Showing posts with label Alinsky. Show all posts
Showing posts with label Alinsky. Show all posts

Saturday, March 16, 2013

Szervezett közösség és a hatalom. A közösségszervezés alapjai

Forrás: John LeMasney
Kedden műhelybeszélgetést tartottunk az ELTE PPK Illyés Sándor Szakkollégium számára. Az órákat az Aktivizmus kurzus keretében közösségfejlesztő, illetve pedagógus hallgatók szervezik. Vojtonovszki Bálinttal célunk az volt, hogy két társadalmi probléma megoldásán keresztül a résztvevőkkel közösen megfogalmazzuk, mi a különbség az aktivizmus és a közösségszervezés között, és rövid áttekintést adjunk a közösségszervezés folyamatáról és kulcsfogalmairól. Ezután elhelyeztük a közösségszervezést a négy beavatkozási forma, a szolgáltatásnyújtás, az érdekképviselet, a közösségfejlesztés és a közösségszervezés dimenziójában.

A MŰHELY MENETE

17.00-17.10 BEMUTATKOZÁS

17.10-18.20 A 4 BEAVATKOZÁSI FORMA. Kiscsoportos munkában megoldásokat dolgozunk ki két társadalmi problémára. A megoldási javaslatok elemzése közben rávilágítunk az aktivizmus, illetve az érdekképviselet, a szolgáltatásnyújtás, a közösségfejlesztés és a közösségszervezés különbözőségeire. Mi a hatalom? Hogyan tudjuk saját hatalmunkat a hátrányos helyzetű emberek érdekében használni?

18.20-18.50 A KÖZÖSSÉGSZERVEZÉS FOLYAMATA. Mi kell ahhoz, hogy a döntéshozatalból kiszorult emberek szerveződjenek?  Miért jó, ha szervezettek vagyunk?  Hogy csinálta ezt Alinsky? Milyen közösségszervező technikákat ismerünk fel ebben a példában? Alinsky kritika - Mi a különbség a mozgalom és a közösségszervezés között?

18.50-19.00 LEZÁRÓ KÖR

Háttéranyagok:
A társadalmi problémák elleni küzdelem négy megközelítése. Táblázat.
Susan Stall and Randy Stoecker (1998): Community Organizing or Organizing Community? Gender and the Crafts of Empowerment. Az Alinsky-modell feminista kritikája.
Gary Delgado (1998): The Last Stop Sign. A közösségszervezés és a mozgalom. Különbségek, lehetőségek.

In English.

Wednesday, January 30, 2013

A mi épülő demokráciánk

Magyarország fiatal demokrácia. Akkor lesz egészséges és élhető demokrácia, ha minél több társadalmi osztály és csoport lesz képes érdemben egyeztetni egymással. Ehhez az kell, hogy a döntéshozatali folyamatokból kiszorult emberek képesek legyenek megfogalmazni javaslataikat, közösségi összefogással szót kérni maguknak a tárgyalóasztalnál, demokratikus eszközökkel megkérdőjelezni a társadalmi egyenlőtlenségeket, és egységes hanggal, jó taktikákkal szükség esetén kikényszeríteni a valós képviseletet. Hogyan segíthet a közösségszervezés, hogy valódi demokráciában élhessünk Magyarországon? Mi a hatalom? A közösségszervezés valóban csupán konfrontáció? Erről szól ez a velem készült interjú a Civil Rádióban.

Civil Rádió: Demokrácia MOST! 2013. január 30.
A beszélgetést vezeti Péterfi Ferenc és Sain Mátyás.

Legyen ez a bejegyzés a harmadik része annak a sorozatnak, amiben összegyűjtöm, mit szerettem az amerikai közösségszervezésben. "A demokrácia nem végcél, hanem a legjobb eszköz arra, hogy elérjük a kitűzött értékekeket [az egyenlőséget, az igazságot, a szabadságot, a békét, és az emberi élet értékébe vetett mély elköteleződést, és mindazokat az értékeket, amelyeket a zsidó-keresztény hagyomány és a demokratikus politikai berendezkedés vall]." (Saul Alinsky) Tetszik: a közösségszervezés a demokrácia katalizátora.

Olvasd el angolul.

Saturday, January 12, 2013

Közösségszervezés nagyüzemben

A cikk megjelent a PAROLA 2012. 4. számábanKÖZÖSSÉGFEJLESZTÉS: www.kozossegfejlesztes.hu (www.kkapcsolat.hu)

A nőjogi mozgalomból, a rabszolgafelszabadítási mozgalomból és a munkásmozgalomból táplálkozó amerikai közösségszervezés a 20. századra professzionalizálódott az USA-ban. Civil szervezetek ezrei dolgoznak fizetett közösségszervezőkkel, számos stratégiai döntésben gyakran a közösségi civil szervezet alkalmazottai kapják a főszerepet. Egyes akciókról a munkaértekezleteken döntenek, a dinamizmus vagy a megszokás miatt a tervezés és a levezénylés sokszor nem elég bevonó. Mennyiben mond ez ellent a közösségszervezés módszertani megalapozója, Saul Alinsky egyik jeles mondatának, miszerint soha ne csináld meg mások helyett, amit ők is képesek megtenni önmagukért? Milyen hatalmi dilemmákat vet fel ez a közösségszervező és a tagok viszonyában?

A közösségszervezés szerint a társadalmi és gazdasági igazságtalanságok eredője a társadalmi csoportok közötti hatalmi és erőforrásegyenlőtlenségekben keresendő, ezért a közösség tagjai végső soron a hatalom és az erőforrások igazságosabb újraelosztása érdekében szerveződnek, a döntéshozatali folyamatok befolyásolásán keresztül a demokrácia eszközeivel. A közösségszervezés csillaga a valódi demokrácia, a méltóság, és a szövetséges társadalmi csoportokkal való összefogás.

A közösségszervezés lelke ezért Alinsky egyik jeles mondata: „Soha ne csináld meg mások helyett, amit ők is képesek megtenni önmagukért.” Helyette legyen füled és szíved ahhoz, hogy megértsd, mi a másik ember önérdeke (mi az a cél, ami neki személyesen fontos, és cselekvésre sarkallná), ez hol találkozik a közösség többi tagjának önérdekével, és ezután agitálj. Teremts olyan lehetőséget, hogy a közösség legalább néhány tagja elkezdjen bízni magában, elhiggye, hogy van értelme a csoportos cselekvésnek és a nyomásgyakorlásnak a döntéshozókra, akár konfrontáció árán is.

A közösségszervezés kulcsszava tehát a hatalom, az, hogy a kirekesztett társadalmi osztályok, illetve a sérülékeny (etnikai, nemi, vallási, gazdasági alapon, illetve szexuális hovatartozása, életkora vagy fogyatékossága miatt diszkriminált) csoportok demokratikus taktikákkal elég hatalmat szerezzenek ahhoz, hogy befolyásolni tudják a döntéshozókat. A hatalom a cselekvőképességet (Saul Alinsky), a társadalmi, politikai, és gazdasági változáshoz szükséges erőt jelenti (Martin Luther King, Jr.), ami követelések formájában jut érvényre (Frederick Douglass) a nyilvánosság terében.

A társadalmi működésünk szerves részét képező hatalmi egyenlőtlenségektől azonban a közösségszervező folyamat sem mentesülhet, ami a közösségszervező és a csoport viszonyában ugyanúgy tetten érhető.


Az elnyomás és a képessé tétel finom határmezsgyéje

Az Alinsky-elvvel látszólagos ellentmondásban van, ahogy általában a professzionalizált tagságalapú civil szervezetek működnek: a közösségszervezők és az alkalmazottak sok olyan dolgot elvégeznek, amit megfelelő bevonó stratégia alapján a tagság is elvégezhetne. Természetesen a szakmai gárdát alapvetően a tagság ruházta fel azzal a felelősséggel, hogy az operatív feladatok átvállalásával támogassa a tagszervezetek (sejtek, tagcsoportok) működését, vállalva, hogy ezzel háttérbe szorul a bázisdemokrácia és a konszenzusos döntéshozatal. Természetesen minden közösségi szerveződés számára az elsődleges cél az érintettek bevonása az akcióban való részvételre, a döntéshozókkal való tárgyalásokba, a sajtószereplésbe, a döntéselőkészítésbe. Amikor azonban egy szervezetnek professzionalizált, fizetett alkalmazotti gárdája lesz, ez meggyorsíthatja a döntéshozatali és stratégiai folyamatok elgépiesedésének intézményesülését, különösen, ha a fenntartás érdekében a szervezet pályázási kényszerbe kerül. Ezzel a közösségszervezés esetén különösen fontos számolni, hiszen a közösségszervezés legfőbb üzenete, hogy a szervezet az embereké, és a tagság irányítja.

