A szomszédsági szerveződések korlátaiban rejlő lehetőségek

A Parola 2012/2. számában Velenczei Ágnes lakótelepi közösségfejlesztő projektjeiről számol be. A József Attila lakótelepen az elmúlt hat évben számos olyan program valósult meg, amely a kisgyermekes családok számára biztosít teret egymás megismeréséhez és a közös kikapcsolódáshoz. A projekteknek köszönhetően erősödőtt a közösségi élet, ami egyre több lehetőséget adott a szomszédságot érintő problémák felmérésére. Formálódni kezdett egy szervezet, amely szomszédsági szinten fontos eredményeket ért el (a kerületi vezetés kialakított a babakocsisoknak egy rámpát, illetve áthelyezte a közeli erdőben kihasználatlanul álló fajátékokat egy közkedvelt játszótérre). Az Írisz Családi Kör az utóbbi években azonban szembesülni látszik egy, a szomszédság keretein jóval túlmutató problémával: nincs elég bölcsődei férőhely a kerületben. A "Bölcsis forradalomnak" elkeresztelt program országos, rendszerszintű problémát feszeget.

A lokális probléma és a rendszerszintű probléma összekapcsolása a közösségszervezés egyik kulcsmomentuma. A közösségszervezés lényege egyrészt abban rejlik, hogy az egyének, kisközösségek számára fontos ügyeket sikerül-e a közösség aktivizálásával megoldani, másrészt abban, hogy a helyi ügyekre építkezve - a lendület életben tartásásával, másokkal szövetségre lépve - sikerül-e a valódi társadalmi változás érdekében rendszerszintű problémákra is reagálni. Ehhez elengedhetetlen, hogy a közösségi szerveződés tagjai - politikai nevelés, csoportos önképzés útján - megfogalmazzák a helyi problémák mögött meghúzódó, rendszerszintű összefüggéseket, és belássák a szomszédsági keretek korlátait. Az a felháborodás (kihívás, fejlődési lehetőség, emberszeretet), amely ebből a folyamatból fakad és a hosszabb, a szűk közösség keretein túlmutató kampányokat táplálja, megfelelő szervezeti támogatás mellett radikalizálni tudja a csoportot. Azaz felkészítheti a konfliktusok és a konfrontatív helyzetek felvállalására, és elvezetheti ahhoz a felismeréshez, hogy ez kifejezetten nem káros a társadalomra.

Az 1960-as évek mozgalomépítési tapasztalatai alapján a közösségszervezők újraértelmezték az Alinsky-hagyományt, és ezzel együtt a szomszédságok társadalmi változásban elfoglalt szerepét. A közösségszervezők azt látták, hogy sok erős, lokális szerveződés nélkül az átfogó kampányok, mozgalmi törekvések előbb-utóbb kifulladhatnak, míg a lokális kereteken túlmutató célok felismerése nélkül a helyi szerveződések megrekedhetnek a növekedésben. Az 1970-es évekre az az igény fogalmazódott meg, hogy olyan tömegszervezeteket kell létrehozni, melyek erős szomszédsági szerveződésekben gyökereznek, és lokális szinten (is) konkrét eredményeket tudnak elérni, miközben ezeket a követeléseket összehangoltan, országos szinten képesek artikulálni, illetve a helyi szervezeteket be tudják csatornázni egy országos kampányba. A neo-alinsky-féle közösségszervező modell egyik első és legsikeresebb előfutára a 2010-ben korrupciós ügyek miatt feloszlott, kiterjedt tagságán keresztül hatalmas befolyással bíró Association of Community Organizations for Reform Now (Közösségi Szervezetek Egyesülete a Reformért Most, ACORN) volt.

Az Írisz Családi Kör "Bölcsis forradalmában" is a rendszerszintű követelések megfogalmazására való igény látszódik kirajzolódni. Ez új eszközökkel gazdagíthatja az alapvetően közösségfejlesztő profilú szervezetet. Stoecker a közösségfejlesztés gyökereit a funkcionalista társadalommodellben, míg a közösségszervezését a konfliktuselméletben határozta meg (DeFilippis-Fisher-Shragge 2010:137). Az előbbi esetében a társadalom különböző funkciókat betöltő tagjai alapvetően egyensúlyra törekednek, keresik a lehetőséget az együttműködésre, az utóbbi szerint a társadalmi folyamatokat hatalmi különbségek, társadalmi, gazdasági, politikai egyenlőtlenségek jellemzik, amik konfliktust szülnek, nem egyensúlyt. Azaz a közösségfejlesztést az is megkülönbözteti a közösségszervezéstől, hogy míg az előbbi - a közösség bevonásával - alapvetően a közösség életminőségét javító szolgáltatást nyújt, addig az utóbbi - a közösség mobilizálásával - hatalmat generál a közösség tagjainak a nyilvánosság terében, és a probléma megoldása érdekében az erőforrásait a döntéshozókra való nyomásgyakorlásra használja.

