Az önérdek mozgósító ereje

Saul Alinsky

Saul Alinsky az 1930-1970-es években többek között Chicago nyomornegyedeiben szervezett közösségeket, fiatalkorú bűnözőkkel, szegénysorban élő európai bevándorlókkal, kirekesztett afroamerikaikkal, illetve rasszista fehérbőrűekkel dolgozott együtt. Szenvedéllyel töltötte el, ahogy a hatalom által kijátszott csoportok visszanyerik emberi méltóságukat, elkezdenek szerveződni, és megérzik, van befolyásuk a nagypolitikára és az üzleti érdekekre.

A legtöbb ember számára a demokratikus állam működése bonyolult és megfoghatatlan. Hiába születnek sorra az életünket befolyásoló döntések, sokan úgy gondolják, nincs ráhatásuk a dolgok alakulására, vagy a megélhetésért folytatott küzdelem minden erejüket felőröli. A döntéshozók sokszor elérhetetlenül távolinak tűnnek, akikre csak azok tudnak nyomást gyakorolni, akik "közel vannak a tűzhöz". A hatalom egyenlőtlen elosztása miatt a kevesebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező közösségek könnyen kiszolgáltatottá válnak, akiket aztán könnyű lesz félrevezetni, kihasználni vagy elnyomni. A demokratikus államnak éppen ezért az lenne az egyik legfőbb feladata, hogy azoknak a társadalmi csoportoknak is megteremtse a döntéshozatalban való részvétel hatékony formáját, akik nehezebben tudják artikulálni követeléseiket. Legtöbbször azonban ez csak nyomásgyakorlás hatására történik meg.

De miért szerveződnének azok, akik megélhetési gondokkal küszködnek, vagy akik azt gondolják, nincs ráhatásuk a dolgok alakulására? Alinsky szerint azért, mert személyesen is érdekükben áll változtatni. Ezért azt a konkrét, égetően fontos és megnyerhető ügyet kereste, ami a legtöbb lakó életét megkeserítette. És meg akarta találni azokat a helyieket, akik szövetségesei lehetnek egy szomszédsági szerveződés beindításában. Mert ha a közösség tagjai ráébrednek arra, hogy összefogással hatalmukban áll befolyásolni a róluk szóló döntéseket, egyre kevésbé fogják magukat apró porszemnek érezni a gépezetben.

Ehhez Alinskynak és közösségszervezőinek kívülről-belülről ismerniük kellett a szomszédságot. Adatelemzéssel indítottak: a terepmunka előtt előzetes képet akartak nyerni a szomszédságról. Átfésülték a népszámlálási adatokat, az önkormányzati jelentéseket, a nyilvános statisztikai adatokat, leltárt készítettek a szomszédságban működő közintézményekről, egyesületekről, sportklubokról, szociális intézményekről, vállalkozásokról, stb. Előkutatást végeztek a szomszédság és az ottélők történelméről. Elemezték a hatalmi viszonyokat és a kapcsolati hálót. Csak ezután kezdték el a munkát a szomszédságban. Nyilván ekkor már sok előzetes feltevésük volt arról, mik lehetnek a fontos ügyek, mégis zárójelbe tették ezeket. A szomszédságban élőktől akarták hallani, mi nyomasztja őket. Alinsky közösségszervezői az önérdekre építettek.

Az előkutatás végeztével a szomszédságot kisebb részegységekre osztották, és elkezdték a kapcsolatfelvételt. Több száz embert interjúvoltak meg, lakókat, boltosokat, helyi civil szervezetek vezetőit, egyházi vezetőket, vagy azokat, akik a közélet más területein vállaltak aktív szerepet. Részletes jegyzeteket készítettek az ott élők attitűdjéről és társadalmi beállítottságáról. Megkeresték azokat, akiket a helybéliek javasoltak. A szociológiából és az antropológiából ismert kvalitatív és kvantitatív kutatási módszereket alkalmazták: résztvevő megfigyelés, strukturálatlan, félig strukturált és mélyinterjúk, statisztikai elemzések, stb. A nap végén felmondták diktafonra a következtetéseiket. Tiszta képet akartak kapni a szomszédságban élők félelmeiről, bánatáról, reményeiről, és képességeiről.