Az intézményesített civilkedés előnyein–hátrányain túllépve, az Alinsky-elvhez való igazodás további kérdéseket vet fel: összefoglalva a beavatkozás dilemmáját. A csoportmunka során ugyanis gyorsan előáll az a dilemma, hogy a közösségszervező mennyit adhat hozzá a saját tudásából a csoportbeszélgetéshez. Hol van az a határ, amikor már nem új szempontokkal gazdagítja a cselekvést és a közös ethoszt, hanem olyan célok meghatározását ösztönzi, aminek a megvalósításához a tagok még nem rendelkeznek elegendő eszközzel, ismerettel, tapasztalattal, és ezért inkább gyengítené, mint erősítené őket? Hol van az a pont, ahonnan már kiegyensúlyozatlanná válnak a hatalmi viszonyok a szerveződésben tapasztaltabb (adott esetben jobb társadalmi helyzetű) közösségszervező és a szerveződésben nem feltétlenül tapasztalt (adott esetben rosszabb társadalmi helyzetű) tagok között?

Vegyünk egy példát! Ha hajléktalan emberekkel beszélgetve azt próbáljuk feltárni, hogy mi jelentene megoldást a lakhatási válságra, jellemzően az első javaslatok között vetődik fel az üres lakások és ingatlanok sorsa: fel kéne újítani a rendszerváltás óta üresen álló laktanyákat, használatba kellene venni az üresen álló szociális bérlakásokat, lehetőséget kéne biztosítani az érintettek bevonására a felújításba lakhatás fejében. Ezek a válaszok kétségtelenül gyors, kézzel fogható javulást hoznának sok ember, és a város életében. Azonban nagyon sok aggodalmat is felvetnek. A laktanyák lakásokká alakítása, szegregált lakónegyedeket hozna létre és hozzájárulna a szegények kiszorításához a belvárosból. Az üres lakások többsége nagyon rossz állapotban van, a beköltözés hosszú távon szintén – más kiegészítő intézkedések hiányában – hozzájárulhat a szegények elkülönítéséhez. Ezek a „tűzoltó” megoldások, amellett, hogy iránymutató projektek lehetnének, önmagukban nem feltétlenül szolgálják a rendszerszintű változást: a kiterjedt és integrált szociális bérlakásrendszert, a lakhatási támogatás jelentős növelését, átmeneti megoldásként a bántalmazott nők számára új anyaotthonokat, a gyermekek kiemelése helyett több és több családok átmeneti otthonát, jól működő kerületi szociális ellátást és adósságkezelést. Munkát, kenyeret. És persze az is van, hogy az üres lakások renoválásával a hatalom könnyedén hitelt szerezhet annak a látszatnak, hogy ő valóban törődik az emberek lakhatásával.

Az ilyen helyzet több kérdést is felvethet a közösségszervező számára. A fenti példa esetében a közösségszervező vajon mennyire alakíthatja a csoport által felvetett stratégiai irányt vagy menynyire szabhat teljesen új irányt? Másodsorban, mennyire vegyen részt egy akció megvalósításban a győzelem és a csoportkohézió érdekében, ha a csoport nincs birtokában a megvalósításhoz szükséges összes tudásnak? És legfőképpen, hogyan egyensúlyozza ki a közte és a csoport közötti hatalmi különbségeket anélkül, hogy átvenné az irányítást, és leépítené a közösségi vezetők státuszát, de mégis bedobná ötleteit a közösbe?

Kezdjük az első dilemmával! A közösségszervezés során azok az emberek, akik kiszorultak a döntéshozatali folyamatokból, a hatalom és az erőforrások igazságosabb újraelosztása érdekében szerveződnek, a demokrácia eszközeivel. A cél tehát a hosszú távú és rendszerszintű társadalmi változás, miközben a bevonás eszköze, hogy az embereket a saját maguk által meghatározott, először akár kisebb, lokális célok mentén tudjuk szerveződésre sarkallni. A közösségszervezés tehát oda-vissza tanulás. A kívülről érkező közösségszervező felelőssége, hogy új szempontokkal gazdagítsa a közösség látásmódját, miközben saját látásmódját is tágítsa annak megértésén keresztül, hogy a közösség tagjai hogyan definiálják problémáikat és milyen jövőképet tartanak elképzelhetőnek. Az érvek-ellenérvek mérlegelését segítheti a közös tanulás: érintettek (tapasztalati szakértők) vagy „felkent” szakértők meghívása, előtte közösen kérdések kidolgozása, témába vágó előadások, filmanyagok közös átbeszélése, belső képzések a közösség tagjai saját tapasztalatainak aktiválásához, feldolgozásához. A hosszú távú társadalmi változás, illetve az erőforrások hatékonyabb újraelosztása és a társadalmi osztályok közötti hídépítés érdekében a közösségszervezőnek nem lehet célja, hogy ebben a folyamatban saját tudását deaktiválja, és megfossza saját elképzeléseitől és szempontjaitól a közösséget. (Már amennyiben feltételezzük, hogy az ügyet érintő rendszerszintű elképzelései vannak.) De az sem állhat szándékában, hogy az érintetteket cselekvésre ösztönző céloknak ne próbáljon helyet találni a csoportstratégiában, arra hivatkozva, hogy esetleg túl partikuláris célokat határoznak meg.

A másik sokszor felmerülő dilemma a közösségszervező számára, hogy egy akció céljainak közös meghatározása után mennyire vállaljon részt az operatív feladatokban, a megvalósításban: mit vállaljon át, illetve átvállaljon-e egyáltalán bármit is azért, hogy várhatóan (az évek során a szervezésben szerzett gyakorlat és a tapasztalat miatt) erősebb legyen az akció, jobban átmenjen az üzenet, nagyobb legyen a siker, és kevesebb lehetőség legyen a hibázásra. Ez esetben elkerülhetetlen, hogy lesznek a csoportban olyanok, akiknek a feje felett történnek majd a folyamatok, és a teljes folyamat nem feltétlenül lesz önállóan rekonstruálható. A közösségszervezőnek azonban arra is figyelnie kell, hogy meg tudja tartani a csoport energiaszintjét: ehhez pedig az kell, hogy minél értelmesebb és hatékonyabb kerethez segítse a csoportos cselekvést, a győzelem érdekében segítse a célok megvalósulását, és rengeteg lendületet és perspektívát vigyen a csoportba.

A cél természetesen az lenne, hogy a közösségi szerveződés önjáróvá váljon. Ezért kell kialakítani azokat a folyamatokat, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenki kisebb-nagyobb részfeladatot vállaljon a csoportos tevékenységben, és a csoport életének szerves részévé kell tenni a fejlődési mechanizmusokat (belső képzés, feladatok új embereknek stb.). Azonban az, az elv, hogy ne csináljunk meg olyat, amit mások is meg tudnak csinálni maguknak, nem egyenlő a teljes háttérbe vonulással. A feladatok sokasága, a szervezési kihívások, a politikából való kiábrándultság miatt nehezen lehetne teljesíthető az, az elvárás, hogy egy közösség megőrizze energiaszintjét, kialakítsa integritását, elérje első győzelmeit, és még a tagsága is gyarapodjon, amennyiben a közösségszervező külső facilitátori szerepet játszik, és nem száll be a megvalósításba.

Ez persze fontos hatalmi kérdéseket vet fel, ami elvezet minket harmadik dilemmánkhoz: a hatalmi egyenlőtlenség kezeléséhez. A közösségszervező általában nem tagja a közösségnek (az érintettek körének), ismeri, érti a közösségszervezés elméletét és gyakorlatát, és – amennyiben sikerül elnyernie a közösség bizalmát – éppen kívülállósága teheti képessé arra, hogy felfigyeljen a közösség azon tagjaira, akik rendelkeznek némi bizalmi tőkével, demokratikusak és bevonóak. Ők válhatnak majd közösségi vezetővé olyan értelemben, hogy összefogják az érintetteket, képesek közösen megfogalmazni a legégetőbb csoportügyeket, és mobilizálni tudják a csoport tagjait a társadalmi változás érdekében, a közösségszervező segítségével. A közösségszervező belép az érintett közösség életébe, terébe, erősíti a csoportkohéziót és a demokratikus döntéshozatali és kommunikációs kultúrát, új megoldási javaslatokra vezeti rá a csoportot, új szempontokat vet fel. És amiatt, hogy a közösségszervező kívülálló, közvetítő is egy másik világhoz, amelyből így a közösség tagjai új tudás- és értékrendszert meríthetnek.

