Közösségi összefogás a bűnözéssel terhelt negyedben

Jim Field, a bal oldalon
Forrás:
http://jesssteele.wordpress.com

Jim Field a Chicago Coalition for the Homeless (Chicagói Koalíció a Hajléktanalokért) közösségszervezésért felelős igazgatója. Chicago különböző negyedeiben 40 éve szervez közösségeket. 2012 áprilisában 3 hetet töltöttem a szervezettel, akkor készítettem ezt az interjút.


1992-ben a chicagoi, többnyire lengyel amerikaiak lakta Avondale szomszédságban a legégetőbb ügy a bűnözés felszámolása volt. Hogy fogtál neki a közösségszervezésnek?
Jim: Nekiláttam a szomszédság feltérképezésének. Azokban a háztömbökben kezdtem, ami a legközelebb volt a negyedet uraló gengszterbanda bázisához. Koncentrikus körökben haladtam egyre távolabb addig, ameddig azt nem hallottam a lakóktól, hogy a gengszterbanda tevékenysége nincs igazán hatással a mindennapjaikra. Potenciális vezetőket kerestem, háztömbönként egy-két olyan érintett embert, akikről azt gondoltam, képesek képviselni a közösség érdekeit. Aztán leszerveztem nekik egy találkozót. Átbeszéltük, milyen hatással vannak az életükre a bűncselekmények. Közben arra próbáltam rávezetni őket, hogy a hatóságok nem fogják maguktól megoldani a problémát.

Nem féltek attól, nem féltetted őket attól, hogy a végén rajtuk csattan az ostor?

Jim: Az ostor eddig is rajtuk csattant. A banda eddig is félelemben tartotta őket, bűncselekmények eddig is történtek. A kérdés az volt, hogy a közösség képes-e olyan szintű összefogásra, aminek eredményeképp közös erővel fel tudnak lépni a megfélemlítés ellen. Mi van, ha a banda bosszút áll? - kérdezték. A banda eddig is bosszút állt, már régóta félelemben éltek - válaszoltam. Féltem a gyerekemet - mondták. Ha azt akarod, hogy a gyermeked ne féljen, lépned kell - feleltem. Agitáltam őket. Be kellett látniuk, hogy ha nem tesznek valamit, minden marad a régiben. Aztán hátraléptem. A döntést nekik kellett meghozniuk. Végül elszánták magukat. És abban egyeztek meg, hogyha a közösség bármelyik tagját megfélemlítik, egy emberként fognak kiállni mellette. Az is segített az elhatározásukban, hogy én már végigcsináltam egy ilyen kampányt, mondhattam azt nekik, hogy ez már másoknak is sikerült. Közösségszervezőként rengeteg kifogással találkozik az ember, a fehérek lakta szomszédságban azt hallom, hogy ezt meg lehet csinálni afroamerikai szomszédságban, mert ott erősebb a közösségi élet, de náluk nem; míg az afroamerikai szomszédságban azt hallom, hogy ezt meg lehet csinálni fehérek lakta szomszédságban, mert ők szívesebben járnak gyűlésekre, de ők nem.

Hogyan zajlott a kampány?

Jim: Elkezdtünk nyomást gyakorolni a hatóságokra: nyúztuk a rendőrséget, elmentünk a polgármester házához, médiavisszhangot teremtettünk a bűncselekményeknek, hogy kínossá váljon a hatóságoknak, hogy nem foglalkoznak vele. Sajnos egy nagyon szomorú eseménynek kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a hatóságok érdemben lépjenek. Egy 16 éves lánynak elvágták a torkát. A szomszédságot nagyon megrázta az eset, és nagy erőkkel arra kényszerítették a rendőrkapitányt és az államügyészt, hogy tegyenek érdemi lépéseket, és vigyék bíróság elé az elkövetőt. A rendőrség végül elkapta a gyilkost, mi pedig mozgósítottuk a szomszédságot, hogy minél többen vegyenek részt a tárgyaláson. A tárgyalást megelőző néhány napon azonban a banda tagjai téglát dobtak be az irodánk ablakán. Azonnal összehívtunk egy rendkívüli ülést, 130 ember jött el. Arra jutottunk, hogy meg kell mutatnunk, nem félünk, és vissza kell vinnünk a téglát a gang főhadiszállására. Nyilvános akciónak szántuk, meghirdettük a médiának. A rendőrségnél ez kivágta a biztosítékot, azt mondták, ilyet ne csináljunk. A média imádta. Mi pedig ragaszkodtunk hozzá, hogy megvalósítjuk az akciót. Úgyhogy két nappal a tárgyalás előtt, egy szerda esti napon rendőrautók és a média kíséretében felvonultunk a gengszterbanda főhadiszállásához, és visszaszállítottuk a téglát. Két nappal később nagyon sok emberrel töltöttük meg a tárgyalótermet.

