Szervezett közösség és a hatalom. A részvételi demokrácia alapjai

Ma az Autonómia Alapítvány felkérésére Vojtonovszki Bálinttal tréninget tartottunk a Fiatalok Lendületben program keretében pályázni akaró roma és nem roma fiataloknak. Célunk az volt, hogy olyan technikákat adjunk át, amik lehetővé teszik, hogy a projektötletek minél több, a településen élő ember véleményének becsatornázásával szülessenek, majd minél többen vállaljanak is szerepet a projektek lebonyolításában.

Amiben a résztvevők növelték a tudásukat:
- technikák a csoportkohézió erősítésére
- közösségi szükséglet felmérés: interjúkörút és a személyes találkozó technika
- szervezési, szervezetépítési technikák
- a jó vezető ismérvei és feladatai
- technikák egy találkozó levezetésére, a moderátor feladatai, eszközök a feszültségoldásra, napirend összeállítása
- bevonási és toborzási technikák
- a hatalom

A TRÉNING  MENETE

9.00-9.25: BEMUTATKOZÁS.

9.25-9.35: KOMMUNIKÁCIÓS ELVEINK. Lefektetjük, milyen elvek mentén szeretnénk a csoportban kommunikálni, miközben tanulunk egy technikát a moderációra.

9.35-10.10: IDEÁLIS TELEPÜLÉS - HARC A HATALOMÉRT.
Alkalmazzuk a közösen lefektetett komm. etikettet a csoportmunkában, és szimulálunk egy olyan helyzetet, amikor a közösségnek külső befolyás miatt nem sikerül megvalósítani városfejlesztéssel kapcsolatos elképzeléseit.

10.10-10.25: A SZERVEZETT KÖZÖSSÉG I.
Összegyűjtjük, mitől válik erőssé egy közösség, és hogyan képes hatékonyabban képviselni az érdekeit a döntéshozó felé.

10.25-10.45: SZÜNET

10.45-11.15: A SZERVEZETT KÖZÖSSÉG II.
Bevonási technikák. Egy közösségi szükséglet felmérő technika, az interjúkörút bemutatása. Megfogalmazzuk, ezzel hogyan tudunk közösségi szintű célokat beazonosítani, új tagokat bevonni, és építeni a szerveződésünket.

11.15-11.35: SZEMÉLYES TALÁLKOZÓ
Páros interjúk az interjúkörút keretében.

11.35-12.00: ELSŐ CSOPORTGYŰLÉS I.
Milyen egy jó találkozó? Mi a moderátor szerepe? Hogyan tehetnek hozzá a résztvevők egy sikeres találkozóhoz? Hogyan lehet levezetni egy találkozót?

12.00-13.00: EBÉDSZÜNET

13.00-14.15: ELSŐ CSOPORTGYŰLÉS II.
A találkozó előkészítése. A toborzási terv és a találkozó menetrendjének kidolgozása.

14.15-14.45: HATALOM
Mi a hatalom? Értékvonal.

14.45-15.00: LEZÁRÓ KÖR

Segédanyagok:
A csoporttalálkozó levezetése.
Az interjúkörút és a személyes találkozó.
Köszönet Gosztonyi Marcinak az ötletelésben a koncepció előkészítéséhez.

In English.

Közösségi összefogás a bűnözéssel terhelt negyedben

Jim Field, a bal oldalon
Forrás:
http://jesssteele.wordpress.com

Jim Field a Chicago Coalition for the Homeless (Chicagói Koalíció a Hajléktanalokért) közösségszervezésért felelős igazgatója. Chicago különböző negyedeiben 40 éve szervez közösségeket. 2012 áprilisában 3 hetet töltöttem a szervezettel, akkor készítettem ezt az interjút.


1992-ben a chicagoi, többnyire lengyel amerikaiak lakta Avondale szomszédságban a legégetőbb ügy a bűnözés felszámolása volt. Hogy fogtál neki a közösségszervezésnek?
Jim: Nekiláttam a szomszédság feltérképezésének. Azokban a háztömbökben kezdtem, ami a legközelebb volt a negyedet uraló gengszterbanda bázisához. Koncentrikus körökben haladtam egyre távolabb addig, ameddig azt nem hallottam a lakóktól, hogy a gengszterbanda tevékenysége nincs igazán hatással a mindennapjaikra. Potenciális vezetőket kerestem, háztömbönként egy-két olyan érintett embert, akikről azt gondoltam, képesek képviselni a közösség érdekeit. Aztán leszerveztem nekik egy találkozót. Átbeszéltük, milyen hatással vannak az életükre a bűncselekmények. Közben arra próbáltam rávezetni őket, hogy a hatóságok nem fogják maguktól megoldani a problémát.