A feltérképezés (area canvassing) legtöbbször egy-két hónap intenzív munkát vesz igénybe. A közösségszervezők ez alatt az időszak alatt a teljes szomszédságot végigjárják. A kapcsolatfelvétel több úton-módon történik. Megkeresik azokat az embereket, akiket az előkutatás során érdekesnek találtak, akik újabb és újabb embereket javasolnak majd nekik megkeresésre (ez a szociológiából és az antropológiából ismert hólabda módszer). Az is lehet, hogy a közösségszervezők rendelkeznek előzetes ismeretséggel, és azokon a kapcsolati hálókon keresztül indulnak el. Van, hogy a véletlenek nyújtanak számukra lehetőséget.

Több szervezet alkalmazza a sokkal direktebb, "kopogtatás" technikát (door knocking, door-to-door canvassing). Önkéntes diákok vagy közösségszervezők otthonaikban keresik fel a szomszédság lakóit, mindenkihez bekopogtatnak, és így próbálják meg beazonosítani a közösség számára fontos ügyeket, és nyitottá tenni őket az együttműködésre. A kapcsolatfelvétel nagyon fárasztó, és eleinte kevés sikerélménnyel kecsegtet. De meg lehet tanulni azokat a kommunikációs technikákat, amikkel könnyebb lebontani a falakat. (Pl. - Mi az, ami mostanában a legjobban feldühítette? - Nem tudom, nem is érdekel. - A szomszédja, Mária említette, hogy nem szállítják el a szemetet. Ez Önnek is probléma? Mit kéne tenni Ön szerint?)

A bizalom kiépülése folyamat, amit a nulláról indítunk. Ezért az elején a feltérképezés velejárója az elutasítás és a gyanakvás. Alinsky egyik sokszor idézett története, ahogy beépült egy Al Capone közeli chicagói bűnbandába. (Ekkor még nem közösségszervezőként, hanem ifjú kriminológusként dolgozott.) Heteken át sertepertélt a gengszterek főhadiszállásán, a chicagói Lexington Hotelban, de mindig elhajtották. Aztán egyik éjjel, a szomszéd asztalnál Capone egyik bérgyilkosa, Nagy Ed felkiáltott: - Hé srácok! Meséltem már azt a sztorit, amikor felcsíptem azt a vörös csajt Detroitban? Mire a többiek kórusban azt felelték: - Neee. Tényleg még egyszer végig kell hallgatnunk? Nagy Ed elszomorodott, mire Alinsky megbökte és így szólt: - Uram, én szeretném hallani a történetet. A gengszter szeme felcsillant: - Szeretnéd, kölyök? Akkor gyere, húzz ide egy széket az asztalunkhoz!

Ezeken a kezdeti ismeretségeken, beszélgetéseken keresztül kapunk képet a szomszédságban élők aggodalmairól, képességeiről, vízióiról is. És így alakíthatunk ki személyesebb kapcsolatot azokkal, aki megbízhatóak, és a csoportérdekeket tartják szem előtt. A hosszabb, személyes beszélgetéseken keresztül azonosíthatjuk be azokat a konkrét, égetően fontos és megnyerhető ügyeket, amikben sok ember érdekelt, és amiken keresztül a szomszédságot mozgósítani lehet. És azokat az embereket, akik majd az ügy élére állhatnak, és vezetőkké (leader) válhatnak. És azokat a közösséget összetartó erőket és erőforrásokat, amikre építkezhetünk az első lakógyűlés megszervezéséhez.

(Forrás: Sanford D. Horwitt: Let Them Call Me Rebel: Saul Alinsky - His Life and Legacy. Alfred A. Knopf, New York, 1989; Playboy Interview: Saul Alinsky - a candid conversation with the feisty radical organizer. Vol. 19. no. 3. - March, 1972; Saul D Alinsky: Rules for Radicals - A Pragmatic Primer for Realistic Radicals. Random House, New York, 1971)

Olvasd el angolul.