Amennyiben kialakul a bizalom, előállhat azonban az a helyzet is, hogy a közösségszervező szava majd többet nyom a latba vagy nagyobb autoritást képvisel, mint az érintettek vagy a közösségi vezetők szava (pl. abban, hogy az üres házak témát nem érdemes szakpolitikailag külön hangsúlyozni, mert hosszú távon félrevezető, és kontraproduktív lehet). Naivitás lenne azt gondolni, hogy az „egyenlőség” létrejöhet pusztán konszenzusos döntéshozatallal vagy kommunikációs eszközökkel. A társadalmi státuszból, nemi, etnikai hovatartozásból származó különbözőségeinket tudatosan kell kezelnünk, a hatalmi egyenlőtlenségeknek tudatában kell lennünk, és folyamatosan újabb és újabb mechanizmusokat kell kitalálnunk annak érdekében, hogy ezek lehetőség szerint kiegyenlítődjenek, illetve megtermékenyítőleg hassanak a csoportra. A közösségszervező feladata, hogy aktiválja az érintettek tapasztalati tudását a társadalomról: megfogalmazza és kérdéssé formálja azokat a szempontokat, amelyek aktiválják a közösségben rejlő tapasztalati szakértelmet, amivel új szempontokat tudnak hozzátenni a vitához. Például az üres házak esetében azt, hogy miért ez a téma indítja be elsőre az érintettek fantáziáját, hogyan segíthet ez a bevonódásban, toborzásban, a téma kapcsán milyen rendszerszintű politikai követeléseket lehetne megfogalmazni, mik a realitásai egy felújításnak építői szempontból, mennyire fenntartható egy ilyen projekt a beköltözők fizetőképessége szempontjából stb.

A közösségszervezésben is kiemelten fontos tehát a „fékek és ellensúlyok” rendszere. A közösségszervezőnek rettentően sok szerepet kell betöltenie egy még formálódó csoportban (csoportdinamikai és kommunikációs szempontból, illetve a közös ethosz – elvrendszer és viselkedés – kialakításáért), ahol még nem alakultak ki a szerepek, zavarosak az elvek, adott esetben elnyomás van a tagok között, nem rögzült még a belső kommunikációs kultúra vagy az egymáshoz viszonyulás szabályai. Ezért számomra sokkal szimpatikusabbnak és eredményesebbnek tűnik, amikor két-három közösségszervező dolgozik egy csoporttal, támogatva és ellenőrizve egymást, megkönnyítve az új energiák és szemléletmódok behozását, amely a fent említett hatalmi dilemmákat is sokkal inkább ellenőrizhetővé teszi.

A „Soha ne csináld meg mások helyett, amit ők is képesek megtenni önmagukért” elv tehát nem feltétlenül azt jelenti, hogy közösségszervezőnek a háttérből kéne irányítani, hanem azt, hogy mindenki vállaljon képességeihez mérten feladatot, szerepet, beleértve a fenti dilemmák számba vétele után a közösségszervezőt is. Hogy mindenki érezze, hogy a győzelem vagy a kudarc közösségi aktus volt, amelyért ő is felelős.

A professzionalizált, tehát a civil szervezetek által menedzselt közösségszervezés is ezt a feladatmegosztós gyakorlati irányt igazolja, aminek azonban sokszor hátrányára válik, hogy a közösségszervezőkre, tehát az alkalmazotti gárdára delegált operatív feladatok és felelősségek rendszerének hatékonysága általában nincsen közösségileg rendszeresen kiértékelve, és nem születik a szervezeti struktúráról újra és újra közösségi döntés.

Sebály Bernadett
kulturális antropológus
http://szervezzesszervezodj.blogspot.hu/

Monday, November 19, 2012

A kis és megnyerhető ügyek mítosza

Valóban ez lenne a kihívásokkal teli társadalmi ügy?
Forrás: trogerizmus.blog.hu
Nem tetszik: Az amerikai közösségszervezők sokszor minden kritika nélkül, minden helyzetre használható receptként adják elő, hogy az apatikus, marginalizált csoportok megszervezése érdekében első lépésben "kis és megnyerhető ügyekkel" érdemes indítani.

Az Alinsky-hagyományra épülő, de sokszor kilúgozott formában előadott szervezési logika azzal kecsegtet, hogy a kis ügyben (parkoló, stoptábla, szemételszállítás, buszjárat átszervezése, stb.) aratott gyors győzelem lendületet adhat a szervezet és a tagok fejlődésének, ami egy nagyobb kampányhoz elengedhetetlen. Érdemei mellett azonban van, hogy a közösségszervezők nem vetnek számot a buktatókkal, amik éppen abból fakadnak, hogy a legelején túl alacsonyra teszik a mércét. Mennyiben a finom fokozatosság a legjobb út ahhoz, hogy az emberek elhigyjék, van értelme rendszerszintű követeléseket tenni?

Augusztusban résztvettem a Midwest Academy egy hetes közösségszervező tréningjén Chicagoban, ami nagyon elismert tréning az USA-ban, és jóformán minden szervezet elküldi ide közösségszervezőit. Életem első két legjobb tréningélményébe tartozik ez a képzés: sokszor úgy éreztem, mintha egy interaktív színdarab nézője, illetve szereplője lennék, annyira dinamikus és szórakoztató formában zajlott a tudásmegosztás. A képzés nagyon átfogó volt, és nagyon stratégiai. Ami viszont a "kis és megnyerhető" ügyeket illeti, volt egy olyan gyakorlat, hogy egy valaha jól működő szomszédsági szervezeződésbe kellett életet lehelni. Feladatunk az volt, hogy eldöntsük, melyik ügyre lenne érdemes első körben fókuszálni, hogy szerveződésre (társadalmi aktivitásra) bírjuk az embereket. A célcsoport középosztály volt. Az elképzelt negyed lakói számára a következő ügyek jelenthettek problémát: 1. egy gyereket elütött egy autó a szomszédságban, 2. egy boltban alacsonyabb áron vannak beárazva a termékek, ezért az óvatlan vásárlók többet fizetnek a pénztárnál, mint gondolják, 3. levelek vannak a kanálisban, ami miatt beázhatnak a szuterén lakások, 4. nőtt az ÁFA. Miközben én a vásárlók félrevezetése és az ÁFA-emelés ügy között morfondíroztam, legnagyobb megdöbbenésemre az eldugult kanális kapta kiemelkedően a legtöbb szavazatot. A tréner nem kérdőjelezte meg az emellett felvonultatott érveket (ami lényegében az volt, hogy ez egy kis és könnyen megnyerhető ügy, ezért gyors sikert hozhat a közösségnek, és a tagok könnyű terepen tanulhatnak az érdekérvényesítésről).

Nem egészen értettem, hogyha a közösség tagjai számára kimondva vagy csak tudvalévően problémát jelent az ÁFA-emelés, vagy a vásárlók félrevezetése, akkor miért éri meg a nulláról indítani. Illetve azt sem, miért tekintjük kézenfekvőnek, hogy az eldugult kanálistól sikerrel és legfőképpen belátható időn belül (nem sok év múlva csak) át lehet nyargalni mondjuk az ÁFA csökkentéshez, hogy utána lehessen végre a rendszerszintű változást is eredményező igazságos adórendszerről beszélni. Rengeteg buktatót is láttam a dologban: biztos az a jó, ha ilyen automatizmussal rábökünk a látszólag könnyűnek tűnő ügyre? Nem száll el ugyanúgy a lendület, ha nem próbálunk meg valóban jelentős kérdésekről beszélni? Biztos, hogy nem becsüljük alá a közösséget? Biztos, hogy megtaláltuk a jó vezetőket, nem azért nem vállalunk bátrabb célokat? Valóban látjuk a nagyobb összefüggéseket? Tényleg a zajló társadalmi folyamatokba illeszkedve, nem valami elméleti-módszertani-intézményes formának a fogságában cselekszünk?

A The Woodlawn Organization tiltakozása Chicagoban.
A közösségszervező Saul Alinsky volt. Forrás: newswise
De hogy is fogalmaz egészen pontosan a "kis és megnyerhető" ügyekről Saul Alinsky? Alinsky a Rules for Radicals-ben azt írja: "A közösségszervező tudja, hogy legfőbb feladata, hogy visszaadja az embereknek a cselekvés erejébe vetett hitet; amellett, hogy elfogadják, hogy a szerveződésben erő van, ezt a gyakorlatban is meg kell tapasztalniuk." (1989:113) A közösségszervező feladata, folytatja Alinsky, hogy építse a csoport önbizalmát, és a csoport tagjai elhigyjék, hogy ha már ennyien sikerült nyerniük, akkor többen még nagyobb dolgokat is álmodhatnak. (1989:114) "Gondosan és körültekintően kell kiválasztani az ellenfeleket, mert egy-egy vereség annyira demoralizáló lehet, hogy még a karrierjének is véget vethet," hasonlítja Alinsky a folyamatot egy versenyző küzdelméhez. (1989:114) Később így folytatja: "Ezért ahhoz, hogy véget vess az apátiának és rábírd az embereket a részvételre, meg kell támadnod azokat az uralkodó mintákat, amely alapján a közösségi élet jelenleg szerveződik. [...] A változás a régi szerveződési forma felbomlasztását, és egy új megszervezését jelenti. [...] A közösségszervező az elégedetlenség érzésést akarja szítani; létre kell hoznia egy csatornát, amelyen keresztül az emberek egészséges elégedetlenség-érzésüket (anger) szabadon kieresztve vezethetik le frusztrációikat." (1989:116-117.)