Volt példa arra, hogy személyesen megfenyegettek valakit?

Jim: Sokat segített a védelmünkben, hogy szoros együttműködést ápoltunk a rendőrséggel, és médianyilvánosságot adtunk a munkánknak. Persze megtörtént, hogy a banda egyik tagja egyszer csak betoppant a találkozónkra. A frissebb vezetők rettentően megijedtek. Azon a beszélgetésen épp egy rendőr is jelen volt. Azt mondta, ha valaki hajlandó tanúvallomást tenni, letartóztatja a fenyegetőt, de végül senki nem volt erre hajlandó.

Milyen a jó vezető?
Jim: Aki a közösség érdekeit tartja szem előtt, és fontos számára a szervezet építése. Aki tiszteli az embereket, de közben kemény, amikor szükség van rá. A közösségszervezés közben a vezetők ösztönös tulajdonságait mozgósítom. Ha éppen arra van szükség, hogy valaki jól megmondja a magáét a döntéshozónak, akkor olyan embert viszek magammal, aki támadóbb, pitbulltípus.


Pályád kezdetén Chicago egy litvánok lakta negyedében dolgoztál közösségszervezőként. Litván felmenőkkel nem rendelkezvén hogyan hidaltad át a kulturális különbségeket?

Jim: A litvánok zárt közösséget alkottak, eleinte nagyon nem akartak elfogadni engem. Nem adtam fel, meg akartam érteni, kik ők, honnan jöttek. A közösségszervező olyan, mint a víz - mindig talál magának utat. Abban a szomszédságban többnyire felsőközéposztálybeli litvánok éltek, akik a második világháború után vándoroltak ki az USA-ba, miután a Szovjetunió elfoglalta Litvániát. Közben kerestem azokat a litvánokat, akik hajlandóak velem szóba állni, jellemzően a második generációs litvánok között találtam szövetségesekre. Rávettem őket, hogy beszéljenek a litván közösségi médiában arról az ügyről, amit addigra sikerült beazonosítom - egy rosszul irányított buszjárat a szomszédság jelentős részének megkeserítette az életét. Az idősebb litvánok elég idegesek lettek rám, mert a fiatalok annak ellenére szerepeltek a médiában, hogy nem beszélték tökéletesen a nyelvet. Ebből azonban kikerekedett egy ismeretség egy első generációs litvánnal. Kerestem a vezetőket. A közösségszervezés olyan, mint a homokszitálás - az interakciók közepette folyamatosan keressük az újabb és újabb vezetőket. Először a "felkent" vezetőkkel kezdtem, egy nagy múltnak örvendő litván szervezet elnökével és alelnökével. Először azt gondoltam, nem kerülhetem meg őket, pedig mást sem csináltak a szervezkedés nevében, csak söröztek és a régi szép időkről nosztalgiáztak. Aztán rájöttem, hogy nem kell rájuk építeni, helyette próbáltam megtalálni azokat az embereket, akik nemcsak névleg, hanem valóban is vezetők. Az elnök és az alelnököt persze bevontam, amikor lehetett, a kapcsolataik révén később kiváló adománygyűjtőnek bizonyultak.

Milyen a jó közösségszervező?
Jim: Olyan, aki hisz az emberekben, jól kezeli őket és türelmes velük. Aki veszi a fáradságot arra, hogy potenciális vezetőkből vezetőket képezzen. Aki érti a hatalmi játszmákat, stratégiai és taktikus. Aki együttműködő légkört teremt az emberek között, és jól használja a médiát. Aki vállalja a konfrontatív helyzeteket, ugyanakkor képes szövetséget kötni: minden célpont potenciális szövetséges, van, hogy megéri velük együttműködni, van, hogy meg kell őket szégyeníteni. A közösségszervezőnek kihívást jelenthet megérteni, hogy nem kell, hogy mindenki (azonnal) kedvelje. Ha azt akarod, hogy szeressenek, tartsál kutyát. A közösségszervező szerepe némileg tudathasadásos állapot: nyerni akar, de valójában nem azért van ott, hogy nyerjen, hanem azért, hogy felépítsen egy erős szervezetet.