A gyakorlatban ez a két, alapvetően ellentétes hozzáállás - pl. egy mozgalmi együttműködés keretein belül - jól kiegészítheti egymást, de egy szervezeten belül is összefonódhat. Könnyen előfordulhat, hogy a közösségfejlesztő csoport kénytelen felvenni a harciasabb stílust, amennyiben a hatalom nem együttműködő a kezdeményezésekre, vagy a tagok érdekei úgy kívánják. A progresszívebb settlement házak, pl. a Hull House, annak ellenére, hogy alapvetően társadalmi, kulturális, művészeti programokat nyújtott a chicagoi Near West Side negyedben élő szegények számára, arra is volt példa, hogy a lakókat a bevándorló munkások munkakörölményeinek javítása érdekében mobilizálta. Egy közösségszervező csoport számára is lehet taktikailag fontos a szolgáltatásnyújtás. A lakhatással foglalkozó new yorki Fifth Avenue Committee pl. közösségfejlesztő és közösségszervező elemeket is ötvöz a munkájában azzal, hogy többek között elérhető áron ad bérbe (és tart fenn) lakásokat, miközben a bérlők megszervezésén keresztül kampányol a kilakoltatások ellen. Vannak olyan szervezetek is, amelyeknél a közösségszervezést teljesen leváltotta a szolgáltatást nyújtó közösségfejlesztés, ilyen az arab amerikaiakat segítő, detroiti ACCESS, vagy a chicagoi Back of the Yards Neighborhood Council (BYNC).

A lokális és fővárosi vetületet kezdtük el összekötni A Város Mindenkiével pl. az Üres Lakások kampányban. Miközben a Józsefvárosban egy raktárhelyiséget lakásként használó gyermekes női tagunk kilakoltatása ellen, lakhatásának rendezése érdekében lépünk fel, az ő példáján keresztül, illetve a kerületi üres lakás helyzetre rámutató akciókkal irányítjuk rá a figyelmet az önkormányzatok elégtelen lakásgazdálkodására, az országos lakáspolitika hiányára, és a leépült szociális bérlakásrendszerre. A csoport végsősoron (és amennyiben következetes) mindkét szinten a szociális bérlakásrendszer bővítéséért dolgozik.

(Forrás: Robert Fisher: Let The People Decide: Neighborhood Organizing in America. Twayne Publishers, 1984; James DeFilippis-Robert Fisher-Eric Shragge: Contesting Community. The Limits and Potential of Local Organizing. Rutgers University Press, New Brunswick, New Jersey, and London, 2010)

Olvasd el angolul.

Szervezetépítés a Back of the Yards-ban

A Back of the Yards ma.

Saul Alinsky 1938-ban a Chicagoi Egyetem megbízásából egy bűnmegelőzési program keretében kezdett el Chicago egyik nyomornegyedében, a Back of the Yards-ban dolgozni. A Chicago Area Project (Chicago Területi Projekt, CAP) célja az volt, hogy a problémában kifejezetten érintett lakók (fiatalkorúak, családok, börtönviseltek) bevonásával és elképzeléseire építve olyan szomszédsági programokat (pl. ifjúsági sportklubot) indítson el, amellyel csökkenteni lehetne a fiatalkorú bűnözést. Alinsky-t azonban ekkor már olyan modellek érdekelték, amelyek a társadalmi problémákat a közösség bevonása mellett az igazságtalan hatalmi viszonyok átrendezésével oldanák meg. Így, a CAP egyik hajtásaként született a Back of the Yards Szomszédsági Tanács (BYNC) a helyi szakszervezet és a katolikus egyházi közösségek összefogásával.

A Union Stock Yards bejárata ma.