Így tehát egy ügy egy induló szerveződés számára nem csupán attól válik "jó" üggyé, mert könnyen megnyerhető, hanem azért, mert alkalmat ad arra, hogy az emberek artikulálni tudják dühüket. "Nem ellentmondásos ügy nem létezik," folytatja Alinsky. (1989:117.) (Már abban az értelemben, hogy a döntéshozók és az állampolgárok között teremt konfliktust és ellentmondást azzal, hogy tesz egy lépést az igazságtalan hatalmi viszonyok átrendezése felé.) Az emberek Alinsky szerint azért kezdenek el cselekedni, mert ráébrednek, helyzetük és frusztrációjuk eredője nem (vagy legalábbis nem  legfőképpen) saját magukban keresendő, hanem sokkal inkább az intézményrendszer működésében lévő igazságtalanságok és a rossz politikai döntések halmozott következményeiben. Az eldugult kanális tehát akkor felel meg alkalmas "kis és megnyerhető" ügynek, ha képes ilyen típusú indulatok kiváltására és kanalizására, és eszköz annak érdekében, hogy a közösség elhigyje, lehet és érdemes összefogni mozdíthatatlannak tűnő bástyák ellenében is. Alinsky szerint ebben a folyamatban sarjadnak az új közösségi szerveződések. (1989:117.)

Frances Fox Piven és Richard A. Cloward azonban megkérdőjelezi, hogy a rendszerszintű társadalmi változás kikényszerítéséhez a szervezetépítés lenne a legcélravezetőbb. (1977, különösen a The Welfare Rights Movement - Mobilizing Versus Organizing rész) Egyrészt szerintük a közösségszervezők által hangoztatott szervezetépítés kiveszi a lendületet a cselekvésből: akkor kifejezetten kontraproduktív lehet, amikor az emberek az aktuális társadalmi események hatására már kiléptek az apátiából. Másrészt Piven és Cloward szerint a társadalmi változást és a hatalmi viszonyok átrendezését sokkal jobban szolgálják a felforgató taktikák: azaz ők az embereket a demokratikus értelemben vett konfrontatív akciókra vagy polgári engedetlenségre mobilizálnák, mintsem a kötöttségeket is teremtő szervezeti működésre. Szerintük ezért az érintettekből álló szervezett csoportok országos együttműködésénél sokkal jobban szolgálja a célt egy országos, de agitátorokból álló szervezett hálózat, akiknek számos laza szerveződéssel van kapcsolatuk. Az 1960-as évek második felének jóléti válsága szerintük ennek a taktikának kedvezett az USA-ban. (Piven és Cloward végül a Jóléti Jogok Mozgalmában (Welfare Rights Movement) közösségszervezőkkel együttműködésben (a National Welfare Rights Organization-nel) a két taktika egyfajta ötvözetét valósította meg.) A piven-cloward-i gondolat - most minden lehetséges kritikájától eltekintve - számomra a "kis és megnyerhető ügyek" mítoszára is rezonál: azzal ellensúlyozza, hogy rávilágít, a közösségszervezőnek első körben a társadadalom "hőmérsékletével" kell összhangba kerülnie, hogy a lehető legjobban tudja kiaknázni a zajló társadalmi folyamatokat.

Szeméthalmok Nápolyban a szemételszállítási
krízis idején (2011). Forrás: time
Valóban az a hatékony stratégia tehát, ha egy új szervezet esetében mindenáron ragaszkodunk a "kis és megnyerhető ügyekhez", a parkokhoz, a stop táblákhoz, a szemételszállításhoz? Az elmúlt évtizedek közösségszervező gyakorlatában valóban sikerült volna áthidalni a kis és megnyerhető célok és a nagy és jelentős társadalmi célok közötti szakadékot? Valóban elvezet ez minket a hosszú távú társadalmi változáshoz? - kérdezi Gary Delgado (amerikai kutató, egyetemi előadó, aktivista, az ACORN egyik alapítója és közösségszervezője) Az utolsó stoptábla című 1998-as cikkében (The Last Stop Sign).

Az alulról szerveződő jobboldali csoportok, mondja, akik be akarják szüntetni az abortuszt, és elnyomnák a melegeket, soha nem szerveződtek azért, hogy stop táblájuk legyen. Ezek a csoportok, teszi hozzá, feltehetően tudják, hogy közösségszervezni legjobban a mélyen ellentmondásos ügyek körül lehet. Delgado ezzel még véletlenül sem eldobni akarja a hagyományos közösségszervező módszereket: az alulról jövő közösségi vezetők képessé tételét, a széles demokratikus bázisra épülő szerveződést, vagy a közösségi tanulást, aminek segítségével a kiszolgáltatott emberek bebizonyíthatták, hogy ugyanúgy képesek érthetően artikulálni a problémáikat, és nincs szükségük felkent szakértőkre. A valódi győzelmeket sem akarja megtagadni: a szociális bérlakásrendszer fejlesztését, az iskolai reformokat, az adórendszer átalakítását. Mindemellett Delgado azt állítja, hogy a közösségszervezés sokszor "félreértelmezi a "győzelem" fogalmát" és "szinte teljesen különálló világban létezik a vele párhuzamos progresszív aktivista mozgalmi valósághoz képest", amely - szerinte - kiemelkedően jelentős eredményeket mutatott fel (nőmozgalom, melegmozgalom, bevándorlómozgalom, stb.).

A közösségszervezés egyik lényege és érdeme, hogy a módszeren keresztül olyan közösségi infrastruktúra építhető ki, ami adott esetben egy mozgalom megszületését is megalapozhatja, vagy aládolgozhat egy mozgalomnak (ld. a National People's Action tevékenységét az Occupy mozgalom kapcsán, illetve utóéletében). Természetesen a Delgado, illetve talán Piven és Cloward által üdvözölt progresszív aktivista mozgalmak sem tudtak volna a maguk teljességében kivirágozni, amennyiben nincs az a közösségi infrastruktúra, ami alapján a résztvevők mobilizálni tudták egymást. És természetesen ennek érdekében elengedhetetlen, hogy a szomszédsági szerveződések kevésbé látványos, kisebb célokért is küzdjenek, hogy kialakuljon a csoportidentitás és ne legyen új jelenség az állampolgári részvétel. Ezzel együtt fontos, amit Delgado még 1998-ban mond, hogy "amennyiben a hagyományos közösségszervezés az ezredfordulóra társadalomformáló erővé akar válni, proaktívan kell viszonyulnia a rasszokat, a társadalmi osztályokat és a nemeket érintő kérdésekhez, a vállalkozások koncentrációjához, és a határokon átnyúló gazdasági összefüggésekhez".

Amerikában, ahol a közösségszervezés erős mozgalmi hagyományba illeszkedik, és szorosan összekapcsolódik a törvényhozás befolyásolásával (a törvényjavaslatok előterjesztésével és tudatos választóként a politika hatalmi erőterében való taktikázással) valószínűleg persze sokaknak magától értetődő, hogy a "kis" ügy csak eszköz egy nagyobb szintű szervezdődés és a közösségi infrastruktúrát építők kezében. Éppen ezért számít, hogy amikor új környezetben - Európában - beszélünk az Alinsky-hagyományról (tehát a progresszív társadalomtörténeti kontextusból kiragadva, kilúgozva), fontos, hogy ezek a taktikák az adott ország progresszív társadalmi folyamataira rezonálva keressék táptalajukat, és ne egy kontextus- és értékmentes módszerként értelmeződjenek.

Olvasd el angolul.

