A cikk megjelent a PAROLA 2012. 4. számában. KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉS: www.kozossegfejlesztes.hu (www.kkapcsolat.hu)
A nőjogi mozgalomból, a rabszolgafelszabadítási mozgalomból és a munkásmozgalomból táplálkozó amerikai közösségszervezés a 20. századra professzionalizálódott az USA-ban. Civil szervezetek ezrei dolgoznak fizetett közösségszervezőkkel, számos stratégiai döntésben gyakran a közösségi civil szervezet alkalmazottai kapják a főszerepet. Egyes akciókról a munkaértekezleteken döntenek, a dinamizmus vagy a megszokás miatt a tervezés és a levezénylés sokszor nem elég bevonó. Mennyiben mond ez ellent a közösségszervezés módszertani megalapozója, Saul Alinsky egyik jeles mondatának, miszerint soha ne csináld meg mások helyett, amit ők is képesek megtenni önmagukért? Milyen hatalmi dilemmákat vet fel ez a közösségszervező és a tagok viszonyában?
A közösségszervezés szerint a társadalmi és gazdasági igazságtalanságok eredője a társadalmi csoportok közötti hatalmi és erőforrásegyenlőtlenségekben keresendő, ezért a közösség tagjai végső soron a hatalom és az erőforrások igazságosabb újraelosztása érdekében szerveződnek, a döntéshozatali folyamatok befolyásolásán keresztül a demokrácia eszközeivel. A közösségszervezés csillaga a valódi demokrácia, a méltóság, és a szövetséges társadalmi csoportokkal való összefogás.
A közösségszervezés lelke ezért Alinsky egyik jeles mondata: „Soha ne csináld meg mások helyett, amit ők is képesek megtenni önmagukért.” Helyette legyen füled és szíved ahhoz, hogy megértsd, mi a másik ember önérdeke (mi az a cél, ami neki személyesen fontos, és cselekvésre sarkallná), ez hol találkozik a közösség többi tagjának önérdekével, és ezután agitálj. Teremts olyan lehetőséget, hogy a közösség legalább néhány tagja elkezdjen bízni magában, elhiggye, hogy van értelme a csoportos cselekvésnek és a nyomásgyakorlásnak a döntéshozókra, akár konfrontáció árán is.
A közösségszervezés kulcsszava tehát a hatalom, az, hogy a kirekesztett társadalmi osztályok, illetve a sérülékeny (etnikai, nemi, vallási, gazdasági alapon, illetve szexuális hovatartozása, életkora vagy fogyatékossága miatt diszkriminált) csoportok demokratikus taktikákkal elég hatalmat szerezzenek ahhoz, hogy befolyásolni tudják a döntéshozókat. A hatalom a cselekvőképességet (Saul Alinsky), a társadalmi, politikai, és gazdasági változáshoz szükséges erőt jelenti (Martin Luther King, Jr.), ami követelések formájában jut érvényre (Frederick Douglass) a nyilvánosság terében.
A társadalmi működésünk szerves részét képező hatalmi egyenlőtlenségektől azonban a közösségszervező folyamat sem mentesülhet, ami a közösségszervező és a csoport viszonyában ugyanúgy tetten érhető.
Az elnyomás és a képessé tétel finom határmezsgyéje
Az Alinsky-elvvel látszólagos ellentmondásban van, ahogy általában a professzionalizált tagságalapú civil szervezetek működnek: a közösségszervezők és az alkalmazottak sok olyan dolgot elvégeznek, amit megfelelő bevonó stratégia alapján a tagság is elvégezhetne. Természetesen a szakmai gárdát alapvetően a tagság ruházta fel azzal a felelősséggel, hogy az operatív feladatok átvállalásával támogassa a tagszervezetek (sejtek, tagcsoportok) működését, vállalva, hogy ezzel háttérbe szorul a bázisdemokrácia és a konszenzusos döntéshozatal. Természetesen minden közösségi szerveződés számára az elsődleges cél az érintettek bevonása az akcióban való részvételre, a döntéshozókkal való tárgyalásokba, a sajtószereplésbe, a döntéselőkészítésbe. Amikor azonban egy szervezetnek professzionalizált, fizetett alkalmazotti gárdája lesz, ez meggyorsíthatja a döntéshozatali és stratégiai folyamatok elgépiesedésének intézményesülését, különösen, ha a fenntartás érdekében a szervezet pályázási kényszerbe kerül. Ezzel a közösségszervezés esetén különösen fontos számolni, hiszen a közösségszervezés legfőbb üzenete, hogy a szervezet az embereké, és a tagság irányítja.