A századfordulóra Chicago vált az amerikai húsfeldolgozás központjává. A belföldi húsfogyasztás jelentős részét ez a város termelte ki, évente több millió állatot mészároltak le itt, és dolgoztak fel. A termelés 1865-től a város egyik negyedében található gigantikus méretű iparterületen, a Union Stock Yards-on zajlott. Az állatok karámok tízezreiben várakoztak a mészárszékre, szagukat kilométerekről lehetett érezni. A könyörtelen körülmények ellenére a munkalehetőség reményében európai bevándorló munkások tízezrei (írek, németek, lengyelek, szlovákok, csehek, stb.) özönlöttek a városba, és telepedtek le az ipartelep mögötti negyedben, a Back of the Yards-ban. A munkások alacsony munkabérért, egészségtelen körülmények között, napi 10-12 órát dolgoztak, sokan köztük alig tudtak angolul. A többnyire katolikus enklávék nemzeti alapon igen erősen elkülönültek egymástól, ami ellehetetlenítette a közös fellépést. A negyedben nagy volt az etnikai feszültség.


Clifford Shaw kriminológus, a CAP vezetője a társadalmi-gazdasági körülmények és a bűnelkövetés összefüggéseit vizsgálta. Ezzel azt az akkoriban elterjedt rasszista nézetet cáfolta, miszerint egy ember származása (azaz az, hogy melyik bevándorló csoport tagja) befolyásolhatja, hogy el fog-e követni bűncselekményt vagy sem. Shaw a fiatalkorú bűnözés csökkentésére olyan alulról jövő, közösségi szerveződéseket kezdeményezett, ahol a közösség aktívan részt vállal a megoldási javaslatok kidolgozásában és kivitelezésében.

Alinsky, Shaw munkatársa azonban ekkor már más terveket dédelgetett. Olyan szomszédsági szervezetet akart létrehozni, amelynek sok ügy van a napirendjén, így széles közösségi bázissal rendelkezik, és felemeli a hangját a munkások kizsákmányolása ellen is. Alinsky rövid ideig aktivistája volt az egyik legnagyobb amerikai szakszervezetnek, a Congress of Industrial Organizations-nek (Ipari Szervezetek Kongresszusa, CIO). Ez az élmény megerősítette lelkesedését és vonzalmát a CIO elvei és módszerei iránt. A CIO az 1930-as években a Back of the Yards-ban is kiépítette bázisát. Alinsky tehát a kriminológus kutatóként és szakszervezeti aktivistaként megismert modelleket emelte át és alkalmazta a szomszédságban élők megszervezésére.

Az Alinsky-módszer lényege, hogy a közösségszervező szövetségre lép a szomszédságból azokkal, akik jelentős háttérbázist tudhatnak maguk mögött. Együtt létrehoznak egy demokratikus, közösségi alapú szervezetet. A szervezet erejét ezeknek a szövetséges vezetőknek az összefogása adja, akiket a közösségszervező stratégiai alapon azonosít be, és megpróbálja érdekeltté tenni őket a szervezet működtetésében. A Back of the Yards esetében Alinskynek három fő szövetségese volt: egy sportlétesítmény széles támogatottsággal rendelkező vezetője, Joe Meegan; a helyi húsfeldolgozó üzem kommunista szakszervezeti vezetője, Herb March; és egy progresszív katolikus püspök, Bernard J. Sheil. A BYNC ereje tehát éppen abban rejlett, hogy a közösség látszólag legellenérdekeltebb tagjait sikerült egy platformra terelni: a katolikus egyházat és a szakszervezeteket.

Az ifjúsági sportlétesítmény,
a Davis Square Park ma.

A szomszédsági tanács megalapítása több lépcsős folyamat. Az első találkozón az érdeklődő szervezetek képviselői beazonosították a közösség számára legégetőbb ügyeket, meghatározták a szervezet alapelveit. (A lakógyűlést megelőző feltérképezésről itt olvashatsz.) Ez alapján az agenda alapján kezdődött el a hónapokon át tartó toborzás. Alinsky és Meegan azért agitált, hogy minél több szervezet (gyülekezet, iskola, társadalmi szerveződés, klub, stb.) lépjen be a szomszédsági tanácsba. Ez a szervezeti modell már jelentősen különbözött a Shaw-féle szomszédsági tanácstól. Míg az utóbbiban érdeklődő egyének vettek részt, az Alinsky és a Meegan féle elképzelés jobban hasonlított a szakszervezeti modellhez, ahol a helyi szerveződések képviselői ülnek egy központi tanácsban. Alinsky és Meegan arra is hangsúlyt fektettek, hogy a helyi sajtót használják.