Nem féltek attól, nem féltetted őket attól, hogy a végén rajtuk csattan az ostor?

Jim: Az ostor eddig is rajtuk csattant. A banda eddig is félelemben tartotta őket, bűncselekmények eddig is történtek. A kérdés az volt, hogy a közösség képes-e olyan szintű összefogásra, aminek eredményeképp közös erővel fel tudnak lépni a megfélemlítés ellen. Mi van, ha a banda bosszút áll? - kérdezték. A banda eddig is bosszút állt, már régóta félelemben éltek - válaszoltam. Féltem a gyerekemet - mondták. Ha azt akarod, hogy a gyermeked ne féljen, lépned kell - feleltem. Agitáltam őket. Be kellett látniuk, hogy ha nem tesznek valamit, minden marad a régiben. Aztán hátraléptem. A döntést nekik kellett meghozniuk. Végül elszánták magukat. És abban egyeztek meg, hogyha a közösség bármelyik tagját megfélemlítik, egy emberként fognak kiállni mellette. Az is segített az elhatározásukban, hogy én már végigcsináltam egy ilyen kampányt, mondhattam azt nekik, hogy ez már másoknak is sikerült. Közösségszervezőként rengeteg kifogással találkozik az ember, a fehérek lakta szomszédságban azt hallom, hogy ezt meg lehet csinálni afroamerikai szomszédságban, mert ott erősebb a közösségi élet, de náluk nem; míg az afroamerikai szomszédságban azt hallom, hogy ezt meg lehet csinálni fehérek lakta szomszédságban, mert ők szívesebben járnak gyűlésekre, de ők nem.

Hogyan zajlott a kampány?

Jim: Elkezdtünk nyomást gyakorolni a hatóságokra: nyúztuk a rendőrséget, elmentünk a polgármester házához, médiavisszhangot teremtettünk a bűncselekményeknek, hogy kínossá váljon a hatóságoknak, hogy nem foglalkoznak vele. Sajnos egy nagyon szomorú eseménynek kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a hatóságok érdemben lépjenek. Egy 16 éves lánynak elvágták a torkát. A szomszédságot nagyon megrázta az eset, és nagy erőkkel arra kényszerítették a rendőrkapitányt és az államügyészt, hogy tegyenek érdemi lépéseket, és vigyék bíróság elé az elkövetőt. A rendőrség végül elkapta a gyilkost, mi pedig mozgósítottuk a szomszédságot, hogy minél többen vegyenek részt a tárgyaláson. A tárgyalást megelőző néhány napon azonban a banda tagjai téglát dobtak be az irodánk ablakán. Azonnal összehívtunk egy rendkívüli ülést, 130 ember jött el. Arra jutottunk, hogy meg kell mutatnunk, nem félünk, és vissza kell vinnünk a téglát a gang főhadiszállására. Nyilvános akciónak szántuk, meghirdettük a médiának. A rendőrségnél ez kivágta a biztosítékot, azt mondták, ilyet ne csináljunk. A média imádta. Mi pedig ragaszkodtunk hozzá, hogy megvalósítjuk az akciót. Úgyhogy két nappal a tárgyalás előtt, egy szerda esti napon rendőrautók és a média kíséretében felvonultunk a gengszterbanda főhadiszállásához, és visszaszállítottuk a téglát. Két nappal később nagyon sok emberrel töltöttük meg a tárgyalótermet.

Volt példa arra, hogy személyesen megfenyegettek valakit?

Jim: Sokat segített a védelmünkben, hogy szoros együttműködést ápoltunk a rendőrséggel, és médianyilvánosságot adtunk a munkánknak. Persze megtörtént, hogy a banda egyik tagja egyszer csak betoppant a találkozónkra. A frissebb vezetők rettentően megijedtek. Azon a beszélgetésen épp egy rendőr is jelen volt. Azt mondta, ha valaki hajlandó tanúvallomást tenni, letartóztatja a fenyegetőt, de végül senki nem volt erre hajlandó.