Források: Saul D. Alinsky: Rules for Radicals. A Practical Primer for Realistic Radicals, Vintage Books, New York, 1989. (A szövegben használt idézetek saját fordítás.) Frances Fox Piven és Richard A. Cloward: Poor People's Movements. Why They Succeed, How They Fail, Pantheon Books, New York, 1977. Gary Delgado (1998): The Last Stop Sign, elérhető online: http://www.nhi.org/online/issues/102/stopsign.html

Monday, May 21, 2012

Szervezetépítés a Back of the Yards-ban


A Back of the Yards ma.
Saul Alinsky 1938-ban a Chicagoi Egyetem megbízásából egy bűnmegelőzési program keretében kezdett el Chicago egyik nyomornegyedében, a Back of the Yards-ban dolgozni. A Chicago Area Project (Chicago Területi Projekt, CAP) célja az volt, hogy a problémában kifejezetten érintett lakók (fiatalkorúak, családok, börtönviseltek) bevonásával és elképzeléseire építve olyan szomszédsági programokat (pl. ifjúsági sportklubot) indítson el, amellyel csökkenteni lehetne a fiatalkorú bűnözést. Alinsky-t azonban ekkor már olyan modellek érdekelték, amelyek a társadalmi problémákat a közösség bevonása mellett az igazságtalan hatalmi viszonyok átrendezésével oldanák meg. Így, a CAP egyik hajtásaként született a Back of the Yards Szomszédsági Tanács (BYNC) a helyi szakszervezet és a katolikus egyházi közösségek összefogásával.


A Union Stock Yards bejárata ma.
A századfordulóra Chicago vált az amerikai húsfeldolgozás központjává. A belföldi húsfogyasztás jelentős részét ez a város termelte ki, évente több millió állatot mészároltak le itt, és dolgoztak fel. A termelés 1865-től a város egyik negyedében található gigantikus méretű iparterületen, a Union Stock Yards-on zajlott. Az állatok karámok tízezreiben várakoztak a mészárszékre, szagukat kilométerekről lehetett érezni. A könyörtelen körülmények ellenére a munkalehetőség reményében európai bevándorló munkások tízezrei (írek, németek, lengyelek, szlovákok, csehek, stb.) özönlöttek a városba, és telepedtek le az ipartelep mögötti negyedben, a Back of the Yards-ban. A munkások alacsony munkabérért, egészségtelen körülmények között, napi 10-12 órát dolgoztak, sokan köztük alig tudtak angolul. A többnyire katolikus enklávék nemzeti alapon igen erősen elkülönültek egymástól, ami ellehetetlenítette a közös fellépést. A negyedben nagy volt az etnikai feszültség.


Clifford Shaw kriminológus, a CAP vezetője a társadalmi-gazdasági körülmények és a bűnelkövetés összefüggéseit vizsgálta. Ezzel azt az akkoriban elterjedt rasszista nézetet cáfolta, miszerint egy ember származása (azaz az, hogy melyik bevándorló csoport tagja) befolyásolhatja, hogy el fog-e követni bűncselekményt vagy sem. Shaw a fiatalkorú bűnözés csökkentésére olyan alulról jövő, közösségi szerveződéseket kezdeményezett, ahol a közösség aktívan részt vállal a megoldási javaslatok kidolgozásában és kivitelezésében.

Alinsky, Shaw munkatársa azonban ekkor már más terveket dédelgetett. Olyan szomszédsági szervezetet akart létrehozni, amelynek sok ügy van a napirendjén, így széles közösségi bázissal rendelkezik, és felemeli a hangját a munkások kizsákmányolása ellen is. Alinsky rövid ideig aktivistája volt az egyik legnagyobb amerikai szakszervezetnek, a Congress of Industrial Organizations-nek (Ipari Szervezetek Kongresszusa, CIO). Ez az élmény megerősítette lelkesedését és vonzalmát a CIO elvei és módszerei iránt. A CIO az 1930-as években a Back of the Yards-ban is kiépítette bázisát. Alinsky tehát a kriminológus kutatóként és szakszervezeti aktivistaként megismert modelleket emelte át és alkalmazta a szomszédságban élők megszervezésére.

Az Alinsky-módszer lényege, hogy a közösségszervező szövetségre lép a szomszédságból azokkal, akik jelentős háttérbázist tudhatnak maguk mögött. Együtt létrehoznak egy demokratikus, közösségi alapú szervezetet. A szervezet erejét ezeknek a szövetséges vezetőknek az összefogása adja, akiket a közösségszervező stratégiai alapon azonosít be, és megpróbálja érdekeltté tenni őket a szervezet működtetésében. A Back of the Yards esetében Alinskynek három fő szövetségese volt: egy sportlétesítmény széles támogatottsággal rendelkező vezetője, Joe Meegan; a helyi húsfeldolgozó üzem kommunista szakszervezeti vezetője, Herb March; és egy progresszív katolikus püspök, Bernard J. Sheil. A BYNC ereje tehát éppen abban rejlett, hogy a közösség látszólag legellenérdekeltebb tagjait sikerült egy platformra terelni: a katolikus egyházat és a szakszervezeteket.

Az ifjúsági sportlétesítmény,
a Davis Square Park ma.
A szomszédsági tanács megalapítása több lépcsős folyamat. Az első találkozón az érdeklődő szervezetek képviselői beazonosították a közösség számára legégetőbb ügyeket, meghatározták a szervezet alapelveit. (A lakógyűlést megelőző feltérképezésről itt olvashatsz.) Ez alapján az agenda alapján kezdődött el a hónapokon át tartó toborzás. Alinsky és Meegan azért agitált, hogy minél több szervezet (gyülekezet, iskola, társadalmi szerveződés, klub, stb.) lépjen be a szomszédsági tanácsba. Ez a szervezeti modell már jelentősen különbözött a Shaw-féle szomszédsági tanácstól. Míg az utóbbiban érdeklődő egyének vettek részt, az Alinsky és a Meegan féle elképzelés jobban hasonlított a szakszervezeti modellhez, ahol a helyi szerveződések képviselői ülnek egy központi tanácsban. Alinsky és Meegan arra is hangsúlyt fektettek, hogy a helyi sajtót használják.

Az alapító szomszédsági gyűlésen közel 350 ember vett részt, a szervezetet Bernard J. Sheil képviselte. Megalakult az első elnökség négy katolikus pap (négy különböző - egymással alapvetően feszült viszonyban álló - etnikumot összefogó egyházi közösségből), egyházi kötődésű klubok képviselői, három üzletember, egy sportklub vezetője, egy szakszervezeti ifjúsági bizottsági tag, a helyi rendőrkapitány és Herb March részvételével. A cél az volt, hogy az elnökség minél reprezentatívabb legyen, tehát a szomszédság minél szélesebb társadalmi köreit képviselje.

A BYNC tehát már csupán az összetételéből kifolyólag is hatalmi tényezőt képzett a chicagoi városvezetés és a gyártulajdonosok szemében. A szervezeti felállás egyértelműen átrendezte a kapcsolati viszonyokat a szomszédságban, és a hatalom szemében a közösség széles körű összefogásával fenyegetett egy esetleges, a húsfeldolgozó üzem ellen indított sztrájk esetében is.

Az elnökség nyilvános találkozókon vitatta meg a BYNC terveit, és különböző munkacsoportokat (pl. fiatalkorú bűnözéssel foglalkozó munkacsoport) hozott létre. A szervezet lobbizott az iskolások étkeztetéséért, sportolási lehetőséget teremtett a fiataloknak, létrehozott egy hitelalapot, amely a szomszédság fejlesztésére fordítható kölcsönt nyújtott alacsony kamattal, munkahelyteremtő programokat indított (a helyi vállalkozások alkalmazzanak minél több helyi fiatalt), illetve a helyi üzleti vállalkozások fellendítéséért kampányolt ("Vásárolj a Back of the Yards-ban"). 1946-ban a húsfeldolgozó üzem dolgozói által szervezett sztrájkban az egyházi vezetők is demonstráltak.

Az Alinsky-féle közösségszervezői modellt sokan azért kritizálják, mert céljai nem mutatnak túl a szomszédsági kereteken. Alinskynak ugyan számos elképzelése volt arról, hogy ezek a demokratikus szerveződések hogyan szaporodnak el szerte az országban, és hogyan születik ettől újjá az amerikai demokrácia, azonban ezek a helyi szomszédsági szerveződések soha nem egyeztették céljaikat és nem alakultak állami szintű vagy országos mozgalommá. Alinsky továbbá mindig is ódzkodott attól, hogy a szomszédság a konkrét és megnyerhető célok helyett vagy mellett valamilyen ideológia mentén szerveződjön. Emiatt azonban a szomszédság tagjainak sok esetben nem is kellett szembenéznie saját - rasszista, nemi, szexuális hovatartozást érintő - előítéleteivel. A Back of the Yards pl. nem reagált progresszíven arra a társadalmi változásra, amikor 1940-70 között a déli államokból munka reményében és a nyílt rasszizmus és erőszak elől menekülve több millió afroamerikai vándorolt az északi és a nyugati államokba. A Back of the Yards abban az időben alapvetően fehérek lakta negyed volt, és lakói mindent megtettek azért, hogy megakadályozzák a Chicagoban új életet kezdő afroamerikaiak beköltözését a negyedbe.

