soha nem vásároltak annyian, hogy megérje kiszállni. Ezért a gazdákkal ki kellett alkudni, mi az az előzetesen lerakott összeg, amitől már megéri nekik a programban való részvétel. A kevés pénzből élők számára pedig az a kihívás, hogy átálljanak a megmunkálást igénylő, friss élelmiszerekre. Az árak általában alacsonyabbak a boltinál, és a termékek többsége bio, és mivel aznap szedik, az íze is nagyon jó. Legtöbben 12 dollárt fizetnek, de ahhoz, hogy nagytételben lehessen vásárolni, akik megtehetik, 25 dolláraal járulnak hozzá. A program előnye, hogy a családoknak egy hétre előre kell elköteleződniük, ellentétben más közösségi támogatású mezőgazdasági modellel, ahol egy nagyobb összeget kell kifizetni a szezon elején.

Milyen programok kapcsolódnak a Fresh Stop modellhez?
Karyn: Közösségi tanulóműhelyeket tartunk az élelmiszer-önrendelkezésről, a piacon recepteket osztunk, főzőórákat szervezünk, hírlevélben tájékoztatjuk a szomszédság lakóit. A közösség tagjait különböző munkacsoportokba vonjuk be, vannak akik a hírlevél elkészítéséért, a pénz összegyűjtéséért, a tanulóműhelyek megszervezéséért, vannak, akik a médiamunkáért felelnek. A hálózatot úgy bővítem új szomszédságokkal, hogy meginterjúvolok néhány embert, aki jól ismeri a közösséget, pl. a lelkészt, és rajtuk keresztül indulok el, és tájékoztatom az embereket a programról. A New Roots több, mint pusztán egészséges élelmiszerek árusítása. Újra akarjuk alkotni az élelmiszer-rendszert, létre akarunk hozni egy élelmiszeren alapuló közösséget.

Olvasd el angolul.

Elefeledett Kelet-Kentucky: Közösségszervezés a szénkitermelő cégek ellen

Kelet-Kentucky az USA egyik legszegényebb térsége, a szegénységi küszöb alatt élők aránya több mint 27 százalék. A térségben évtizedek óta intenzíven folyik a szénkitermelés, ahogy a bányászok és a helyi lakosság részéről is meg-megújul a szerveződés a kizsákmányolás ellen (az 1973-as bányászsztrájkról dokumentumfilm is született Harlan County, USA címen, illetve 1981-ben a szénkitermelő cégeket megfékezendő alakult a Kentuckians For The Commonwealth). A több millió dollár nyereséget hozó üzletág - annak ellenére, hogy még mindig jelentős munkaerőforrást nyújt a helyi lakosság számára - inkább elvesz, mint hozzátesz Kelet-Kentucky életéhez. Noha a szegénység éppen ott a legnagyobb, ahol a szénkitermelés folyik, az itt élő családok többsége több generációs szénbányász család, így a szén erős identitásképző tényező. Ennek ellenére vannak jópáran a helyiek közül, akik hallatják a hangjukat, és kiállnak a külszíni fejtés legpusztítóbb formája, a hegytető elmozdítása ellen, aminek eredményeképp az Appalache-hegység középső részében eddig megközelítőleg 500 hegytető semmisült meg.

Floyd megyébe tartunk, az Appalachia szívébe, hogy vízmintát vegyünk a külszíni fejtés során beszennyezett patakokból. A legközelebbi nagyvárosban kicsivel több mint 3.000 lakos él. Egy kis település, David mellett haladunk el, amely David L. Francis-ről, a Princess Elkhorn szénkitermelő cég elnökéről kapta a nevét. A települést ő építette munkásai számára, és sokáig az ő tulajdonában is volt. Floyd megyében a lakosság 29 százaléka él a szegénységi küszöb alatt. A vidék nagyon emlékeztet az erdélyi Kárpátokra, ahol éppenséggel Verespatak küzd a cianidos aranykitermelés és a külszíni fejtés ellen. Megállunk egy telken, kunyhójából egy bácsi bújik elő, fején koszos kendő, melyen az országot jelképező sas virít. A ház körül csirkék szaladgálnak, a kis füves területet buja növényzet és magas fák szegélyezik. A természet a maga kuszaságában terjeszkedik, a bácsi épphogy csak elfoglalt belőle egy szerény darabot. Kiderül, hogy az ő telkén átfolyó patak is szennyezett. Az elmúlt években az Appalache-hegység középső részének 10 százalékát, megközelítőleg 500 hegytetőt robbantottak fel a hegység mélyében rejtőző szén kitermelése céljából.