Milyen a jó vezető?
Jim: Aki a közösség érdekeit tartja szem előtt, és fontos számára a szervezet építése. Aki tiszteli az embereket, de közben kemény, amikor szükség van rá. A közösségszervezés közben a vezetők ösztönös tulajdonságait mozgósítom. Ha éppen arra van szükség, hogy valaki jól megmondja a magáét a döntéshozónak, akkor olyan embert viszek magammal, aki támadóbb, pitbulltípus.


Pályád kezdetén Chicago egy litvánok lakta negyedében dolgoztál közösségszervezőként. Litván felmenőkkel nem rendelkezvén hogyan hidaltad át a kulturális különbségeket?

Jim: A litvánok zárt közösséget alkottak, eleinte nagyon nem akartak elfogadni engem. Nem adtam fel, meg akartam érteni, kik ők, honnan jöttek. A közösségszervező olyan, mint a víz - mindig talál magának utat. Abban a szomszédságban többnyire felsőközéposztálybeli litvánok éltek, akik a második világháború után vándoroltak ki az USA-ba, miután a Szovjetunió elfoglalta Litvániát. Közben kerestem azokat a litvánokat, akik hajlandóak velem szóba állni, jellemzően a második generációs litvánok között találtam szövetségesekre. Rávettem őket, hogy beszéljenek a litván közösségi médiában arról az ügyről, amit addigra sikerült beazonosítom - egy rosszul irányított buszjárat a szomszédság jelentős részének megkeserítette az életét. Az idősebb litvánok elég idegesek lettek rám, mert a fiatalok annak ellenére szerepeltek a médiában, hogy nem beszélték tökéletesen a nyelvet. Ebből azonban kikerekedett egy ismeretség egy első generációs litvánnal. Kerestem a vezetőket. A közösségszervezés olyan, mint a homokszitálás - az interakciók közepette folyamatosan keressük az újabb és újabb vezetőket. Először a "felkent" vezetőkkel kezdtem, egy nagy múltnak örvendő litván szervezet elnökével és alelnökével. Először azt gondoltam, nem kerülhetem meg őket, pedig mást sem csináltak a szervezkedés nevében, csak söröztek és a régi szép időkről nosztalgiáztak. Aztán rájöttem, hogy nem kell rájuk építeni, helyette próbáltam megtalálni azokat az embereket, akik nemcsak névleg, hanem valóban is vezetők. Az elnök és az alelnököt persze bevontam, amikor lehetett, a kapcsolataik révén később kiváló adománygyűjtőnek bizonyultak.

Milyen a jó közösségszervező?
Jim: Olyan, aki hisz az emberekben, jól kezeli őket és türelmes velük. Aki veszi a fáradságot arra, hogy potenciális vezetőkből vezetőket képezzen. Aki érti a hatalmi játszmákat, stratégiai és taktikus. Aki együttműködő légkört teremt az emberek között, és jól használja a médiát. Aki vállalja a konfrontatív helyzeteket, ugyanakkor képes szövetséget kötni: minden célpont potenciális szövetséges, van, hogy megéri velük együttműködni, van, hogy meg kell őket szégyeníteni. A közösségszervezőnek kihívást jelenthet megérteni, hogy nem kell, hogy mindenki (azonnal) kedvelje. Ha azt akarod, hogy szeressenek, tartsál kutyát. A közösségszervező szerepe némileg tudathasadásos állapot: nyerni akar, de valójában nem azért van ott, hogy nyerjen, hanem azért, hogy felépítsen egy erős szervezetet.

Olvasd el angolul.

Közösen kampányolnak a hajléktalan emberek és az ellátóintézmények?

Springfield, lobbi nap, 2011. nov. 29. Forrás: FB

A Chicago Coalition for the Homeless (Chicagoi Koalíció a Hajléktalanokért, CCH) 1980-ban chicagoi hajléktalan ellátóintézmények és jótékonysági szervezetek összefogásából alakult, nem hajléktalan emberek kezdeményezték. A koalíció a különböző kampányokban részben közvetlenül a hajléktalan embereket mozgósítja, részben az ellátókat, illetve szomszédsági szerveződéseket (intézményi alapú közösségszervezés). Kinek mennyire érvényesülnek az érdekei ebben a közösségszervező stratégiában?