A Back of the Yards ma többnyire mexikói amerikaiak lakta negyed. A BYNC ma is létezik, a jelenlegi vezetés inkább közösségfejlesztő programokat indít, a hatalmi viszonyokat szükség esetén megkérdőjelező közösségszervező profil háttérbe szorult.

(Forrás: Sanford D. Horwitt: Let Them Call Me Rebel: Saul Alinsky - His Life and Legacy. Alfred A. Knopf, New York, 1989; Robert Fisher: Let The People Decide: Neighborhood Organizing in America. Twayne Publishers, 1984; Encyclopedia of Chicago, access: http://www.encyclopedia.chicagohistory.org)

Olvasd el angolul.

Monday, April 23, 2012

Az önérdek mozgósító ereje

Saul Alinsky
Saul Alinsky az 1930-1970-es években többek között Chicago nyomornegyedeiben szervezett közösségeket, fiatalkorú bűnözőkkel, szegénysorban élő európai bevándorlókkal, kirekesztett afroamerikaikkal, illetve rasszista fehérbőrűekkel dolgozott együtt. Szenvedéllyel töltötte el, ahogy a hatalom által kijátszott csoportok visszanyerik emberi méltóságukat, elkezdenek szerveződni, és megérzik, van befolyásuk a nagypolitikára és az üzleti érdekekre.

A legtöbb ember számára a demokratikus állam működése bonyolult és megfoghatatlan. Hiába születnek sorra az életünket befolyásoló döntések, sokan úgy gondolják, nincs ráhatásuk a dolgok alakulására, vagy a megélhetésért folytatott küzdelem minden erejüket felőröli. A döntéshozók sokszor elérhetetlenül távolinak tűnnek, akikre csak azok tudnak nyomást gyakorolni, akik "közel vannak a tűzhöz". A hatalom egyenlőtlen elosztása miatt a kevesebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező közösségek könnyen kiszolgáltatottá válnak, akiket aztán könnyű lesz félrevezetni, kihasználni vagy elnyomni. A demokratikus államnak éppen ezért az lenne az egyik legfőbb feladata, hogy azoknak a társadalmi csoportoknak is megteremtse a döntéshozatalban való részvétel hatékony formáját, akik nehezebben tudják artikulálni követeléseiket. Legtöbbször azonban ez csak nyomásgyakorlás hatására történik meg.

De miért szerveződnének azok, akik megélhetési gondokkal küszködnek, vagy akik azt gondolják, nincs ráhatásuk a dolgok alakulására? Alinsky szerint azért, mert személyesen is érdekükben áll változtatni. Ezért azt a konkrét, égetően fontos és megnyerhető ügyet kereste, ami a legtöbb lakó életét megkeserítette. És meg akarta találni azokat a helyieket, akik szövetségesei lehetnek egy szomszédsági szerveződés beindításában. Mert ha a közösség tagjai ráébrednek arra, hogy összefogással hatalmukban áll befolyásolni a róluk szóló döntéseket, egyre kevésbé fogják magukat apró porszemnek érezni a gépezetben.

Ehhez Alinskynak és közösségszervezőinek kívülről-belülről ismerniük kellett a szomszédságot. Adatelemzéssel indítottak: a terepmunka előtt előzetes képet akartak nyerni a szomszédságról. Átfésülték a népszámlálási adatokat, az önkormányzati jelentéseket, a nyilvános statisztikai adatokat, leltárt készítettek a szomszédságban működő közintézményekről, egyesületekről, sportklubokról, szociális intézményekről, vállalkozásokról, stb. Előkutatást végeztek a szomszédság és az ottélők történelméről. Elemezték a hatalmi viszonyokat és a kapcsolati hálót. Csak ezután kezdték el a munkát a szomszédságban. Nyilván ekkor már sok előzetes feltevésük volt arról, mik lehetnek a fontos ügyek, mégis zárójelbe tették ezeket. A szomszédságban élőktől akarták hallani, mi nyomasztja őket. Alinsky közösségszervezői az önérdekre építettek.

Az előkutatás végeztével a szomszédságot kisebb részegységekre osztották, és elkezdték a kapcsolatfelvételt. Több száz embert interjúvoltak meg, lakókat, boltosokat, helyi civil szervezetek vezetőit, egyházi vezetőket, vagy azokat, akik a közélet más területein vállaltak aktív szerepet. Részletes jegyzeteket készítettek az ott élők attitűdjéről és társadalmi beállítottságáról. Megkeresték azokat, akiket a helybéliek javasoltak. A szociológiából és az antropológiából ismert kvalitatív és kvantitatív kutatási módszereket alkalmazták: résztvevő megfigyelés, strukturálatlan, félig strukturált és mélyinterjúk, statisztikai elemzések, stb. A nap végén felmondták diktafonra a következtetéseiket. Tiszta képet akartak kapni a szomszédságban élők félelmeiről, bánatáról, reményeiről, és képességeiről.

A feltérképezés (area canvassing) legtöbbször egy-két hónap intenzív munkát vesz igénybe. A közösségszervezők ez alatt az időszak alatt a teljes szomszédságot végigjárják. A kapcsolatfelvétel több úton-módon történik. Megkeresik azokat az embereket, akiket az előkutatás során érdekesnek találtak, akik újabb és újabb embereket javasolnak majd nekik megkeresésre (ez a szociológiából és az antropológiából ismert hólabda módszer). Az is lehet, hogy a közösségszervezők rendelkeznek előzetes ismeretséggel, és azokon a kapcsolati hálókon keresztül indulnak el. Van, hogy a véletlenek nyújtanak számukra lehetőséget.

Több szervezet alkalmazza a sokkal direktebb, "kopogtatás" technikát (door knocking, door-to-door canvassing). Önkéntes diákok vagy közösségszervezők otthonaikban keresik fel a szomszédság lakóit, mindenkihez bekopogtatnak, és így próbálják meg beazonosítani a közösség számára fontos ügyeket, és nyitottá tenni őket az együttműködésre. A kapcsolatfelvétel nagyon fárasztó, és eleinte kevés sikerélménnyel kecsegtet. De meg lehet tanulni azokat a kommunikációs technikákat, amikkel könnyebb lebontani a falakat. (Pl. - Mi az, ami mostanában a legjobban feldühítette? - Nem tudom, nem is érdekel. - A szomszédja, Mária említette, hogy nem szállítják el a szemetet. Ez Önnek is probléma? Mit kéne tenni Ön szerint?)

A bizalom kiépülése folyamat, amit a nulláról indítunk. Ezért az elején a feltérképezés velejárója az elutasítás és a gyanakvás. Alinsky egyik sokszor idézett története, ahogy beépült egy Al Capone közeli chicagói bűnbandába. (Ekkor még nem közösségszervezőként, hanem ifjú kriminológusként dolgozott.) Heteken át sertepertélt a gengszterek főhadiszállásán, a chicagói Lexington Hotelban, de mindig elhajtották. Aztán egyik éjjel, a szomszéd asztalnál Capone egyik bérgyilkosa, Nagy Ed felkiáltott: - Hé srácok! Meséltem már azt a sztorit, amikor felcsíptem azt a vörös csajt Detroitban? Mire a többiek kórusban azt felelték: - Neee. Tényleg még egyszer végig kell hallgatnunk? Nagy Ed elszomorodott, mire Alinsky megbökte és így szólt: - Uram, én szeretném hallani a történetet. A gengszter szeme felcsillant: - Szeretnéd, kölyök? Akkor gyere, húzz ide egy széket az asztalunkhoz!

Ezeken a kezdeti ismeretségeken, beszélgetéseken keresztül kapunk képet a szomszédságban élők aggodalmairól, képességeiről, vízióiról is. És így alakíthatunk ki személyesebb kapcsolatot azokkal, aki megbízhatóak, és a csoportérdekeket tartják szem előtt. A hosszabb, személyes beszélgetéseken keresztül azonosíthatjuk be azokat a konkrét, égetően fontos és megnyerhető ügyeket, amikben sok ember érdekelt, és amiken keresztül a szomszédságot mozgósítani lehet. És azokat az embereket, akik majd az ügy élére állhatnak, és vezetőkké (leader) válhatnak. És azokat a közösséget összetartó erőket és erőforrásokat, amikre építkezhetünk az első lakógyűlés megszervezéséhez.

(Forrás: Sanford D. Horwitt: Let Them Call Me Rebel: Saul Alinsky - His Life and Legacy. Alfred A. Knopf, New York, 1989; Playboy Interview: Saul Alinsky - a candid conversation with the feisty radical organizer. Vol. 19. no. 3. - March, 1972; Saul D Alinsky: Rules for Radicals - A Pragmatic Primer for Realistic Radicals. Random House, New York, 1971)

Olvasd el angolul.