Az alapító szomszédsági gyűlésen közel 350 ember vett részt, a szervezetet Bernard J. Sheil képviselte. Megalakult az első elnökség négy katolikus pap (négy különböző - egymással alapvetően feszült viszonyban álló - etnikumot összefogó egyházi közösségből), egyházi kötődésű klubok képviselői, három üzletember, egy sportklub vezetője, egy szakszervezeti ifjúsági bizottsági tag, a helyi rendőrkapitány és Herb March részvételével. A cél az volt, hogy az elnökség minél reprezentatívabb legyen, tehát a szomszédság minél szélesebb társadalmi köreit képviselje.

A BYNC tehát már csupán az összetételéből kifolyólag is hatalmi tényezőt képzett a chicagoi városvezetés és a gyártulajdonosok szemében. A szervezeti felállás egyértelműen átrendezte a kapcsolati viszonyokat a szomszédságban, és a hatalom szemében a közösség széles körű összefogásával fenyegetett egy esetleges, a húsfeldolgozó üzem ellen indított sztrájk esetében is.

Az elnökség nyilvános találkozókon vitatta meg a BYNC terveit, és különböző munkacsoportokat (pl. fiatalkorú bűnözéssel foglalkozó munkacsoport) hozott létre. A szervezet lobbizott az iskolások étkeztetéséért, sportolási lehetőséget teremtett a fiataloknak, létrehozott egy hitelalapot, amely a szomszédság fejlesztésére fordítható kölcsönt nyújtott alacsony kamattal, munkahelyteremtő programokat indított (a helyi vállalkozások alkalmazzanak minél több helyi fiatalt), illetve a helyi üzleti vállalkozások fellendítéséért kampányolt ("Vásárolj a Back of the Yards-ban"). 1946-ban a húsfeldolgozó üzem dolgozói által szervezett sztrájkban az egyházi vezetők is demonstráltak.

Az Alinsky-féle közösségszervezői modellt sokan azért kritizálják, mert céljai nem mutatnak túl a szomszédsági kereteken. Alinskynak ugyan számos elképzelése volt arról, hogy ezek a demokratikus szerveződések hogyan szaporodnak el szerte az országban, és hogyan születik ettől újjá az amerikai demokrácia, azonban ezek a helyi szomszédsági szerveződések soha nem egyeztették céljaikat és nem alakultak állami szintű vagy országos mozgalommá. Alinsky továbbá mindig is ódzkodott attól, hogy a szomszédság a konkrét és megnyerhető célok helyett vagy mellett valamilyen ideológia mentén szerveződjön. Emiatt azonban a szomszédság tagjainak sok esetben nem is kellett szembenéznie saját - rasszista, nemi, szexuális hovatartozást érintő - előítéleteivel. A Back of the Yards pl. nem reagált progresszíven arra a társadalmi változásra, amikor 1940-70 között a déli államokból munka reményében és a nyílt rasszizmus és erőszak elől menekülve több millió afroamerikai vándorolt az északi és a nyugati államokba. A Back of the Yards abban az időben alapvetően fehérek lakta negyed volt, és lakói mindent megtettek azért, hogy megakadályozzák a Chicagoban új életet kezdő afroamerikaiak beköltözését a negyedbe.

A Back of the Yards ma többnyire mexikói amerikaiak lakta negyed. A BYNC ma is létezik, a jelenlegi vezetés inkább közösségfejlesztő programokat indít, a hatalmi viszonyokat szükség esetén megkérdőjelező közösségszervező profil háttérbe szorult.

(Forrás: Sanford D. Horwitt: Let Them Call Me Rebel: Saul Alinsky - His Life and Legacy. Alfred A. Knopf, New York, 1989; Robert Fisher: Let The People Decide: Neighborhood Organizing in America. Twayne Publishers, 1984; Encyclopedia of Chicago, access: http://www.encyclopedia.chicagohistory.org)

Olvasd el angolul.

Közösen kampányolnak a hajléktalan emberek és az ellátóintézmények?