Olvasd el angolul.

Közösen kampányolnak a hajléktalan emberek és az ellátóintézmények?

Springfield, lobbi nap, 2011. nov. 29. Forrás: FB

A Chicago Coalition for the Homeless (Chicagoi Koalíció a Hajléktalanokért, CCH) 1980-ban chicagoi hajléktalan ellátóintézmények és jótékonysági szervezetek összefogásából alakult, nem hajléktalan emberek kezdeményezték. A koalíció a különböző kampányokban részben közvetlenül a hajléktalan embereket mozgósítja, részben az ellátókat, illetve szomszédsági szerveződéseket (intézményi alapú közösségszervezés). Kinek mennyire érvényesülnek az érdekei ebben a közösségszervező stratégiában?

A CCH részben kutatás alapján, részben a hajléktalan emberek igényeinek feltérképezésével dönt a kampánycélokról. A szervezet ennek érdekében ún. nagyszabású interjúkörutakat (listening tour) szervez az ellátóintézményekben. A közösségszervezők ilyen alkalmakkor több száz hajléktalan emberrel beszélgetnek, arra kíváncsiak, mik a legfontosabb problémák az életükben. (Ki vagy és min mentél keresztül? Mit gondolsz róla? Mi az, ami a legjobban feldühít?) Az is előfordul, hogy egy konkrét kampánnyal kapcsolatosan kérik ki a szállón élők véleményét. A CCH-nál minden új közösségszervező ilyen interjúkörúttal indít, és legalább 50 hajléktalan, vagy hajléktalanságot megtapasztalt embert kell meginterjúvolnia az első hónapban. A kampánycélokat azonban már maga a szervezet határozza meg, a meginterjúvolt hajléktalan embereknek ebbe nincs beleszólásuk.

A CCH közösségszervezői számára nagyon fontos a személyes kapcsolat az érintettekkel. A személyes beszélgetések (one-on-one) az egyik legfontosabb terep a bizalom kiépítéséhez és ahhoz, hogy kiderüljön, milyen szerveződési szinten van a közösség, és milyen képességeket tudnának mozgósítani az emberek a csoport érdekében. A közösségszervezők eközben számba veszik, hogy kiket milyen kisebb-nagyobb feladatokra lehet bevonni egy akcióba, és keresik a közösség érdekeit képviselni képes embereket, azaz a vezetőket. A rendszeresen zajló programok célja, hogy a közösségszervező rávezesse a hajléktalan embereket arra, hogy hatalmukban áll számon kérni a döntéshozókat az őket érintő döntésekben, és tevőlegesen bevonja őket a futó akciókba. A vezetők pedig különböző fórumokon beszélnek saját életükről, tapasztalataikról, résztvesznek a döntéshozókkal folyó tárgyalásokon, vagy ritkább esetben a sajtónak is nyilatkoznak. A CCH nem fektet hangsúlyt azonban arra, hogy ezek a vezetők a különböző szállókban létrejövő szerveződések élére álljanak, és új lehetséges ügyekről, kampányokról döntsenek, és autonóm sejteket hozzanak létre.

A CCH továbbá nem képviseli a hajléktalan emberek érdekeit az ellátóintézményekkel szemben. A szervezet maximum a mediálást vállalja fel a szociális munkás vagy az intézmény, illetve a hajléktalan emberek között. A CCH közösségszervező stratégiája tehát sokkal inkább a hajléktalan emberek és az illetékes intézmények egy erős tömbben való felsorakoztatását célozza meg olyan ügyekben, ami mindkét félnek közös érdeke (pl. az ellátóintézményeknek járó támogatás vagy a lakhatási támogatás növelése), mintsem a hajléktalan emberek mozgalmának építését. Ebből következően a szervezet arra sem fektet különösebb hangsúlyt, hogy a szállókon kialakuló szorosabb-lazább szerveződések között megerősítse az együttműködést és a kommunikációt, és egyre több sejtből álló erős bázist hozzon létre. A CCH továbbá az esetek többségében kizárólag szállón vagy intézményes keretek között élő emberekkel dolgozik. Így tehát nem szervezi az utcán élő hajléktalan embereket, közvetlenül nem képviseli az érdekeiket.