A CCH részben kutatás alapján, részben a hajléktalan emberek igényeinek feltérképezésével dönt a kampánycélokról. A szervezet ennek érdekében ún. nagyszabású interjúkörutakat (listening tour) szervez az ellátóintézményekben. A közösségszervezők ilyen alkalmakkor több száz hajléktalan emberrel beszélgetnek, arra kíváncsiak, mik a legfontosabb problémák az életükben. (Ki vagy és min mentél keresztül? Mit gondolsz róla? Mi az, ami a legjobban feldühít?) Az is előfordul, hogy egy konkrét kampánnyal kapcsolatosan kérik ki a szállón élők véleményét. A CCH-nál minden új közösségszervező ilyen interjúkörúttal indít, és legalább 50 hajléktalan, vagy hajléktalanságot megtapasztalt embert kell meginterjúvolnia az első hónapban. A kampánycélokat azonban már maga a szervezet határozza meg, a meginterjúvolt hajléktalan embereknek ebbe nincs beleszólásuk.

A CCH közösségszervezői számára nagyon fontos a személyes kapcsolat az érintettekkel. A személyes beszélgetések (one-on-one) az egyik legfontosabb terep a bizalom kiépítéséhez és ahhoz, hogy kiderüljön, milyen szerveződési szinten van a közösség, és milyen képességeket tudnának mozgósítani az emberek a csoport érdekében. A közösségszervezők eközben számba veszik, hogy kiket milyen kisebb-nagyobb feladatokra lehet bevonni egy akcióba, és keresik a közösség érdekeit képviselni képes embereket, azaz a vezetőket. A rendszeresen zajló programok célja, hogy a közösségszervező rávezesse a hajléktalan embereket arra, hogy hatalmukban áll számon kérni a döntéshozókat az őket érintő döntésekben, és tevőlegesen bevonja őket a futó akciókba. A vezetők pedig különböző fórumokon beszélnek saját életükről, tapasztalataikról, résztvesznek a döntéshozókkal folyó tárgyalásokon, vagy ritkább esetben a sajtónak is nyilatkoznak. A CCH nem fektet hangsúlyt azonban arra, hogy ezek a vezetők a különböző szállókban létrejövő szerveződések élére álljanak, és új lehetséges ügyekről, kampányokról döntsenek, és autonóm sejteket hozzanak létre.

A CCH továbbá nem képviseli a hajléktalan emberek érdekeit az ellátóintézményekkel szemben. A szervezet maximum a mediálást vállalja fel a szociális munkás vagy az intézmény, illetve a hajléktalan emberek között. A CCH közösségszervező stratégiája tehát sokkal inkább a hajléktalan emberek és az illetékes intézmények egy erős tömbben való felsorakoztatását célozza meg olyan ügyekben, ami mindkét félnek közös érdeke (pl. az ellátóintézményeknek járó támogatás vagy a lakhatási támogatás növelése), mintsem a hajléktalan emberek mozgalmának építését. Ebből következően a szervezet arra sem fektet különösebb hangsúlyt, hogy a szállókon kialakuló szorosabb-lazább szerveződések között megerősítse az együttműködést és a kommunikációt, és egyre több sejtből álló erős bázist hozzon létre. A CCH továbbá az esetek többségében kizárólag szállón vagy intézményes keretek között élő emberekkel dolgozik. Így tehát nem szervezi az utcán élő hajléktalan embereket, közvetlenül nem képviseli az érdekeiket.

Ez nem jelenti azt, hogy a döntéshozatali folyamatokban egyáltalán nem jelennek meg az érintettek.  A nagyobb tematikus kampányok esetében, pl. a prostituáltak dekriminalizálásán vagy a börtönviseltek lakhatásának támogatásán a különböző civil szervezetek képviselői mellett az ügyben korábban személyesen érintett emberek is résztvesznek a kampányokat tervező bizottság munkájában. Az elnökség és az alkalmazottak között is vannak olyanok, akik megtapasztalták a hajléktalanságot, vagy még mindig az ellátórendszer biztosítja lakhatásukat.