Springfield, lobbi nap, 2011. nov. 29. Forrás: FB

A Chicago Coalition for the Homeless (Chicagoi Koalíció a Hajléktalanokért, CCH) 1980-ban chicagoi hajléktalan ellátóintézmények és jótékonysági szervezetek összefogásából alakult, nem hajléktalan emberek kezdeményezték. A koalíció a különböző kampányokban részben közvetlenül a hajléktalan embereket mozgósítja, részben az ellátókat, illetve szomszédsági szerveződéseket (intézményi alapú közösségszervezés). Kinek mennyire érvényesülnek az érdekei ebben a közösségszervező stratégiában?

A CCH részben kutatás alapján, részben a hajléktalan emberek igényeinek feltérképezésével dönt a kampánycélokról. A szervezet ennek érdekében ún. nagyszabású interjúkörutakat (listening tour) szervez az ellátóintézményekben. A közösségszervezők ilyen alkalmakkor több száz hajléktalan emberrel beszélgetnek, arra kíváncsiak, mik a legfontosabb problémák az életükben. (Ki vagy és min mentél keresztül? Mit gondolsz róla? Mi az, ami a legjobban feldühít?) Az is előfordul, hogy egy konkrét kampánnyal kapcsolatosan kérik ki a szállón élők véleményét. A CCH-nál minden új közösségszervező ilyen interjúkörúttal indít, és legalább 50 hajléktalan, vagy hajléktalanságot megtapasztalt embert kell meginterjúvolnia az első hónapban. A kampánycélokat azonban már maga a szervezet határozza meg, a meginterjúvolt hajléktalan embereknek ebbe nincs beleszólásuk.

A CCH közösségszervezői számára nagyon fontos a személyes kapcsolat az érintettekkel. A személyes beszélgetések (one-on-one) az egyik legfontosabb terep a bizalom kiépítéséhez és ahhoz, hogy kiderüljön, milyen szerveződési szinten van a közösség, és milyen képességeket tudnának mozgósítani az emberek a csoport érdekében. A közösségszervezők eközben számba veszik, hogy kiket milyen kisebb-nagyobb feladatokra lehet bevonni egy akcióba, és keresik a közösség érdekeit képviselni képes embereket, azaz a vezetőket. A rendszeresen zajló programok célja, hogy a közösségszervező rávezesse a hajléktalan embereket arra, hogy hatalmukban áll számon kérni a döntéshozókat az őket érintő döntésekben, és tevőlegesen bevonja őket a futó akciókba. A vezetők pedig különböző fórumokon beszélnek saját életükről, tapasztalataikról, résztvesznek a döntéshozókkal folyó tárgyalásokon, vagy ritkább esetben a sajtónak is nyilatkoznak. A CCH nem fektet hangsúlyt azonban arra, hogy ezek a vezetők a különböző szállókban létrejövő szerveződések élére álljanak, és új lehetséges ügyekről, kampányokról döntsenek, és autonóm sejteket hozzanak létre.

A CCH továbbá nem képviseli a hajléktalan emberek érdekeit az ellátóintézményekkel szemben. A szervezet maximum a mediálást vállalja fel a szociális munkás vagy az intézmény, illetve a hajléktalan emberek között. A CCH közösségszervező stratégiája tehát sokkal inkább a hajléktalan emberek és az illetékes intézmények egy erős tömbben való felsorakoztatását célozza meg olyan ügyekben, ami mindkét félnek közös érdeke (pl. az ellátóintézményeknek járó támogatás vagy a lakhatási támogatás növelése), mintsem a hajléktalan emberek mozgalmának építését. Ebből következően a szervezet arra sem fektet különösebb hangsúlyt, hogy a szállókon kialakuló szorosabb-lazább szerveződések között megerősítse az együttműködést és a kommunikációt, és egyre több sejtből álló erős bázist hozzon létre. A CCH továbbá az esetek többségében kizárólag szállón vagy intézményes keretek között élő emberekkel dolgozik. Így tehát nem szervezi az utcán élő hajléktalan embereket, közvetlenül nem képviseli az érdekeiket.

Ez nem jelenti azt, hogy a döntéshozatali folyamatokban egyáltalán nem jelennek meg az érintettek.  A nagyobb tematikus kampányok esetében, pl. a prostituáltak dekriminalizálásán vagy a börtönviseltek lakhatásának támogatásán a különböző civil szervezetek képviselői mellett az ügyben korábban személyesen érintett emberek is résztvesznek a kampányokat tervező bizottság munkájában. Az elnökség és az alkalmazottak között is vannak olyanok, akik megtapasztalták a hajléktalanságot, vagy még mindig az ellátórendszer biztosítja lakhatásukat.