Az intézményesített civilkedés előnyein–hátrányain túllépve, az Alinsky-elvhez való igazodás további kérdéseket vet fel: összefoglalva a beavatkozás dilemmáját. A csoportmunka során ugyanis gyorsan előáll az a dilemma, hogy a közösségszervező mennyit adhat hozzá a saját tudásából a csoportbeszélgetéshez. Hol van az a határ, amikor már nem új szempontokkal gazdagítja a cselekvést és a közös ethoszt, hanem olyan célok meghatározását ösztönzi, aminek a megvalósításához a tagok még nem rendelkeznek elegendő eszközzel, ismerettel, tapasztalattal, és ezért inkább gyengítené, mint erősítené őket? Hol van az a pont, ahonnan már kiegyensúlyozatlanná válnak a hatalmi viszonyok a szerveződésben tapasztaltabb (adott esetben jobb társadalmi helyzetű) közösségszervező és a szerveződésben nem feltétlenül tapasztalt (adott esetben rosszabb társadalmi helyzetű) tagok között?
Vegyünk egy példát! Ha hajléktalan emberekkel beszélgetve azt próbáljuk feltárni, hogy mi jelentene megoldást a lakhatási válságra, jellemzően az első javaslatok között vetődik fel az üres lakások és ingatlanok sorsa: fel kéne újítani a rendszerváltás óta üresen álló laktanyákat, használatba kellene venni az üresen álló szociális bérlakásokat, lehetőséget kéne biztosítani az érintettek bevonására a felújításba lakhatás fejében. Ezek a válaszok kétségtelenül gyors, kézzel fogható javulást hoznának sok ember, és a város életében. Azonban nagyon sok aggodalmat is felvetnek. A laktanyák lakásokká alakítása, szegregált lakónegyedeket hozna létre és hozzájárulna a szegények kiszorításához a belvárosból. Az üres lakások többsége nagyon rossz állapotban van, a beköltözés hosszú távon szintén – más kiegészítő intézkedések hiányában – hozzájárulhat a szegények elkülönítéséhez. Ezek a „tűzoltó” megoldások, amellett, hogy iránymutató projektek lehetnének, önmagukban nem feltétlenül szolgálják a rendszerszintű változást: a kiterjedt és integrált szociális bérlakásrendszert, a lakhatási támogatás jelentős növelését, átmeneti megoldásként a bántalmazott nők számára új anyaotthonokat, a gyermekek kiemelése helyett több és több családok átmeneti otthonát, jól működő kerületi szociális ellátást és adósságkezelést. Munkát, kenyeret. És persze az is van, hogy az üres lakások renoválásával a hatalom könnyedén hitelt szerezhet annak a látszatnak, hogy ő valóban törődik az emberek lakhatásával.
Az ilyen helyzet több kérdést is felvethet a közösségszervező számára. A fenti példa esetében a közösségszervező vajon mennyire alakíthatja a csoport által felvetett stratégiai irányt vagy menynyire szabhat teljesen új irányt? Másodsorban, mennyire vegyen részt egy akció megvalósításban a győzelem és a csoportkohézió érdekében, ha a csoport nincs birtokában a megvalósításhoz szükséges összes tudásnak? És legfőképpen, hogyan egyensúlyozza ki a közte és a csoport közötti hatalmi különbségeket anélkül, hogy átvenné az irányítást, és leépítené a közösségi vezetők státuszát, de mégis bedobná ötleteit a közösbe?