Ez nem jelenti azt, hogy a döntéshozatali folyamatokban egyáltalán nem jelennek meg az érintettek.  A nagyobb tematikus kampányok esetében, pl. a prostituáltak dekriminalizálásán vagy a börtönviseltek lakhatásának támogatásán a különböző civil szervezetek képviselői mellett az ügyben korábban személyesen érintett emberek is résztvesznek a kampányokat tervező bizottság munkájában. Az elnökség és az alkalmazottak között is vannak olyanok, akik megtapasztalták a hajléktalanságot, vagy még mindig az ellátórendszer biztosítja lakhatásukat.

A CCH a legtöbb kampányban különböző koalíciókban dolgozik, ezért fontos szövetségesei az ellátóintézmények. Akárcsak a hajléktalan emberek esetében, a közösségszervezők itt is az önérdeket tárják fel először. Azt akarják minél tisztábban látni és érezni, milyen együttműködés állhat az intézmények érdekében, illetve miért csatlakoznának az adott kampányhoz. A személyes beszélgetések tehát az intézmények képviselői esetében is legalább olyan fontosak. (Az interjúkörút során az új közösségszervezők az 50 hajléktalanságot megtapasztalt ember mellett közel 50 ellátóintézmény képviselőjét is meginterjúvolják.) Van, hogy érdekükben áll, hogy az érdekérvényesítésben kevésbé tapasztalt intézményeket is bevonjanak a koalíciókba. A munkát ebben az esetben olyan dolgokkal kell kezdeni, amiben kényelmesen érzik magukat az emberek, és fokozatosan lehet csak növelni a tétet. A bizalom kiépítése az intézményi alapú közösségszervezésben is egy folyamat, tudni kell, kik vannak a szervezetben, kivel érdemes tárgyalóviszonyba kerülni, ki mire képes, és mire hajlandó.

Olvasd el angolul.

Amerikai hajléktalan emberek akcióban - A Chicago Coalition for the Homeless közelről

A lobbinap végén, Springfield után, 2012. április

2012 áprilisában egy szakmai továbbképző program keretében 3 hetet töltöttem a Chicago Coalition for the Homeless-nél (Chicagoi Koalíció a Hajléktalanokért, CCH). A CCH hajléktalan emberek érdekvédelmét és érdekérvényesítését ellátó, Illinois államban működő amerikai civil szervezet.


A koalíció 1980-ban chicagoi hajléktalan ellátóintézmények és jótékonysági szervezetek összefogásából alakult. A szervezet javaslatokkal befolyásolja a lakhatással és a hajléktalansággal kapcsolatos politikai irányelvek kialakítását. A megfelelő nyomásgyakorlás érdekében a CCH a szállókkal együttműködésben mobilizálja a szállókon és a családok átmeneti otthonában élő hajléktalan embereket, és szövetségeseiket. A döntéshozók asztalán landoló törvény- és rendelettervezeteket így tehát a CCH a hajléktalan emberek bevonásával "hitelesíti", vagy ha úgy tetszik, a hajléktalan emberek által megfogalmazott követelések megvalósítására keres jogi megoldásokat.

A hajléktalanság felszámolásának és a hajléktalanná válás megakadályozásának legfőbb módja Chicagoban is ugyanaz, mint Budapesten: elegendő megfizethető lakhatásra van szükség. A CCH ennek érdekében 2008-ban más civil szervezetekkel együttműködésben felülvizsgálta Chicago város költségvetését, és olyan bevételi forrásokat azonosított be, melyeket olcsó lakhatás biztosítására lehetne fordítani. A lehetséges források közül végül egy megnövekedett adóbevételt hasznosító közfinanszírozási forma, az ún. adónövekmény-finanszírozás (tax increment financing, TIF) bizonyult a legkézenfekvőbb javaslatnak. Az infrastrukturális beruházások hatására egy városnegyedben növekszik az ingatlanok értéke, aminek következtében az önkormányzat adóbevételei is emelkednek. A TIF irányelvei mentén ezt az adónövekményt infrastrukturális, illetve fejlesztési beruházások támogatására, pl. megfizethető lakhatásra kell fordítani. A CCH kutatásai alapján kiderült, hogy a város évente a TIF alap csupán 4 százalékát fordítja megfizethető lakhatásra, és a támogatásokat számos esetben jól menő cégek kaparintják meg belvárosi irodaépületeik felújítására. Ez ellentmond a TIF eredeti céljával, mely szerint a pénzalapot lerobbant városnegyedek rehabilitálására kellene költeni.