A külfejtés minden esetben jelentős környezeti károkat okoz, mert a hegyről először lepusztítják a növényzetet, bulldózerek letarolják a talajt, majd a megkopasztott hegyről elhordják a nyersanyagot borító rétegeket, hogy kinyerjék a nyersanyagot, nagy lyukat hagyva a hegyben, amibe visszatöltik a kikapart rétegeket, és jó esetben talajréteggel borítják. A külszíni fejtésnek az a formája okozza a legmaradandóbb károkat, amikor a hegytetőt egy az egyben fel is robbantják. A felrobbantott szennyező törmelékeket a hegyek között található völgyekbe töltik, nem ritkán betemetve a patakokat. A letarolt növényzet és az elkotort talaj nem szívja fel többé az esővizet, ezért az otthonok áradásoknak vannak kitéve. A cégek könnyen találnak kibúvót a környezetvédelmi előírásokra vagy nem is veszik figyelembe, a Környezetvédelmi Hivatal pedig gyenge a szabályozások betartatásához.

Jeff Chapman-Crane: Gaia agóniája
Forrás: KFTC

A Kentuckians For The Commonwealth (Kentuckiak az államért, KFTC) rengeteg erőforrást próbál megmozgatni, hogy gátat szabjon az Appalachia elpusztításának. A kampány három szinten folyik: különböző akciókkal próbálják mozgósítani a közösséget helyi szinten és figyelemfelkeltő akciókat szerveznek egész Kentuckyban e méltánytalanul elhanyagolt ügy köré (pl. írókat, zenészeket, festőket mobilizálnak, hogy alkossanak a témában; túrákat szerveznek helyiek bevonásával, akik megmutatják a pusztításokat; csoportosan vízmintát vesznek), törvényváltozásokat eszközölnek ki (pl. a források, patakok betemetése ellen), illetve a hatályban lévő törvények megfelelő alkalmazását akarják elérni (pl. cégek engedélyének átvizsgálása, környezetedvédelmi előírások betartatása). Az agitáció nem egyszerű Appalachia zárt közösségeiben, amelyek ezer szálon kötődnek a szénbányászathoz, ami a lakosság identitásának része, mondja Kristi Kendall, a térségben élő KFTC közösségszervező. Kristi rengetegszer találkozik olyanokkal, akik már beletörődtek a bányászcégek módszereibe. Az évtizedek során megtanulták, hogy itt könnyen megüthetik a bokájukat, ezért inkább nem szólalnak fel, mert valamelyik rokonuk vagy ismerősük a cégnek dolgozik. A vidéki közeg sajátossága, hogy az embereket szoros kapcsolati háló fűzi össze: még ha nem is értenek egyet a hegyek felrobbantásával és annak közösségre gyakorolt következményeivel, akkor sem jönnek el a találkozóra vagy tüntetésre, mert rossz szemmel néznének rájuk a szomszédok, vagy akár a családtagjaik. Kristinek azzal is szembe kellett néznie, hogy saját közösségében kívülállóvá válik, vagy saját családja fordul ellene.

Felsétálunk a közeli hegyoldalra, hogy rálássunk egy megcsonkított hegyre. Egy elhagyott, homokos út végén állunk: az élő hegy közepén hatalmas, kopasz folt terpeszkedik, a csonka testrészt gyér fűtakaró fedi. Több mint 500 ilyen plató van még az Appalache-hegységben, a törvényileg kötelező újrahasznosítás jegyében épült már rájuk golfpálya, börtön, repülőgépleszálló, WalMart, és az ingatlanbefektetők is próbálkoztak már luxusotthonok építésével. Egy házilag fabrikált, gokartszerű járgánnyal odahajtott hozzánk egy helybéli srác. A közeli telepről jött, három-négy család lakhat ott. Kíváncsi volt, mit csinálunk. Mit gondolsz a hegytetők felrobbantásáról? - kérdeztem. Szerinte semmi baj nincs vele. Ősztől ő is a bányában fog dolgozni, az apja is ott dolgozott. A helyiek nemigen kérdeznek ilyet egymástól, a külszíni fejtés tabutéma, senkinek sem hiányoznak a felesleges viták.

Olvasd el angolul.