A CCH a legtöbb kampányban különböző koalíciókban dolgozik, ezért fontos szövetségesei az ellátóintézmények. Akárcsak a hajléktalan emberek esetében, a közösségszervezők itt is az önérdeket tárják fel először. Azt akarják minél tisztábban látni és érezni, milyen együttműködés állhat az intézmények érdekében, illetve miért csatlakoznának az adott kampányhoz. A személyes beszélgetések tehát az intézmények képviselői esetében is legalább olyan fontosak. (Az interjúkörút során az új közösségszervezők az 50 hajléktalanságot megtapasztalt ember mellett közel 50 ellátóintézmény képviselőjét is meginterjúvolják.) Van, hogy érdekükben áll, hogy az érdekérvényesítésben kevésbé tapasztalt intézményeket is bevonjanak a koalíciókba. A munkát ebben az esetben olyan dolgokkal kell kezdeni, amiben kényelmesen érzik magukat az emberek, és fokozatosan lehet csak növelni a tétet. A bizalom kiépítése az intézményi alapú közösségszervezésben is egy folyamat, tudni kell, kik vannak a szervezetben, kivel érdemes tárgyalóviszonyba kerülni, ki mire képes, és mire hajlandó.

Olvasd el angolul.

Amerikai hajléktalan emberek akcióban - A Chicago Coalition for the Homeless közelről

A lobbinap végén, Springfield után, 2012. április

2012 áprilisában egy szakmai továbbképző program keretében 3 hetet töltöttem a Chicago Coalition for the Homeless-nél (Chicagoi Koalíció a Hajléktalanokért, CCH). A CCH hajléktalan emberek érdekvédelmét és érdekérvényesítését ellátó, Illinois államban működő amerikai civil szervezet.


A koalíció 1980-ban chicagoi hajléktalan ellátóintézmények és jótékonysági szervezetek összefogásából alakult. A szervezet javaslatokkal befolyásolja a lakhatással és a hajléktalansággal kapcsolatos politikai irányelvek kialakítását. A megfelelő nyomásgyakorlás érdekében a CCH a szállókkal együttműködésben mobilizálja a szállókon és a családok átmeneti otthonában élő hajléktalan embereket, és szövetségeseiket. A döntéshozók asztalán landoló törvény- és rendelettervezeteket így tehát a CCH a hajléktalan emberek bevonásával "hitelesíti", vagy ha úgy tetszik, a hajléktalan emberek által megfogalmazott követelések megvalósítására keres jogi megoldásokat.

A hajléktalanság felszámolásának és a hajléktalanná válás megakadályozásának legfőbb módja Chicagoban is ugyanaz, mint Budapesten: elegendő megfizethető lakhatásra van szükség. A CCH ennek érdekében 2008-ban más civil szervezetekkel együttműködésben felülvizsgálta Chicago város költségvetését, és olyan bevételi forrásokat azonosított be, melyeket olcsó lakhatás biztosítására lehetne fordítani. A lehetséges források közül végül egy megnövekedett adóbevételt hasznosító közfinanszírozási forma, az ún. adónövekmény-finanszírozás (tax increment financing, TIF) bizonyult a legkézenfekvőbb javaslatnak. Az infrastrukturális beruházások hatására egy városnegyedben növekszik az ingatlanok értéke, aminek következtében az önkormányzat adóbevételei is emelkednek. A TIF irányelvei mentén ezt az adónövekményt infrastrukturális, illetve fejlesztési beruházások támogatására, pl. megfizethető lakhatásra kell fordítani. A CCH kutatásai alapján kiderült, hogy a város évente a TIF alap csupán 4 százalékát fordítja megfizethető lakhatásra, és a támogatásokat számos esetben jól menő cégek kaparintják meg belvárosi irodaépületeik felújítására. Ez ellentmond a TIF eredeti céljával, mely szerint a pénzalapot lerobbant városnegyedek rehabilitálására kellene költeni.