A kutatás eredményeire hivatkozva 2009-ben indult a Sweet Home Chicago (Édes otthon, Chicago) nevű kampány. A 11 szervezetből álló koalíció azt követelte, hogy a TIF alap 20 százalékát (közel $100 millió) megfizethető lakhatásra fordítsák. A kampány során a koalíció arra is rámutatott, hogy a TIF-ből hasznot húzó cégek mekkora bevétellel rendelkeznek, és mekkora a vezető tisztségviselők fizetése. A kampány hatására végül a városvezetés 2011-ben elfogadott egy rendeletet, mely lehetővé teszi, hogy az üres ingatlanokat (adott esetben bedőlt hitelesek elárverezett, üresen álló ingatlanjait) felújító beruházók az ingatlan árának, vagy felújítási költségeinek 30-50 százalékát a TIF alapból finanszírozhassák. A beruházók cserébe vállalják, hogy a lakások 30-50 százalékát alacsony jövedelemből élő családoknak adják ki (egy négy gyermekes család esetében ez az összeg 2011-ben évi $37.700 - összehasonlításképp a létminimum összege egy négy gyermekes család esetében 2011-ben évi $22.350). Így egy ideig lassítani lehet a dzsentrifikációt, azaz biztosítani, hogy az alacsonyabb jövedelmű emberek számára a beruházások eredményeképp felértékelődött negyedekben továbbra is megfizethető maradjon a lakhatás.

A CCH kampányol a lakhatási programok és a hajléktalanellátást érintő állami támogatások csökkentése ellen is. A CCH-nak a 270 szervezetet tömörítő Responsible Budget Coalition (Koalíció a Felelős Költségvetésért, RBC) nevű szerveződés résztvevőjeként 2011-ben sikerült megakadályoznia, hogy a menedékhelyeknek és az átmeneti szállóknak járó állami támogatást csökkentsék. Az illinois-i közgyűlésen több mint száz hajléktalan ember demonstrált a tervezett 52 százalékos csökkentés ellen. A közgyűlés azonban idén is 52 százalékos csökkentést tervez, így néhány héttel korábban szintén nagy erőkkel vonultunk fel Springfield-ben, Illinois fővárosában.

A szervezet továbbá jogi segítséget nyújt hajléktalan fiataloknak, lobbizik a prostituáltak dekriminalizálásáért, a börtönviseltek könnyebb lakáshoz jutásáért, a hajléktalan fiatalokat támogató programok kiterjesztéséért, a minimálbér növeléséért és a munkahelyteremtésért. 2010-ben a Put Illinois to Work (Legyen munka Illinoisban) nevű kampány keretében több mint 27,300 embernek sikerült munkát biztosítani egy, a szövetségi kormány által támogatott munkahelyteremtő program segítségével. A CCH arra lett figyelmes, hogy Illinois államnak nincsen konkrét programja a 300 millió dollárnyi szövetségi támogatás lehívására, illetve felhasználására. A CCH tehát benyújtott egy tervezetet arról, hogyan lehetne ennek az összegnek egy részét hajléktalan emberek foglalkoztatására fordítani. A tervezet végül elnyerte a kormányzó tetszését, a foglalkoztatási programot egy erre szakosodott cég bonyolította le.

A CCH tevékenységében a hajléktalan emberek aktív szerepet vállalnak. A szervezet elnökségében, a kampányokat tervező bizottságokban és alkalmazottai között is vannak hajléktalanságot megtapasztalt, vagy börtönviselt emberek, illetve prostitúció túlélői. A CCH különböző szállókkal együttműködésben építi a hajléktalan emberek bázisát, akik részt vesznek a szervezet akcióin. A szociális munkásokkal együttműködésben (de nem feltétlenül részvételükkel) a közösségszervezők rendszeres programokat tartanak a szállókon élőknek, és támogatókat toboroznak a különböző kampányokhoz. A szervezet rendszeresen tart pl. Szövegírás műhelyt (Horizons Creative Writing Outreach), aminek keretében irodalmi alkotásokat beszélnek át a résztvevők, vagy saját alkotások is születhetnek. A Szónokok Klubja (Speakers Bureau) keretében pedig hajléktalan emberek mesélnek történetükről, és saját tapasztalataikkal támasztják alá a szervezet agendáján szereplő kampánycélokat. A Szónokok Klubja középiskolákba, egyetemekre, vallási és civil szerveződések rendezvényeire látogat, ahol a szövetséges bázist építi. A szónokok hatására 7 egyetemen és főiskolán jött létre hajléktalan embereket támogató bázis.