Mi az agitáció? - interjú Edward Shurnával

Ed Shurna, a jobb oldalon
Forrás:
http://jesssteele.wordpress.com 

Edward Shurna a Chicago Coalition for the Homeless (Chicagói Koalíció a Hajléktalanokért) ügyvezető igazgatója. 40 éve szervez közösségeket Chicago különböző negyedeiben. 2012 áprilisában 3 hetet töltöttem a szervezettel, akkor készítettem ezt az interjút.

Hogyan vált belőled közösségszervező?

Ed: Mindig is zavart a társadalmi igazságtalanság. Jezsuita főiskolára jártam, eleinte pap akartam lenni. Hittem benne, hogy jobbá tehető ez a világ. Ott ismerkedtem meg Tom Gaudette-tel. Az ő munkásságán keresztül értettem meg, hogy a szegényeknek elsősorban nem jótékonykodásra, hanem társadalmi változásra van szüksége. Tom katolikus keresztény aktivista volt, Chicago egyik szegénynegyedében, Austinban dolgozott közösségszervezőként. Austinban  az 1960-as években rengeteg házat bontottak el a városfejlesztés jegyében, mellyel számtalan szomszédság életét sikerült szétverni. A helyzetet tovább nehezítette a mindent átható rasszizmus, mely olykor erőszakos összecsapásokban nyilvánult meg. Gaudette elérte, hogy a szomszédságban élők ne egymásban lássák az ellenséget. Közreműködésével a helyieknek sikerült megfogalmazniuk a közösség számára fontos ügyeket, és elérték a döntéshozóknál, hogy kezdjenek el végre velük foglalkozni. Ennek eredményeképp pl. az iskolarendszer rengeteget fejlődött a negyedben.

A közösségszervező gondolkodás nagy váltás lehetett a vallásos gondolkodáshoz képest.

Ed: Teljesen új világ nyílt meg előttem. Korábban úgy voltam vele, hogy az elesettek vigaszra és segítségre szorulnak. Azóta viszont azt gondolom, hogy a társadalmi változáshoz a hatalmi viszonyok átrendeződésére van szükség. Arra, hogy az elnyomott csoportok saját maguk képviseletében jelenjenek meg követeléseikkel a nyilvánosság terében, tehát a médiában, vagy a döntéshozók előtt.

Tom Gaudette Saul Alinsky oldalán dolgozott közösségszervezőként. Találkoztál személyesen Alinskyvel?

Ed: Igen. Tartott nekünk egy előadást a közösségszervezésről. Mikor belépett a terembe, körbenézett, és annyit mondott. "Csak vesztegetem veletek a kibaszott időmet." Alinsky közismert volt az arroganciájáról. Tudtam, hogy csak provokálni akar, ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból. De engem ez a stílus nem ösztönzött. Ahogyan a közösségszervezést művelte, az annál inkább. Alinsky-nak volt jó néhány fontos szövetségese befolyásos katolikus egyházi körökben, akik a nyilvánosság előtt is, akár saját pozíciójukat kockáztatva kiálltak az elnyomott csoportok jogaiért. 

Pályád elején mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást?

Ed: Az, hogy belássam, hogy a döntéshozókat a legtöbb esetben nem ésszerű érvekkel lehet meggyőzni. Litván bevándorló családból származom, egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy tisztelnünk kell az Egyesült Államok törvényeit. Idő kellett ahhoz, hogy megértsem, a törvények is csak embertől valók, és jogunkban áll megváltoztatni őket. Elkezdtem érvelni a társadalmi változás mellett. Megértő és türelmes voltam. Azt gondoltam, észérvek alapján előbb-utóbb minden döntéshozónak be kell látnia, mi a helyes út. Aztán rájöttem, hogy ennél célravezetőbb a számonkérés és az önérdek. Mi lenne a kötelessége a döntéshozónak? És mi az érdeke a változásra? Ehhez persze előbb-utóbb szükségszerűen fel kell vállalni a konfrontációt a döntési pozícióban lévőkkel. Ez első hallásra eléggé idegennek tűnik a keresztény gondolkodástól, holott igenis rokonságban áll vele.