Közösségszervezés egy progresszív adórendszerért

KFTC tagok. Forrás: FB.

Kentucky adórendszere alapvetően regresszív: az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezők bevételük nagyobb százalékát fizetik be az államkasszába, mint a magasabb jövedelműek - leginkább azért, mert az alacsonyabb jövedelműek több forgalmi adót fizetnek. A Kentuckians For The Commonwealth (Kentuckiak az államért, KFTC) szerint a személyi jövedelemadó-rendszer, a luxusszolgáltatások adómentessége és az elavult örökségi adó miatt az állam 363 millió dollár bevételtől esik el évente. A KFTC néhány éve kampányt indított a több évtizedes, elavult adótörvényeket leváltó, igazságosabb adórendszerért. A kampányról Lisa Abbott, a KFTC közösségszervezésért felelős igazgatója és Jessica Hays Lucas közösségszervező beszélnek.


Nem nehéz ennyire száraz és nagy téma köré mobilizálni, helyi csoportokat építeni, folyamatos munkát kialakítani?
Jessica: Mindig dilemma, hogy egy kampánycél átfogó legyen, olyan, amit nehezebb elérni, de ami valódi, rendszerszintű változást hozhat, vagy inkább részmegoldásokat tűzzünk ki, ami viszont csak tűzoltásra jó. A KFTC-ben több, kisebb gazdasági igazságosság kampány után döntöttünk úgy, hogy nagyot akarunk markolni. A szervezet az 1980-as években a szénkitermelő cégek ingatlanadó-mentességének megszüntetésével szerezte hírnevét. Az 1990-es évek közepére azonban tagjaink úgy látták, a környezeti igazságosság mellett további témákat is zászlónkra kell tűznünk. Néhány évvel később Bill Clinton, az USA akkori elnöke jelentősen csökkentette az alacsonyabb jövedelműeknek járó szociális támogatásokat. A KFTC akkor az érintettek egy szűk csoportjával, felsőoktatásban tanuló, hátrányos helyzetű, gyermekes szülőkkel kezdett dolgozni. A kampányt részben megnyertük. Ezután az újabb célunk az volt, hogy Kentucky kormánya az alacsony és közepesen magas bérből élőknek járó adóvisszatérítést toldja meg 15 százalékkal, az igazságtalan, regresszív adórendszert kompenzálandó. Ezt még nem sikerült kiharcolnunk. Ez a támogatás azoknak nyújtana segítséget, akiknek van jövedelmük. Ezután döntöttünk egy olyan átfogó kampány kidolgozása mellett, ami mindenkinek használ, ami sok rászoruló ember érdekét szolgálja. Egy átfogó adóreform hálás célnak bizonyult.

Az 1990-es évek megszorítás-csomagjának, amiről Jessica beszélt, az is része volt, hogy a szociális juttatás fejében az állam munkára kötelezte a rászorulót. Ez sok szempontból hasonlít a jelenlegi magyarországi közmunkahelyzetre. Hogyan szerveződtetek?
Lisa: A megszorítások eredményeképp azoknak, akik szociális juttatásban részesültek, a támogatás fejében heti 20, majd heti 30 órát kellett dolgozniuk. Ha nem fogadták el a felajánlott munkát (mert nem felelt meg a képesítésüknek, stb.), akkor ugrott a támogatás. Az első időszakban magáncégekhez is kirendelhették az érintetteket, de az gyorsan aláásta a munkát keresők munkaerőpiaci lehetőségeit. Később csak állami intézményekbe delegálták őket. A megszorítások többek között a felsőoktatásban résztvevő, gyermekeit egyedül nevelő, alacsony jövedelmű szülők, többnyire nők tömegeinek életpályáját lehetetlenítették el. Ezek a nők korán vállaltak gyereket, majd kiléptek a nem ritkán visszaélésekkel teli házasságból, és ezután folytatták felsőoktatási tanulmányaikat. A főiskolai/egyetemi képzés az új életkezdés reményét jelentette számukra. A "reform" után heti 20 órát kellett dolgozniuk (pl. sepregetniük egy középületet), mert a tanulmányi időt nem számolhatták el munkának. Velük dolgoztunk, közösen lobbiztunk, elmondták a döntéshozók előtt, hogy hogyan lehetetlenítette el őket az új rendelkezés, stb. A kampányt, ahogy Jessica is mondta, részben nyertük meg: a rászorulók a felsőoktatásban folytatott teljes tanulmányi időszak egy töredékére, két évre kapták meg a szociális támogatást.