Olvasd el angolul.

(A beszámoló A Város Mindenkié oldalán is olvasható.)

Mi az agitáció? - interjú Edward Shurnával

Ed Shurna, a jobb oldalon
Forrás:
http://jesssteele.wordpress.com 

Edward Shurna a Chicago Coalition for the Homeless (Chicagói Koalíció a Hajléktalanokért) ügyvezető igazgatója. 40 éve szervez közösségeket Chicago különböző negyedeiben. 2012 áprilisában 3 hetet töltöttem a szervezettel, akkor készítettem ezt az interjút.

Hogyan vált belőled közösségszervező?

Ed: Mindig is zavart a társadalmi igazságtalanság. Jezsuita főiskolára jártam, eleinte pap akartam lenni. Hittem benne, hogy jobbá tehető ez a világ. Ott ismerkedtem meg Tom Gaudette-tel. Az ő munkásságán keresztül értettem meg, hogy a szegényeknek elsősorban nem jótékonykodásra, hanem társadalmi változásra van szüksége. Tom katolikus keresztény aktivista volt, Chicago egyik szegénynegyedében, Austinban dolgozott közösségszervezőként. Austinban  az 1960-as években rengeteg házat bontottak el a városfejlesztés jegyében, mellyel számtalan szomszédság életét sikerült szétverni. A helyzetet tovább nehezítette a mindent átható rasszizmus, mely olykor erőszakos összecsapásokban nyilvánult meg. Gaudette elérte, hogy a szomszédságban élők ne egymásban lássák az ellenséget. Közreműködésével a helyieknek sikerült megfogalmazniuk a közösség számára fontos ügyeket, és elérték a döntéshozóknál, hogy kezdjenek el végre velük foglalkozni. Ennek eredményeképp pl. az iskolarendszer rengeteget fejlődött a negyedben.

A közösségszervező gondolkodás nagy váltás lehetett a vallásos gondolkodáshoz képest.

Ed: Teljesen új világ nyílt meg előttem. Korábban úgy voltam vele, hogy az elesettek vigaszra és segítségre szorulnak. Azóta viszont azt gondolom, hogy a társadalmi változáshoz a hatalmi viszonyok átrendeződésére van szükség. Arra, hogy az elnyomott csoportok saját maguk képviseletében jelenjenek meg követeléseikkel a nyilvánosság terében, tehát a médiában, vagy a döntéshozók előtt.

Tom Gaudette Saul Alinsky oldalán dolgozott közösségszervezőként. Találkoztál személyesen Alinskyvel?

Ed: Igen. Tartott nekünk egy előadást a közösségszervezésről. Mikor belépett a terembe, körbenézett, és annyit mondott. "Csak vesztegetem veletek a kibaszott időmet." Alinsky közismert volt az arroganciájáról. Tudtam, hogy csak provokálni akar, ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból. De engem ez a stílus nem ösztönzött. Ahogyan a közösségszervezést művelte, az annál inkább. Alinsky-nak volt jó néhány fontos szövetségese befolyásos katolikus egyházi körökben, akik a nyilvánosság előtt is, akár saját pozíciójukat kockáztatva kiálltak az elnyomott csoportok jogaiért. 

Pályád elején mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást?

Ed: Az, hogy belássam, hogy a döntéshozókat a legtöbb esetben nem ésszerű érvekkel lehet meggyőzni. Litván bevándorló családból származom, egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy tisztelnünk kell az Egyesült Államok törvényeit. Idő kellett ahhoz, hogy megértsem, a törvények is csak embertől valók, és jogunkban áll megváltoztatni őket. Elkezdtem érvelni a társadalmi változás mellett. Megértő és türelmes voltam. Azt gondoltam, észérvek alapján előbb-utóbb minden döntéshozónak be kell látnia, mi a helyes út. Aztán rájöttem, hogy ennél célravezetőbb a számonkérés és az önérdek. Mi lenne a kötelessége a döntéshozónak? És mi az érdeke a változásra? Ehhez persze előbb-utóbb szükségszerűen fel kell vállalni a konfrontációt a döntési pozícióban lévőkkel. Ez első hallásra eléggé idegennek tűnik a keresztény gondolkodástól, holott igenis rokonságban áll vele.