Milyen volt, amikor először próbáltad elfogadtatni magad egy szomszédság lakóival?

Ed: Nehéz. Eleinte a legtöbben nem értik, miért vagy ott, gyanúsan néznek rád. Mégis mit tudhat egy idegen, amit ők nem? A bizalom kiépítése folyamat, amit többnyire a nulláról indítunk. Ezt be kell látni ahhoz, hogy az ember ne sértődjön meg, mert sokáig elutasításban lesz része. És ne vegye magára a kritikát vagy az ellenséges hozzáállást. Idővel elsajátítjuk azokat a kommunikációs technikákat, amikkel könnyebben törhetjük át a falakat - ezzel némileg felgyorsíthatjuk a folyamatot. A szomszédságban vannak hangadók, informális vagy formális vezetők, velük is el kell fogadtatni magunkat.

Mi az agitáció?

Ed: Ifjú közösségszervezőként egy többségében afroamerikai szomszédságban kezdtem Chicagoban. Egy befektető, aki egyben egy focicsapat tulajdonosa is volt, egy stadion felépítését tervezte a negyed kellős közepén - az ottélők megkérdezése nélkül. Ez teljesen szétzilálta volna a lakók életét. Felállt a szomszédság képviseletében egy csoport, és megkezdte a kapcsolatfelvételt a befektetővel. A levelekre azonban nem érkezett válasz. A közösségnek nem volt tapasztalata a hatalommal való konfrontációban, idegen volt tőle pl. a demonstráció gondolata. Nekem kellett kiprovokálnom belőlük, hogy új taktikákat is kipróbáljanak. Agitáltam őket. Hány levelet kell még írni ahhoz, hogy belássátok, valami mást kell csinálni? - kérdeztem. De nekik kellett eljutni arra a pontra, hogy kimondják: - Ha erre a levélre sem jön a válasz, akkor személyesen keressük fel a befektetőt. Végül megérett bennük a gondolat. Kitalálták, hogy küldenek egy öt fős delegációt a befektetőhöz. Tudtam, hogy menyire fontos lenne ezen a ponton felmutatni, hogy sok ember áll az ügy mögött. De nem azt mondtam, hogy szervezzetek egy tömegdemonstrációt. Hanem azt kérdeztem tőlük: - Miért csak öt ember megy? Hiszen sokkal több embert érint a dolog. Miért ne mehetne minden érintett, akinek kedve van? Végül 25 ember gyűlt össze a befektető irodája előtt. Imádkoztak. A közösség erősen vallásos volt, illett hozzájuk az akció, biztonságban érezték magukat, és a médiának is tetszett. De a befektető ennek ellenére sem akart velünk szóba állni. Az akció hatására a csoport magabiztosabb lett, megérezték az összefogás erejét. Újabb és újabb lehetőségeket kerestek arra, hogy demokratikus eszközökkel hangot adjanak követeléseiknek és elégedetlenségüknek. Hatalmat generáltak maguknak. Néhány hónappal később hétszáz ember vonult a befektető otthona elé, hogy végre rávegyék a tárgyalásra. A döntéseket a csoport hozta, én pedig azon voltam, hogy minél több véleménnyel és elképzeléssel ismerkedjenek meg, hogy valódi és tájékozott döntést hozzanak. Arra is ügyeltem, hogy a csoport sok olyan véleményel is megismerkedjen, amivel én személy szerint nem teljesen értettem egyet.

Nyertetek?

Ed: Nyertünk. A stadiont nem a mi szomszédságunkban építették fel. A közösség pedig belátta, hogy ha valamin változtatni akarnak, ahhoz többet és másképp kell csinálniuk, mint ahogyan eddig csinálták. Ez az agitáció eredménye. A közösségszervező pedig megtanulja élvezni a kockázatos játszmákat, a problémában lehetőséget, a konfliktusban kihívást lát.

Olvasd el angolul.