Kezdjük az első dilemmával! A közösségszervezés során azok az emberek, akik kiszorultak a döntéshozatali folyamatokból, a hatalom és az erőforrások igazságosabb újraelosztása érdekében szerveződnek, a demokrácia eszközeivel. A cél tehát a hosszú távú és rendszerszintű társadalmi változás, miközben a bevonás eszköze, hogy az embereket a saját maguk által meghatározott, először akár kisebb, lokális célok mentén tudjuk szerveződésre sarkallni. A közösségszervezés tehát oda-vissza tanulás. A kívülről érkező közösségszervező felelőssége, hogy új szempontokkal gazdagítsa a közösség látásmódját, miközben saját látásmódját is tágítsa annak megértésén keresztül, hogy a közösség tagjai hogyan definiálják problémáikat és milyen jövőképet tartanak elképzelhetőnek. Az érvek-ellenérvek mérlegelését segítheti a közös tanulás: érintettek (tapasztalati szakértők) vagy „felkent” szakértők meghívása, előtte közösen kérdések kidolgozása, témába vágó előadások, filmanyagok közös átbeszélése, belső képzések a közösség tagjai saját tapasztalatainak aktiválásához, feldolgozásához. A hosszú távú társadalmi változás, illetve az erőforrások hatékonyabb újraelosztása és a társadalmi osztályok közötti hídépítés érdekében a közösségszervezőnek nem lehet célja, hogy ebben a folyamatban saját tudását deaktiválja, és megfossza saját elképzeléseitől és szempontjaitól a közösséget. (Már amennyiben feltételezzük, hogy az ügyet érintő rendszerszintű elképzelései vannak.) De az sem állhat szándékában, hogy az érintetteket cselekvésre ösztönző céloknak ne próbáljon helyet találni a csoportstratégiában, arra hivatkozva, hogy esetleg túl partikuláris célokat határoznak meg.
A másik sokszor felmerülő dilemma a közösségszervező számára, hogy egy akció céljainak közös meghatározása után mennyire vállaljon részt az operatív feladatokban, a megvalósításban: mit vállaljon át, illetve átvállaljon-e egyáltalán bármit is azért, hogy várhatóan (az évek során a szervezésben szerzett gyakorlat és a tapasztalat miatt) erősebb legyen az akció, jobban átmenjen az üzenet, nagyobb legyen a siker, és kevesebb lehetőség legyen a hibázásra. Ez esetben elkerülhetetlen, hogy lesznek a csoportban olyanok, akiknek a feje felett történnek majd a folyamatok, és a teljes folyamat nem feltétlenül lesz önállóan rekonstruálható. A közösségszervezőnek azonban arra is figyelnie kell, hogy meg tudja tartani a csoport energiaszintjét: ehhez pedig az kell, hogy minél értelmesebb és hatékonyabb kerethez segítse a csoportos cselekvést, a győzelem érdekében segítse a célok megvalósulását, és rengeteg lendületet és perspektívát vigyen a csoportba.
A cél természetesen az lenne, hogy a közösségi szerveződés önjáróvá váljon. Ezért kell kialakítani azokat a folyamatokat, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenki kisebb-nagyobb részfeladatot vállaljon a csoportos tevékenységben, és a csoport életének szerves részévé kell tenni a fejlődési mechanizmusokat (belső képzés, feladatok új embereknek stb.). Azonban az, az elv, hogy ne csináljunk meg olyat, amit mások is meg tudnak csinálni maguknak, nem egyenlő a teljes háttérbe vonulással. A feladatok sokasága, a szervezési kihívások, a politikából való kiábrándultság miatt nehezen lehetne teljesíthető az, az elvárás, hogy egy közösség megőrizze energiaszintjét, kialakítsa integritását, elérje első győzelmeit, és még a tagsága is gyarapodjon, amennyiben a közösségszervező külső facilitátori szerepet játszik, és nem száll be a megvalósításba.
Ez persze fontos hatalmi kérdéseket vet fel, ami elvezet minket harmadik dilemmánkhoz: a hatalmi egyenlőtlenség kezeléséhez. A közösségszervező általában nem tagja a közösségnek (az érintettek körének), ismeri, érti a közösségszervezés elméletét és gyakorlatát, és – amennyiben sikerül elnyernie a közösség bizalmát – éppen kívülállósága teheti képessé arra, hogy felfigyeljen a közösség azon tagjaira, akik rendelkeznek némi bizalmi tőkével, demokratikusak és bevonóak. Ők válhatnak majd közösségi vezetővé olyan értelemben, hogy összefogják az érintetteket, képesek közösen megfogalmazni a legégetőbb csoportügyeket, és mobilizálni tudják a csoport tagjait a társadalmi változás érdekében, a közösségszervező segítségével. A közösségszervező belép az érintett közösség életébe, terébe, erősíti a csoportkohéziót és a demokratikus döntéshozatali és kommunikációs kultúrát, új megoldási javaslatokra vezeti rá a csoportot, új szempontokat vet fel. És amiatt, hogy a közösségszervező kívülálló, közvetítő is egy másik világhoz, amelyből így a közösség tagjai új tudás- és értékrendszert meríthetnek.