Milyen volt, amikor először próbáltad elfogadtatni magad egy szomszédság lakóival?

Ed: Nehéz. Eleinte a legtöbben nem értik, miért vagy ott, gyanúsan néznek rád. Mégis mit tudhat egy idegen, amit ők nem? A bizalom kiépítése folyamat, amit többnyire a nulláról indítunk. Ezt be kell látni ahhoz, hogy az ember ne sértődjön meg, mert sokáig elutasításban lesz része. És ne vegye magára a kritikát vagy az ellenséges hozzáállást. Idővel elsajátítjuk azokat a kommunikációs technikákat, amikkel könnyebben törhetjük át a falakat - ezzel némileg felgyorsíthatjuk a folyamatot. A szomszédságban vannak hangadók, informális vagy formális vezetők, velük is el kell fogadtatni magunkat.

Mi az agitáció?

Ed: Ifjú közösségszervezőként egy többségében afroamerikai szomszédságban kezdtem Chicagoban. Egy befektető, aki egyben egy focicsapat tulajdonosa is volt, egy stadion felépítését tervezte a negyed kellős közepén - az ottélők megkérdezése nélkül. Ez teljesen szétzilálta volna a lakók életét. Felállt a szomszédság képviseletében egy csoport, és megkezdte a kapcsolatfelvételt a befektetővel. A levelekre azonban nem érkezett válasz. A közösségnek nem volt tapasztalata a hatalommal való konfrontációban, idegen volt tőle pl. a demonstráció gondolata. Nekem kellett kiprovokálnom belőlük, hogy új taktikákat is kipróbáljanak. Agitáltam őket. Hány levelet kell még írni ahhoz, hogy belássátok, valami mást kell csinálni? - kérdeztem. De nekik kellett eljutni arra a pontra, hogy kimondják: - Ha erre a levélre sem jön a válasz, akkor személyesen keressük fel a befektetőt. Végül megérett bennük a gondolat. Kitalálták, hogy küldenek egy öt fős delegációt a befektetőhöz. Tudtam, hogy menyire fontos lenne ezen a ponton felmutatni, hogy sok ember áll az ügy mögött. De nem azt mondtam, hogy szervezzetek egy tömegdemonstrációt. Hanem azt kérdeztem tőlük: - Miért csak öt ember megy? Hiszen sokkal több embert érint a dolog. Miért ne mehetne minden érintett, akinek kedve van? Végül 25 ember gyűlt össze a befektető irodája előtt. Imádkoztak. A közösség erősen vallásos volt, illett hozzájuk az akció, biztonságban érezték magukat, és a médiának is tetszett. De a befektető ennek ellenére sem akart velünk szóba állni. Az akció hatására a csoport magabiztosabb lett, megérezték az összefogás erejét. Újabb és újabb lehetőségeket kerestek arra, hogy demokratikus eszközökkel hangot adjanak követeléseiknek és elégedetlenségüknek. Hatalmat generáltak maguknak. Néhány hónappal később hétszáz ember vonult a befektető otthona elé, hogy végre rávegyék a tárgyalásra. A döntéseket a csoport hozta, én pedig azon voltam, hogy minél több véleménnyel és elképzeléssel ismerkedjenek meg, hogy valódi és tájékozott döntést hozzanak. Arra is ügyeltem, hogy a csoport sok olyan véleményel is megismerkedjen, amivel én személy szerint nem teljesen értettem egyet.

Nyertetek?

Ed: Nyertünk. A stadiont nem a mi szomszédságunkban építették fel. A közösség pedig belátta, hogy ha valamin változtatni akarnak, ahhoz többet és másképp kell csinálniuk, mint ahogyan eddig csinálták. Ez az agitáció eredménye. A közösségszervező pedig megtanulja élvezni a kockázatos játszmákat, a problémában lehetőséget, a konfliktusban kihívást lát.

Olvasd el angolul.