Monday, April 16, 2012

Mi az agitáció? - interjú Edward Shurnával

Ed Shurna, a jobb oldalon
Forrás:
http://jesssteele.wordpress.com 
Edward Shurna a Chicago Coalition for the Homeless (Chicagói Koalíció a Hajléktalanokért) ügyvezető igazgatója. 40 éve szervez közösségeket Chicago különböző negyedeiben. 2012 áprilisában 3 hetet töltöttem a szervezettel, akkor készítettem ezt az interjút.




Hogyan vált belőled közösségszervező?
Ed: Mindig is zavart a társadalmi igazságtalanság. Jezsuita főiskolára jártam, eleinte pap akartam lenni. Hittem benne, hogy jobbá tehető ez a világ. Ott ismerkedtem meg Tom Gaudette-tel. Az ő munkásságán keresztül értettem meg, hogy a szegényeknek elsősorban nem jótékonykodásra, hanem társadalmi változásra van szüksége. Tom katolikus keresztény aktivista volt, Chicago egyik szegénynegyedében, Austinban dolgozott közösségszervezőként. Austinban  az 1960-as években rengeteg házat bontottak el a városfejlesztés jegyében, mellyel számtalan szomszédság életét sikerült szétverni. A helyzetet tovább nehezítette a mindent átható rasszizmus, mely olykor erőszakos összecsapásokban nyilvánult meg. Gaudette elérte, hogy a szomszédságban élők ne egymásban lássák az ellenséget. Közreműködésével a helyieknek sikerült megfogalmazniuk a közösség számára fontos ügyeket, és elérték a döntéshozóknál, hogy kezdjenek el végre velük foglalkozni. Ennek eredményeképp pl. az iskolarendszer rengeteget fejlődött a negyedben.

A közösségszervező gondolkodás nagy váltás lehetett a vallásos gondolkodáshoz képest.
Ed: Teljesen új világ nyílt meg előttem. Korábban úgy voltam vele, hogy az elesettek vigaszra és segítségre szorulnak. Azóta viszont azt gondolom, hogy a társadalmi változáshoz a hatalmi viszonyok átrendeződésére van szükség. Arra, hogy az elnyomott csoportok saját maguk képviseletében jelenjenek meg követeléseikkel a nyilvánosság terében, tehát a médiában, vagy a döntéshozók előtt.

Tom Gaudette Saul Alinsky oldalán dolgozott közösségszervezőként. Találkoztál személyesen Alinskyvel?
Ed: Igen. Tartott nekünk egy előadást a közösségszervezésről. Mikor belépett a terembe, körbenézett, és annyit mondott. "Csak vesztegetem veletek a kibaszott időmet." Alinsky közismert volt az arroganciájáról. Tudtam, hogy csak provokálni akar, ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból. De engem ez a stílus nem ösztönzött. Ahogyan a közösségszervezést művelte, az annál inkább. Alinsky-nak volt jó néhány fontos szövetségese befolyásos katolikus egyházi körökben, akik a nyilvánosság előtt is, akár saját pozíciójukat kockáztatva kiálltak az elnyomott csoportok jogaiért. 

Pályád elején mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást?
Ed: Az, hogy belássam, hogy a döntéshozókat a legtöbb esetben nem ésszerű érvekkel lehet meggyőzni. Litván bevándorló családból származom, egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy tisztelnünk kell az Egyesült Államok törvényeit. Idő kellett ahhoz, hogy megértsem, a törvények is csak embertől valók, és jogunkban áll megváltoztatni őket. Elkezdtem érvelni a társadalmi változás mellett. Megértő és türelmes voltam. Azt gondoltam, észérvek alapján előbb-utóbb minden döntéshozónak be kell látnia, mi a helyes út. Aztán rájöttem, hogy ennél célravezetőbb a számonkérés és az önérdek. Mi lenne a kötelessége a döntéshozónak? És mi az érdeke a változásra? Ehhez persze előbb-utóbb szükségszerűen fel kell vállalni a konfrontációt a döntési pozícióban lévőkkel. Ez első hallásra eléggé idegennek tűnik a keresztény gondolkodástól, holott igenis rokonságban áll vele.

Milyen volt, amikor először próbáltad elfogadtatni magad egy szomszédság lakóival?
Ed: Nehéz. Eleinte a legtöbben nem értik, miért vagy ott, gyanúsan néznek rád. Mégis mit tudhat egy idegen, amit ők nem? A bizalom kiépítése folyamat, amit többnyire a nulláról indítunk. Ezt be kell látni ahhoz, hogy az ember ne sértődjön meg, mert sokáig elutasításban lesz része. És ne vegye magára a kritikát vagy az ellenséges hozzáállást. Idővel elsajátítjuk azokat a kommunikációs technikákat, amikkel könnyebben törhetjük át a falakat - ezzel némileg felgyorsíthatjuk a folyamatot. A szomszédságban vannak hangadók, informális vagy formális vezetők, velük is el kell fogadtatni magunkat.

Mi az agitáció?
Ed: Ifjú közösségszervezőként egy többségében afroamerikai szomszédságban kezdtem Chicagoban. Egy befektető, aki egyben egy focicsapat tulajdonosa is volt, egy stadion felépítését tervezte a negyed kellős közepén - az ottélők megkérdezése nélkül. Ez teljesen szétzilálta volna a lakók életét. Felállt a szomszédság képviseletében egy csoport, és megkezdte a kapcsolatfelvételt a befektetővel. A levelekre azonban nem érkezett válasz. A közösségnek nem volt tapasztalata a hatalommal való konfrontációban, idegen volt tőle pl. a demonstráció gondolata. Nekem kellett kiprovokálnom belőlük, hogy új taktikákat is kipróbáljanak. Agitáltam őket. Hány levelet kell még írni ahhoz, hogy belássátok, valami mást kell csinálni? - kérdeztem. De nekik kellett eljutni arra a pontra, hogy kimondják: - Ha erre a levélre sem jön a válasz, akkor személyesen keressük fel a befektetőt. Végül megérett bennük a gondolat. Kitalálták, hogy küldenek egy öt fős delegációt a befektetőhöz. Tudtam, hogy menyire fontos lenne ezen a ponton felmutatni, hogy sok ember áll az ügy mögött. De nem azt mondtam, hogy szervezzetek egy tömegdemonstrációt. Hanem azt kérdeztem tőlük: - Miért csak öt ember megy? Hiszen sokkal több embert érint a dolog. Miért ne mehetne minden érintett, akinek kedve van? Végül 25 ember gyűlt össze a befektető irodája előtt. Imádkoztak. A közösség erősen vallásos volt, illett hozzájuk az akció, biztonságban érezték magukat, és a médiának is tetszett. De a befektető ennek ellenére sem akart velünk szóba állni. Az akció hatására a csoport magabiztosabb lett, megérezték az összefogás erejét. Újabb és újabb lehetőségeket kerestek arra, hogy demokratikus eszközökkel hangot adjanak követeléseiknek és elégedetlenségüknek. Hatalmat generáltak maguknak. Néhány hónappal később hétszáz ember vonult a befektető otthona elé, hogy végre rávegyék a tárgyalásra. A döntéseket a csoport hozta, én pedig azon voltam, hogy minél több véleménnyel és elképzeléssel ismerkedjenek meg, hogy valódi és tájékozott döntést hozzanak. Arra is ügyeltem, hogy a csoport sok olyan véleményel is megismerkedjen, amivel én személy szerint nem teljesen értettem egyet.

Nyertetek?
Ed: Nyertünk. A stadiont nem a mi szomszédságunkban építették fel. A közösség pedig belátta, hogy ha valamin változtatni akarnak, ahhoz többet és másképp kell csinálniuk, mint ahogyan eddig csinálták. Ez az agitáció eredménye. A közösségszervező pedig megtanulja élvezni a kockázatos játszmákat, a problémában lehetőséget, a konfliktusban kihívást lát.

Olvasd el angolul.

Monday, April 9, 2012

Miről szól ez a blog?


Montgomery buszbojkott, 1955.
Forrás:  blackpast.org
Erős népnek nem kell erős vezető. (Ella Baker)

1955 decemberében Alabama államban Rosa Parks egy buszsofőr utasítása ellenére nem adta át a helyét egy fehér bőrű utasnak. Az afroamerikai nőt néhány órán belül letartóztatták. Az eset nagy felháborodást váltott ki az afroamerikai közösségben, és válaszul bojkottálták a busztársaság járatait. Parksot négy nappal később bűnösnek találta a bíróság, és $14 pénzbírsággal sújtotta. Az igazságtalanság további lendületet adott a bojkott folytatásához, és a mozgósítás eredményeképp több ezer afroamerikai alakította úgy az életét, hogy ne kelljen a busztársasággal utaznia.