A CCH a legtöbb kampányban különböző koalíciókban dolgozik, ezért fontos szövetségesei az ellátóintézmények. Akárcsak a hajléktalan emberek esetében, a közösségszervezők itt is az önérdeket tárják fel először. Azt akarják minél tisztábban látni és érezni, milyen együttműködés állhat az intézmények érdekében, illetve miért csatlakoznának az adott kampányhoz. A személyes beszélgetések tehát az intézmények képviselői esetében is legalább olyan fontosak. (Az interjúkörút során az új közösségszervezők az 50 hajléktalanságot megtapasztalt ember mellett közel 50 ellátóintézmény képviselőjét is meginterjúvolják.) Van, hogy érdekükben áll, hogy az érdekérvényesítésben kevésbé tapasztalt intézményeket is bevonjanak a koalíciókba. A munkát ebben az esetben olyan dolgokkal kell kezdeni, amiben kényelmesen érzik magukat az emberek, és fokozatosan lehet csak növelni a tétet. A bizalom kiépítése az intézményi alapú közösségszervezésben is egy folyamat, tudni kell, kik vannak a szervezetben, kivel érdemes tárgyalóviszonyba kerülni, ki mire képes, és mire hajlandó.

Olvasd el angolul.

Rajzold meg a saját pálcikafigurád

A kapcsolatépítés folyamatáról Joe Szakos, a Virginia Organizing igazgatója beszél.

Miért fogadna bizalmába a szomszédság? Mitől nyílnak meg a kapuk?

Joe: A közösségszervező, különösen Amerikában, sokszor olyan, mint egy ejtőernyős felderítő. Oda megy, ahova küldik. Noha előzetesen felkészül a terepről, mégsem lehet biztos abban, pontosan hol ér földet. Én ifjú közösségszervezőként Kentucky állam keleti részében kezdtem egy közösségben, amelynek közelében szénkitermelés folyt. Egyszerű suhanc voltam a szemükben, aki mit sem érthet az ő problémáikból. A közösségszervezés egyik kulcsa, hogy elnyerd a közösség bizalmát és tiszteletét. Ennek alapfeltétele, hogy bízol bennük, és tiszteled őket. Hogy alapvetően szeretsz a társaságukban lenni, minden kihívással együtt. És elfogadod, hogy a bizalom kiépítése folyamat.

Miért kezdtek el bízni benned?

Joe: Azért, mert fontos volt számomra, hogyan gondolkodnak és éreznek. Mert elsősorban figyelmet tanúsítottam irányukban. De persze előbb-utóbb ők is kíváncsiak lettek rám. Itt már nem elég az értő és aktív hallgatás. Közös témákat kellett találnunk. Elkezdtem átgondolni, mik azok az állomásai az életemnek, mik azok a pontjai a személyiségemnek, amivel kapcsolódási pontokat teremthetek a közösség tagjaival. Rögtön kettőt is találtam: szeretem a baseballt, és nagyapám bányász bevándorló munkás volt. Énképünknek, személyiségünknek sok rétege van. A közösségszervezés a kapcsolatépítés művészete is. Minden ember felé más készségünket domborítjuk ki, azt, amivel a másik ember közösséget érezhet. Ha egy akadémikus előtt akarom jó színben feltüntetni magam, akkor valószínűleg előbb-utóbb beszélgetni fogunk a publikációimról. Ez magától értetődőnek tűnik, de nagyon más és nagyon idegen közegben, ahol az emberek szókincse is más, egyáltalán nem az.

Mi segíthet a kapcsolatépítésben?

Joe: A közösséggel való találkozásokra tudatosan kell készülni. Gondold át, ki vagy. Milyen közös pontokat fedezhetsz fel a szomszédságban élők és saját magad között? Rajzold meg a saját pálcikafigurád, és gondold át, ki vagy te az ottélők szemén keresztül. És mik azok a dolgok, amik megteremtik a hidat köztetek. Ismerd meg önmagad! Miért érdekel ez a szakma? Mi a te személyes történeted? Miért zavar téged az igazságtalanság? Legyen erre olyan válaszod, amit két percben, és legyen olyan, amit öt percben is el tudsz mondani. Élettörténetünk folyton változó, személyes konstrukció. Egyes emlékképek időnként előtérbe kerülnek, megint mások új értelmezést nyernek. Tanulj abból, hogy megvizsgálod magad a közösség szemével. Értelmezd újra élettörténeted a közösségszervezés függvényében.