A kutatás eredményeire hivatkozva 2009-ben indult a Sweet Home Chicago (Édes otthon, Chicago) nevű kampány. A 11 szervezetből álló koalíció azt követelte, hogy a TIF alap 20 százalékát (közel $100 millió) megfizethető lakhatásra fordítsák. A kampány során a koalíció arra is rámutatott, hogy a TIF-ből hasznot húzó cégek mekkora bevétellel rendelkeznek, és mekkora a vezető tisztségviselők fizetése. A kampány hatására végül a városvezetés 2011-ben elfogadott egy rendeletet, mely lehetővé teszi, hogy az üres ingatlanokat (adott esetben bedőlt hitelesek elárverezett, üresen álló ingatlanjait) felújító beruházók az ingatlan árának, vagy felújítási költségeinek 30-50 százalékát a TIF alapból finanszírozhassák. A beruházók cserébe vállalják, hogy a lakások 30-50 százalékát alacsony jövedelemből élő családoknak adják ki (egy négy gyermekes család esetében ez az összeg 2011-ben évi $37.700 - összehasonlításképp a létminimum összege egy négy gyermekes család esetében 2011-ben évi $22.350). Így egy ideig lassítani lehet a dzsentrifikációt, azaz biztosítani, hogy az alacsonyabb jövedelmű emberek számára a beruházások eredményeképp felértékelődött negyedekben továbbra is megfizethető maradjon a lakhatás.

A CCH kampányol a lakhatási programok és a hajléktalanellátást érintő állami támogatások csökkentése ellen is. A CCH-nak a 270 szervezetet tömörítő Responsible Budget Coalition (Koalíció a Felelős Költségvetésért, RBC) nevű szerveződés résztvevőjeként 2011-ben sikerült megakadályoznia, hogy a menedékhelyeknek és az átmeneti szállóknak járó állami támogatást csökkentsék. Az illinois-i közgyűlésen több mint száz hajléktalan ember demonstrált a tervezett 52 százalékos csökkentés ellen. A közgyűlés azonban idén is 52 százalékos csökkentést tervez, így néhány héttel korábban szintén nagy erőkkel vonultunk fel Springfield-ben, Illinois fővárosában.

A szervezet továbbá jogi segítséget nyújt hajléktalan fiataloknak, lobbizik a prostituáltak dekriminalizálásáért, a börtönviseltek könnyebb lakáshoz jutásáért, a hajléktalan fiatalokat támogató programok kiterjesztéséért, a minimálbér növeléséért és a munkahelyteremtésért. 2010-ben a Put Illinois to Work (Legyen munka Illinoisban) nevű kampány keretében több mint 27,300 embernek sikerült munkát biztosítani egy, a szövetségi kormány által támogatott munkahelyteremtő program segítségével. A CCH arra lett figyelmes, hogy Illinois államnak nincsen konkrét programja a 300 millió dollárnyi szövetségi támogatás lehívására, illetve felhasználására. A CCH tehát benyújtott egy tervezetet arról, hogyan lehetne ennek az összegnek egy részét hajléktalan emberek foglalkoztatására fordítani. A tervezet végül elnyerte a kormányzó tetszését, a foglalkoztatási programot egy erre szakosodott cég bonyolította le.

A CCH tevékenységében a hajléktalan emberek aktív szerepet vállalnak. A szervezet elnökségében, a kampányokat tervező bizottságokban és alkalmazottai között is vannak hajléktalanságot megtapasztalt, vagy börtönviselt emberek, illetve prostitúció túlélői. A CCH különböző szállókkal együttműködésben építi a hajléktalan emberek bázisát, akik részt vesznek a szervezet akcióin. A szociális munkásokkal együttműködésben (de nem feltétlenül részvételükkel) a közösségszervezők rendszeres programokat tartanak a szállókon élőknek, és támogatókat toboroznak a különböző kampányokhoz. A szervezet rendszeresen tart pl. Szövegírás műhelyt (Horizons Creative Writing Outreach), aminek keretében irodalmi alkotásokat beszélnek át a résztvevők, vagy saját alkotások is születhetnek. A Szónokok Klubja (Speakers Bureau) keretében pedig hajléktalan emberek mesélnek történetükről, és saját tapasztalataikkal támasztják alá a szervezet agendáján szereplő kampánycélokat. A Szónokok Klubja középiskolákba, egyetemekre, vallási és civil szerveződések rendezvényeire látogat, ahol a szövetséges bázist építi. A szónokok hatására 7 egyetemen és főiskolán jött létre hajléktalan embereket támogató bázis.

Olvasd el angolul.

(A beszámoló A Város Mindenkié oldalán is olvasható.)