A bojkott egészen 1956 végéig tartott, amikor az Amerikai Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította az alabamai buszjáratok szegregációjára vonatkozó törvényeket. A Montgomery buszbojkott néven ismertté vált polgári engedetlenségi akció az afroamerikai polgárjogi mozgalom egyik első sikereként vonult be a történelembe, és Parks mellett országos ismertséget szerzett egy afroamerikai baptista tiszteletesnek, a bojkott egyik szervezőjének, Martin Luther King, Jr.-nak.

A bojkott beindítása és fenntartása széles körű agitációt és összehangolt szervezőmunkát igényelt olyan környezetben, ahol életveszélyes volt az aktivizmus. Az aktivisták támogatókat toboroztak a közösségből, és segítettek megszervezni az alternatív közlekedési lehetőségeket. Akinek volt autója, az szállította a többieket, az afroamerikai taxisofőrök pedig egy buszjegy áráért kínálták szolgáltatásaikat. Sokan egyszerűen gyalogoltak. A bojkotthoz egyre többen csatlakoztak, egyre többen látták úgy, hogy megéri kockára tenni állásukat, vagy fizikai épségüket.

A sikereken felbuzdulva 1957-ben megalakult a Southern Christian Leadership Conference (SCLC - Déli Keresztény Vezetők Konferenciája), hogy további erőszakmentes polgári engedetlenségi akciókat koordináljon az afroamerikaiak egyenjogúságáért. Az SCLC első alkalmazottja Ella Baker volt, aki munkásságán keresztül óriási hangsúlyt fektetett a mozgalomban az alulról szerveződő sejtek erősítésére, és az új vezetők kinevelésére.

A mozgalom sikerei tehát a közösségszervező aktivisták kitartó, alapos és fáradságos munkájában gyökereztek, akik megerősítették az afroamerikai közösségeket, és ráébresztették őket arra, hogy összefogással hatalmukban áll megváltoztatni az elnyomó törvényeket és hatalmi rendszereket. A mozgalom emblematikus és tehetséges alakjai a közösségszervezők munkája nélkül nem élvezhették volna százezrek támogatását. De a közösségszervezők sem a nulláról indítottak, hanem a megelőző évtizedek-évszázadok során működő szerveződések eredményeire építkeztek. Rosa Parks sem a semmiből merítette bátorságát, hanem jól képzett emberi jogi aktivista volt. Sőt, nem is ő volt az első, aki nyíltan ellenszegült a szegregáció ilyen formájának. 9 hónappal korábban pl. Claudette Colvin-t, egy 15 éves állapotos afroamerikai lányt vertek bilincsbe és tartóztattak le ugyanúgy Montgomery-ben, mert nem volt hajlandó átadni a helyét.

Ez az afroamerikai polgárjogi mozgalom történetéből kiragadott epizód jól mutatja, hogy a társadalmi változás mozgatórugói nem kizárólag és nem elsősorban a tehetséges és karizmatikus vezetők, hanem maguk az emberek, akik szervezett és összehangolt formában képesek megkérdőjelezni az uralkodó hatalmi viszonyokat, és érdemlegesen képesek részt venni a változásról folyó demokratikus párbeszédben. A társadalmi változás pedig akkor lesz mélyreható, ha minél több elnyomott embert és érdekcsoportot sikerül hatalommal felruházni, hogy szervezett érdekképviseleten keresztül, demokratikus formában terjesszék elő követeléseiket. De milyen hatalomról, kinek az erejéről beszél az amerikai közösségszervező hagyomány?

2012 áprilisában egy bolgároknak, magyaroknak, románoknak és szlovákoknak tartott közösségszervező tréningen vettem részt Chicagoban, ahol a tréner arra kért minket, hogy 10-es skálán jelöljük, mennyire akarunk hatalommal rendelkezni. Gyorsan kiderült, hogy mindannyian mást értünk a fogalom alatt, és a hatalom jelentése közép-kelet-európai kontextusban egyáltalában nem olyan egyértelmű, mint az amerikai közösségszervező szakirodalomban. A résztvevők közül legtöbben kényelmetlenül érezték magukat a fogalom használatával. Voltak, akik azért nem akartak hatalmat, mert az visszaélésre ad lehetőséget. Voltak, akik úgy érezték, nincs elég tudásuk ahhoz, hogy hatalmuk legyen. Voltak, akik szerint már most is elegendő hatalmuk van. Eléggé meghökkentette a csapat az amerikai trénereket, akiknek a hatalom a cselekvőképességet (Saul Alinsky), a társadalmi, politikai, és gazdasági változáshoz szükséges erőt jelenti (Martin Luther King, Jr.), ami követelések formájában jut érvényre (Frederick Douglass).

Ez még inkább rádöbbentett arra, hogy ha Magyarországon, vagy Közép-Európában meg akarjuk erősíteni a kevés hatalommal rendelkező közösségeket, és széles közösségi bázissal rendelkező civil szervezeteket szeretnénk felépíteni, akkor nemcsak a közösségszervező hagyományt és módszert kell elsajátítanunk, de a terminológiát is honosítanunk kell. A közösségszervező szakirodalomban ugyanis rengeteg olyan fogalom van, mely idegenül hangzik a mi nyelvi és társadalmi kontextusunkban. A hatalom (power)elnyomás (oppression), vezető (leader), képessé tétel (empowerment), agitáció (agitation), sejt (cell, chapter), önérdek (self-interest), követelés (demand), nyilvánosság tere (public arena) mind-mind olyan kifejezések, amelyeket fontos a nőjogi mozgalomból, a rabszolgafelszabadítási mozgalomból és a munkásmozgalomból táplálkozó amerikai közösségszervező hagyományra hagyatkozva értelmeznünk, de gyökereit meg kell találnunk saját kulturális beágyazottságunkban is. A blog egyik célja, hogy hozzájáruljon ilyen és ehhez hasonló kérdések átgondolásához, és a közösségszervezés elméletéről és gyakorlatáról folyó szakmai diskurzushoz.

A blog további célja, hogy bővítse a magyarul elérhető olvasmányanyagot azon keresztül, hogy az amerikai közösségszervezés elméletébe és gyakorlatába ad betekintést. A közösségszervezésről magyarul elérhető szakirodalom ugyanis elenyésző, és ahol szó esik közösségszervezésről, ott is többnyire a közösségfejlesztés szinonimájaként, alternatívájaként hivatkoznak a folyamatra. A két megközelítés között azonban jelentős különbség van. Míg a közösségfejlesztés alapvetően a kormányzattal, önkormányzattal való együttműködésen alapszik, és a közösség gyarapodása érdekében mozgósítja az állami és az üzleti forrásokat, addig a közösségszervezés elsődleges célja, hogy a közösséget autonóm hatalommal ruházza fel, amely saját képviseletében elegendő befolyással rendelkező, azaz hatalmi tényezőként lép be a nyilvánosság terébe.

A Magyarországon 50 éves hagyománnyal rendelkező közösségfejlesztés továbbá a népművelés hagyományában keresi gyökereit, ami szintén élesen elkülöníti a  közösségszervezéstől, melynek szükség esetén alapvető elve a létező hatalmi viszonyok megkérdőjelezése és a hatalommal való konfrontáció felvállalása akár erőszakmentes polgári engedetlenség útján is.

A közösségszervezésről való párbeszéd elmélyítése Magyarországon és Közép-Kelet Európában azért is időszerű, mert egyre több szervezet hivatkozik a módszer alkalmazására, például A Város Mindenkié (AVM), a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ), vagy a Magyar Szegénységellenes Hálózat (MSZEH). A módszer iránt érdeklődők száma is nő. A Civil Kollégium Alapítvány tavaly kezdett el egy közösségszervező tanulókört, és nemrég indított útjára egy amerikai csereprogramot a közösségszervezés iránt érdeklődő magyar, illetve közép-európai fiataloknak az Európai Közösségszervező Hálózattal (European Community Organizing Network, ECON) együttműködésben. A Hálózat munkájának eredményeképp pl. Szlovákiában és Romániában néhány éve már folyik közösségszervezés, ennek ellenére közel sem beszélhetünk arról, hogy a módszer meggyökerezett volna a térségben.

Érdemes lenne tehát most feltárnunk a közösségszervezés regionális történelmi gyökereiet, beleértve a nemzeti és etnikai kisebbségi, és az egyházi hagyományt is, és beazonosítani a közösségszervezés azon előfutárait, akik a kirekesztett csoportok demokratikus elveken nyugvó megszervezésén fáradoztak. Továbbá, az elmúlt 20 év civil és mozgalmi tevékenységei között is számtalan olyan példa akad, amelyeknek közösségszervező szemszögből is érdemes lenne leszűrni a tanulságait.

A blog elsősorban a magyar, illetve a közép-kelet-európai közönségnek szól, ezért a blogbejegyzések angolul is olvashatók.

Olvasd el angolul.