Olvasd el angolul.

Az önérdek mozgósító ereje

Saul Alinsky

Saul Alinsky az 1930-1970-es években többek között Chicago nyomornegyedeiben szervezett közösségeket, fiatalkorú bűnözőkkel, szegénysorban élő európai bevándorlókkal, kirekesztett afroamerikaikkal, illetve rasszista fehérbőrűekkel dolgozott együtt. Szenvedéllyel töltötte el, ahogy a hatalom által kijátszott csoportok visszanyerik emberi méltóságukat, elkezdenek szerveződni, és megérzik, van befolyásuk a nagypolitikára és az üzleti érdekekre.

A legtöbb ember számára a demokratikus állam működése bonyolult és megfoghatatlan. Hiába születnek sorra az életünket befolyásoló döntések, sokan úgy gondolják, nincs ráhatásuk a dolgok alakulására, vagy a megélhetésért folytatott küzdelem minden erejüket felőröli. A döntéshozók sokszor elérhetetlenül távolinak tűnnek, akikre csak azok tudnak nyomást gyakorolni, akik "közel vannak a tűzhöz". A hatalom egyenlőtlen elosztása miatt a kevesebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező közösségek könnyen kiszolgáltatottá válnak, akiket aztán könnyű lesz félrevezetni, kihasználni vagy elnyomni. A demokratikus államnak éppen ezért az lenne az egyik legfőbb feladata, hogy azoknak a társadalmi csoportoknak is megteremtse a döntéshozatalban való részvétel hatékony formáját, akik nehezebben tudják artikulálni követeléseiket. Legtöbbször azonban ez csak nyomásgyakorlás hatására történik meg.

De miért szerveződnének azok, akik megélhetési gondokkal küszködnek, vagy akik azt gondolják, nincs ráhatásuk a dolgok alakulására? Alinsky szerint azért, mert személyesen is érdekükben áll változtatni. Ezért azt a konkrét, égetően fontos és megnyerhető ügyet kereste, ami a legtöbb lakó életét megkeserítette. És meg akarta találni azokat a helyieket, akik szövetségesei lehetnek egy szomszédsági szerveződés beindításában. Mert ha a közösség tagjai ráébrednek arra, hogy összefogással hatalmukban áll befolyásolni a róluk szóló döntéseket, egyre kevésbé fogják magukat apró porszemnek érezni a gépezetben.

Ehhez Alinskynak és közösségszervezőinek kívülről-belülről ismerniük kellett a szomszédságot. Adatelemzéssel indítottak: a terepmunka előtt előzetes képet akartak nyerni a szomszédságról. Átfésülték a népszámlálási adatokat, az önkormányzati jelentéseket, a nyilvános statisztikai adatokat, leltárt készítettek a szomszédságban működő közintézményekről, egyesületekről, sportklubokról, szociális intézményekről, vállalkozásokról, stb. Előkutatást végeztek a szomszédság és az ottélők történelméről. Elemezték a hatalmi viszonyokat és a kapcsolati hálót. Csak ezután kezdték el a munkát a szomszédságban. Nyilván ekkor már sok előzetes feltevésük volt arról, mik lehetnek a fontos ügyek, mégis zárójelbe tették ezeket. A szomszédságban élőktől akarták hallani, mi nyomasztja őket. Alinsky közösségszervezői az önérdekre építettek.

Az előkutatás végeztével a szomszédságot kisebb részegységekre osztották, és elkezdték a kapcsolatfelvételt. Több száz embert interjúvoltak meg, lakókat, boltosokat, helyi civil szervezetek vezetőit, egyházi vezetőket, vagy azokat, akik a közélet más területein vállaltak aktív szerepet. Részletes jegyzeteket készítettek az ott élők attitűdjéről és társadalmi beállítottságáról. Megkeresték azokat, akiket a helybéliek javasoltak. A szociológiából és az antropológiából ismert kvalitatív és kvantitatív kutatási módszereket alkalmazták: résztvevő megfigyelés, strukturálatlan, félig strukturált és mélyinterjúk, statisztikai elemzések, stb. A nap végén felmondták diktafonra a következtetéseiket. Tiszta képet akartak kapni a szomszédságban élők félelmeiről, bánatáról, reményeiről, és képességeiről.