Amennyiben kialakul a bizalom, előállhat azonban az a helyzet is, hogy a közösségszervező szava majd többet nyom a latba vagy nagyobb autoritást képvisel, mint az érintettek vagy a közösségi vezetők szava (pl. abban, hogy az üres házak témát nem érdemes szakpolitikailag külön hangsúlyozni, mert hosszú távon félrevezető, és kontraproduktív lehet). Naivitás lenne azt gondolni, hogy az „egyenlőség” létrejöhet pusztán konszenzusos döntéshozatallal vagy kommunikációs eszközökkel. A társadalmi státuszból, nemi, etnikai hovatartozásból származó különbözőségeinket tudatosan kell kezelnünk, a hatalmi egyenlőtlenségeknek tudatában kell lennünk, és folyamatosan újabb és újabb mechanizmusokat kell kitalálnunk annak érdekében, hogy ezek lehetőség szerint kiegyenlítődjenek, illetve megtermékenyítőleg hassanak a csoportra. A közösségszervező feladata, hogy aktiválja az érintettek tapasztalati tudását a társadalomról: megfogalmazza és kérdéssé formálja azokat a szempontokat, amelyek aktiválják a közösségben rejlő tapasztalati szakértelmet, amivel új szempontokat tudnak hozzátenni a vitához. Például az üres házak esetében azt, hogy miért ez a téma indítja be elsőre az érintettek fantáziáját, hogyan segíthet ez a bevonódásban, toborzásban, a téma kapcsán milyen rendszerszintű politikai követeléseket lehetne megfogalmazni, mik a realitásai egy felújításnak építői szempontból, mennyire fenntartható egy ilyen projekt a beköltözők fizetőképessége szempontjából stb.
A közösségszervezésben is kiemelten fontos tehát a „fékek és ellensúlyok” rendszere. A közösségszervezőnek rettentően sok szerepet kell betöltenie egy még formálódó csoportban (csoportdinamikai és kommunikációs szempontból, illetve a közös ethosz – elvrendszer és viselkedés – kialakításáért), ahol még nem alakultak ki a szerepek, zavarosak az elvek, adott esetben elnyomás van a tagok között, nem rögzült még a belső kommunikációs kultúra vagy az egymáshoz viszonyulás szabályai. Ezért számomra sokkal szimpatikusabbnak és eredményesebbnek tűnik, amikor két-három közösségszervező dolgozik egy csoporttal, támogatva és ellenőrizve egymást, megkönnyítve az új energiák és szemléletmódok behozását, amely a fent említett hatalmi dilemmákat is sokkal inkább ellenőrizhetővé teszi.
A „Soha ne csináld meg mások helyett, amit ők is képesek megtenni önmagukért” elv tehát nem feltétlenül azt jelenti, hogy közösségszervezőnek a háttérből kéne irányítani, hanem azt, hogy mindenki vállaljon képességeihez mérten feladatot, szerepet, beleértve a fenti dilemmák számba vétele után a közösségszervezőt is. Hogy mindenki érezze, hogy a győzelem vagy a kudarc közösségi aktus volt, amelyért ő is felelős.
A professzionalizált, tehát a civil szervezetek által menedzselt közösségszervezés is ezt a feladatmegosztós gyakorlati irányt igazolja, aminek azonban sokszor hátrányára válik, hogy a közösségszervezőkre, tehát az alkalmazotti gárdára delegált operatív feladatok és felelősségek rendszerének hatékonysága általában nincsen közösségileg rendszeresen kiértékelve, és nem születik a szervezeti struktúráról újra és újra közösségi döntés.
Sebály Bernadett
kulturális antropológus
http://szervezzesszervezodj.blogspot.hu/