Milyen mobilizálási technikákat alkalmaztok az igazságos adórendszer kampányban?
Jessica: Először is megpróbáljuk kézzelfoghatóvá tenni ezt a nehéz témát. Műhelybeszélgetéseket szervezünk többnyire más témában már aktív csoportoknak, pl. gyülekezeteknek, KFTC csoportoknak, stb. Ezeket a beszélgetéseket először úgy strukturáltuk, hogy átbeszéltük, mi az, ami borzasztó rossz Kentuckyban (milyen szolgáltatás hiányzik, mi az, ami élhetetlenné teszi a helyet, stb.), és ez hogyan függ össze a regresszív adórendszerrel. De később inkább már azzal próbálkoztunk, hogy újraértelmezzük a kormány és az emberek viszonyát. Azt akarjuk, hogy az emberek ne utálják a kormányt, hanem helyette újra azt érezzék, hogy az állam és a kormány az övék. Ebben a keretben kezdtünk el beszélgetni a progresszív adórendszer pozitív hozadékáról Kentucky és lakói számára. A beszélgetések arról folynak, hogy mit szeretnénk látni Kentucky-ban, és milyen követelésekkel élhetnénk az állam felé. Ez perspektívát ad a kampánynak és a résztvevőknek is. Az embereknek különbséget kell tenni az állam és a politikusok között. Az állampolgároknak vissza kell követelniük az államot.
Most pl. egy remek lobbilehetőségre készülünk és mobilizálunk. Kentucky kormánya januárban létrehozott egy Blue Ribbon Commission on Tax Reform nevű bizottságot (Kék szalag bizottság az adóreformért), ami új adórendszerre és bevételnövelő forrásokra dolgoz ki javaslatokat. Május és augusztus között a bizottság meghallgatásokat tart Kentucky mind a hat kerületében a lakók számára. Ez remek lehetőség arra, hogy közvetítsük elképzeléseinket a kormány felé. Azt vettük észre, hogy jó, ha van egy keret, aminek a segítségével tagjaink formába tudják önteni a gondolataikat. Mondandójukat tagjaink úgy keretezik, hogy elmondják, kik ők, milyen változást akarnak látni Kentuckyban, majd azt, hogy mit gondolnak, milyen akadályok állnak ennek útjában, illetve mik az ideális adórendszer alapvetései. A bizottság novemberre terjeszti elő javaslatait.

Hogy néz ki a kampány?
Jessica: Először készítettünk egy törvényjavaslatot. Tagjaink összeültek és összeállítottak egy előzetes kerettervet - összeírták, milyen elvek, szempontok fontosak számukra, mit szeretnének látni egy adóreformban. Ezt a részletes dokumentumot aztán szakértő szövetségeseink fogalmazták törvényjavaslattá. Pl. Kentuckyban számos, a gazdag emberek által használt szolgáltatás után nem kell adót fizetni. Tagjaink összeírták, milyen szolgáltatásokat szeretnének megadóztatni, majd ezt más alulról szerveződő közösségekkel is megvitatták, hogy véletlenül se kerüljön be olyan, amit közinténtézmények, szervezetek is igénybe vesznek. Az adózással kapcsolatos kérdéseket azonban Kentucky közgyűlése (törvényhozó testülete) csak minden második évben tűzi napirendre. Ez egyrészt időt ad a felkészülésre, másrészt viszont ügyesnek kell lennünk, hogy a kampány ne veszítsen a lendületéből. Javaslataink között szerepel a hagyatéki adó megreformálása, a sávos személyi jövedelemadó, a luxusszolgáltatások megadóztatása (pl. tagsági díj privát klubokban, privát biztonsági szolgáltatások, golf kurzus díja, limuzin-szolgáltatások, stb.), a jelenleg adómentes filmforgatás megadóztatása, és a szövetségi kormánytól visszautalt adóvisszatérítés 15 százalékkal való megtoldása. Ez összesen kb. 363 dollár bevételt jelentene az államnak évente, míg az utóbbi 100 millió dollár kiadást.

Lisa: Sokszor halljuk, hogy az adóvisszatérés megtoldása csak fejetlen pénzosztás. Mi azonban azt gondoljuk, hogy ez az alacsonyabb jövedelműeknek járó jogos visszatérés a regresszív adórendszer miatt befizetett adópénzekért.

Olvasd el angolul.