A feltérképezés (area canvassing) legtöbbször egy-két hónap intenzív munkát vesz igénybe. A közösségszervezők ez alatt az időszak alatt a teljes szomszédságot végigjárják. A kapcsolatfelvétel több úton-módon történik. Megkeresik azokat az embereket, akiket az előkutatás során érdekesnek találtak, akik újabb és újabb embereket javasolnak majd nekik megkeresésre (ez a szociológiából és az antropológiából ismert hólabda módszer). Az is lehet, hogy a közösségszervezők rendelkeznek előzetes ismeretséggel, és azokon a kapcsolati hálókon keresztül indulnak el. Van, hogy a véletlenek nyújtanak számukra lehetőséget.

Több szervezet alkalmazza a sokkal direktebb, "kopogtatás" technikát (door knocking, door-to-door canvassing). Önkéntes diákok vagy közösségszervezők otthonaikban keresik fel a szomszédság lakóit, mindenkihez bekopogtatnak, és így próbálják meg beazonosítani a közösség számára fontos ügyeket, és nyitottá tenni őket az együttműködésre. A kapcsolatfelvétel nagyon fárasztó, és eleinte kevés sikerélménnyel kecsegtet. De meg lehet tanulni azokat a kommunikációs technikákat, amikkel könnyebb lebontani a falakat. (Pl. - Mi az, ami mostanában a legjobban feldühítette? - Nem tudom, nem is érdekel. - A szomszédja, Mária említette, hogy nem szállítják el a szemetet. Ez Önnek is probléma? Mit kéne tenni Ön szerint?)

A bizalom kiépülése folyamat, amit a nulláról indítunk. Ezért az elején a feltérképezés velejárója az elutasítás és a gyanakvás. Alinsky egyik sokszor idézett története, ahogy beépült egy Al Capone közeli chicagói bűnbandába. (Ekkor még nem közösségszervezőként, hanem ifjú kriminológusként dolgozott.) Heteken át sertepertélt a gengszterek főhadiszállásán, a chicagói Lexington Hotelban, de mindig elhajtották. Aztán egyik éjjel, a szomszéd asztalnál Capone egyik bérgyilkosa, Nagy Ed felkiáltott: - Hé srácok! Meséltem már azt a sztorit, amikor felcsíptem azt a vörös csajt Detroitban? Mire a többiek kórusban azt felelték: - Neee. Tényleg még egyszer végig kell hallgatnunk? Nagy Ed elszomorodott, mire Alinsky megbökte és így szólt: - Uram, én szeretném hallani a történetet. A gengszter szeme felcsillant: - Szeretnéd, kölyök? Akkor gyere, húzz ide egy széket az asztalunkhoz!

Ezeken a kezdeti ismeretségeken, beszélgetéseken keresztül kapunk képet a szomszédságban élők aggodalmairól, képességeiről, vízióiról is. És így alakíthatunk ki személyesebb kapcsolatot azokkal, aki megbízhatóak, és a csoportérdekeket tartják szem előtt. A hosszabb, személyes beszélgetéseken keresztül azonosíthatjuk be azokat a konkrét, égetően fontos és megnyerhető ügyeket, amikben sok ember érdekelt, és amiken keresztül a szomszédságot mozgósítani lehet. És azokat az embereket, akik majd az ügy élére állhatnak, és vezetőkké (leader) válhatnak. És azokat a közösséget összetartó erőket és erőforrásokat, amikre építkezhetünk az első lakógyűlés megszervezéséhez.

(Forrás: Sanford D. Horwitt: Let Them Call Me Rebel: Saul Alinsky - His Life and Legacy. Alfred A. Knopf, New York, 1989; Playboy Interview: Saul Alinsky - a candid conversation with the feisty radical organizer. Vol. 19. no. 3. - March, 1972; Saul D Alinsky: Rules for Radicals - A Pragmatic Primer for Realistic Radicals. Random House, New York, 1971)

Olvasd el angolul.